Szimplán csak egy jó kis gyilkolászós filmre vágytam. Azt hittem a bagolymaszkos olasz slasher erre pont megfelelő lesz. Aztán megláttam a stáblistán a rendező nevét, és már egyből tudtam, hogy ez most valami más lesz. Michael Soavi rendezte ugyanis a Dellamorte Dellamore című zombifilmet, ami minden csak nem sima zombifilm. Olyan alkotás, amely hihetetlen meglepő, és nagyon zavarbaejtő, de egy zombikról szóló művészfilm esetében ez nem csoda.

Aztán elkezdődött a Lámpaláz, és nagyon megbántam, hogy erre esett a választásom. A színészek nemcsak szimplán szarok, hanem ráadásképp idegesítőek voltak, az a perverz darab amit játszottak pedig ha lehet még inkább. El kellett telnie egy nagyon kemény 15-20 percnek, mire láthattam egyetlenegy jó beállítást. Valamiért mégis megsejtettem, hogy ebből azért lesz valami.

A végeredmény pedig az egyik legjobb horror lett, amit valaha láttam, még úgy is, hogy a szereplőkkel nem tudtam azonosulni. Amikor beindulnak az események, akkor ugyanis nagyon beindulnak, végig pörög a cselekmény, hihetetlen izgalmas az összkép, ráadásul simán meghalnak olyanok is, akik amcsi filmekben tabunak számítanak. A vágások nagyon merészek, a kamerabeállítások szenzációsak, a sokkeffektektől beszarsz, annyira ijesztőek, a feszült jeleneteknél pedig köpni-nyelni nem mersz. Mindemellett a zene is tökéletes, annyira tökéletes, hogy arra nincsenek szavak, ami azért is furcsa, mert nagyon sokfélék: van, amikor a '80-as éveket idézik, van amikor fantasztikus hangulatot teremtenek, és az is előfordul, hogy csak szimplán csodálatos. A gyilkosságok pedig minden határon túlmenően véresek, illetve brutálisak, ahogy azt egy olasz horrortól méltán elvárjuk. Ahogy a végén berendezi a gyilkos a hullákat, az majdnem annyira groteszk, mint az eredeti Texasi láncfűrészes mészárlásban.

Az 1987-es Lámpaláz (melynek Deliria az eredeti címe, illetve Stagefright, vagy Aquarius az angol megfelelője) szerintem simán ott van minden idők legjobb horrorfilmjei között. Igazi hátborzongató, felettébb élvezetes és ritka alkotás, mely egy lapon említhető olyan klasszikusokkal, mint a Halloween, vagy épp a '84-es Rémálom az Elm utcában. Ezek után már csak az furcsa, hogy miért ilyen kevéssé ismert?