Megörültem, amikor megjelent a stáblistán Edwige Fenech neve. De az örömöm is múlt, mert alatta egyből kiírták George Hiltont. És pontosan azt kapja tőlük a ember, amit vár: Edwige még mindig a filmvászon legszebb női közé tartozik. Huncut macskaszemének, bájos ám mégis tekintélyt parancsoló arcának, és hibátlan testének nincs férfi, akii ellent tudna állni. Természetesen ebben a filmben is gyönyörű, legszívesebben egy emberként rohanna mindenki meg... megvédeni. George Hilton meg számomra egyre idegesítőbb, de ezúttal szerencsére nem adtak neki túl sok teret.

A történet a legelején kicsit még zavaros, sok a történetszál, és kicsit nehezen is indul be. Ott van például a teljesen felesleges bunyó a fekete csajjal, aminek semmi funkciója sincs. Ráadásul feltűnően emlékeztetnek bizonyos dolgok a Szerelmi vérszomjból: például Edwigét itt is üldözi a perverz expasija, csak ez az alak kevésbé brutális, mint a másik alkotásban. Viszont ha túltesszük magunkat ezeken, egy egész jó giallo-t láthatunk. Ami a legjobb benne, hogy a cselekmény végig pörög, lehet rajta izgulni, nincsenek felesleges üresjáratok, hanem végig fenntartja az érdeklődést. Ráadásul van benne, minden ami szem-szájnak ingere: véres gyilkosságok, titkok, undorító részletek, leszbikusok, szexjelenetek, magyarán a jó olasz film legfőbb ismérvei. Ami rossz benne, hogy ezúttal elmarad a már megszokott nagy csavar. Általában úgy szokott lenni, hogy ráterelik több szereplőre is a gyanút, a végén pedig valami egészen más sül ki a dologból. Ebben is több gyanúsítottunk van, aztán kiderül az egyikről, hogy ő az. Nekem ezek után ez így kissé kevés volt.

A zene egyébként tetszett, ismerős is volt valahonnan, és a rendezéssel sem volt gond, sőt még a forgatókönyv is úgy egyben volt. A Bloody Iris íg egy egész korrekt giallo apróbb hibákkal, ami simán ajánlható bárkinek