George Clooney 2002-ben mutatkozott be rendezőként ezzel a filmmel, ami valami hihetetlen jól sikerült. Clooney-t nagyon kedvelem színészként, de rendezőként is egy remek témához nyúlt. Egy rakás undorító (többek között Magyarországon is sugárzott) tévéműsor visszataszítóan cinikus kiagyalójáról készített egy fantasztikus filmet, amiben nem csak a médiakritikus vonal működik elsőrangúan, hanem a kémfilmes jelenetek is. Ezt a két egymástól igen eltérő műfajt pedig egy igazi féreg, Chuck Berris kapcsolja össze nekünk, aki mindkét undorító szakmának bizonyos szempontból a legalját jelenti

A film tökéletesen idézi meg nekünk a korai amerikai tévézés csicsás világát csakúgy, mint a hidegháborús akciókat Berlinben. Remekül megírt párbeszédek váltogatják egymást, igazán eredeti szituációkban. A színészek szintén nagyszerűek, az élükön Sam Rockwell-el, de George Clooney szintén kiváló a behízelgő modorú, mlm-es ügynökökre emlékeztető CIA összekötő szerepében. Drew Barrymore nagyon aranyos, bár őt sem kedveltem túlzottan, Julia Roberts-et pedig kifejezetten utálom, de ebben az egy filmben kifejezetten jó volt, olyan amilyen sose szokott lenni: szexi és titokzatos. A kisebb szerepekben is olyan kiváló színészeket láthattunk, mint Rutger Hauer vagy Maggie Gyllenhaal, de egy rövi cameo erejéig feltűnik Brad Pitt és Matt Damon is.

Emellett a fényképezés is nagyon szép, kiválóan adja vissza, és forrasztja egybe az egymástól igencsak eltérő hangulatokat, a soundtrack összeállítása pedig hasonlóan nagyszerű. Egyetlen dologba tudnék csak belekötni az Egy veszedelmes elme vallomásai kapcsán; mint oly sok elsőfilmes rendező, így Clooney is túl sok mindent akart belesűríteni a moziba, ezért egy kicsit túl tömény, helyenként pedig enyhén disszonáns lett az összkép. De ez legyen a legkevesebb egy ennyire kiváló, ennyire szórakoztató, ennyire drámai film kapcsán.