"Ez nem a jó zsaru-rossz zsaru játék, én meleg vagyok, ő new york-i, ez rosszabb!"

Valaha Shane Black volt Hollywood legjobban fizetett, és leginkább keresett forgatókönyvírója, olyan kiváló munkáknak köszönhetően, mint például a 22 éves korában írt Halálos fegyver, vagy épp Az utolsó cserkész. Végül úgy alakult 2005-ben, hogy a legjobb forgatókönyvét éppen ő rendezte meg, és nem vallott kudarcot.

Már rögtön a kezdés egy telitalálat, a kislány, a kisbűvész meg a fűrész esetére mindenki rögtön felkapja a fejét. A kissé bondos főcím a maga egyszerűségével, eleganciájával már csak hab a tortán, közben pedig hallhatjuk a filmhez kiválóan passzoló, a film noirokra hajazó, ám mégis kellőképpen játékos zenéjét.

Színre lép főszereplőnk, s narrátorunk Robert Downey Jr., akiről a ’90-es évekbeli alakításai (Chaplin, Született gyilkosok) után joggal hihettük, hogy sztár lesz, ehelyett csak a hollywoodi partik és a drogelvonók világáig jutott. Ebben a filmben azonban visszatért hozzánk, újra felfedezhettük őt, és pár év múlva már az év legnagyobb blockbustereinek szupersztárjaként élvezhettük az alakításait, amiben a Durr, durr és csóknak kétségtelenül nagyon nagy szerepe volt. Szomorú szemű, érzékeny hőse nagyon szerethető figura, akit a maga ellenállhatatlan humorával Downey tökéletesen formál meg.

Narrátorként pedig megtestesíti a forgatókönyv egyik legnagyobb erősségét, a posztmodern paródiát, melybe ügyesen becsomagolták a film noir ezeréves műfaját; a narrátor ugyanis folyamatosan kiszól a nézőknek, visszatekeri a filmszalagot, ha valamit elfelejtett, kiküldi a statisztákat a képből, és folyamatosan oltogatja az amúgy kiváló forgatókönyvet. A sztori egyébként egy Brett Halliday nevű, nem túl ismert író regényén alapszik, de a fejezetek a legendás Raymond Chandler regényeinek címét viselik.

A forgatókönyv ügyesen adagolja nekünk az információkat (ha éppen mégsem, akkor a narrátor biztosan beszól), de a rendkívül összetett sztori van annyira bonyolult, hogy ne értsünk meg mindent elsőre, a film pedig szerencsére van annyira humoros, hogy többször is újra akarjuk nézni. Egyrészről megkapjuk egy jól ismert műfaj fordulatainak, kliséinek, sőt figuráinak kifordítását; a magánnyomozó tökös ugyan, de meleg, a piti balek tolvaj lép elő főhőssé, a végzet asszonyában pedig semmi titokzatosság nincs, ő csak simán egy imádnivaló csajszi. Másrészt a havervígjátékok ütős dumáin, szellemes veszekedésein is szakadhatunk a röhögéstől, és akkor még egyetlenegy szót sem szóltam a Durr, durr és csók fekete humoráról, elég ha felidéződik előttetek az ujjas kalamajka („Én most levágtam az ujjadat?”).

Ezek után akár azt is hihetnéd, hogy egy intelligensen humoros, de felejthető filmmel van dolgod, de garantálom, hogy tévedsz. A forgatókönyvnek van még egy pár rétege: például néhány jelenet erejéig szembesülhetünk az emberölés drámájával, hogy ez azért annyira nem egyszerű, és mellékes dolog, amilyennek a legtöbb film beállítja. De, hogy megmaradjunk a könnyedségnél, itt van rögtön a szerelmi szál is, ami a Durr, durr és csók-on nemhogy rontana, de szimpatikus, hús-vér szereplőinek köszönhetően kifejezetten kiemeli az átlagvígjátékok sorából. A forgatókönyv ezen a téren is játékosan használja ki a sablonokat, és nem csap át egy fél pillanatra sem giccsbe, hazugságba, így kifejezetten átélhető marad. Ebben nagy szerepe van a Harmony-t alakító Michelle Monaghan-nek, aki elképesztően szexi, hihetetlenül aranyos és nagyon vagány ebben a szerepben. A Durr, durr és csók előtt csak mellékszerepekben tengődött, azóta már játszott jópár filmben (Mission: Impossible 3, Forráskód), de ennyire jó karaktert azóta sem volt lehetősége kihozni magából, ami igazán kár, mert már ő sem lesz fiatalabb.

A harmadik főszereplő talán egy kicsit háttérbe szorul hozzájuk képest, de azért a Val Kilmer által alakított Meleg Perry is nagyon emlékezetes, elsősorban azért, mert Shane Black nem a sokszor hallott meleg sztereotípiákkal és poénokkal dolgozik, hanem ennél sokkal intelligensebben használja ki az ebből fakadó humoros lehetőségeket. Val Kilmer pedig élt a lehetőséggel, kellően jól játszott, de karrierjét sajnos nem lendítette föl ez a remek szerep.

A Durr, durr és csók szolid sikert aratott az USA mozipénztáraiban, a kritikusok többsége, pedig megőrült érte. A készítése óta eltelt 7 év alatt jócskán megérdemelten válhatott volna igazi kultuszfilmmé, szerethető karaktereinek, fantasztikus humorának, és folyamatos önreflexiójának köszönhetően, de mégsem így történt. Ez a mozi ugyanis túl jó, túl intelligens az átlagközönségnek, a sznoboknak pedig túl kommersz, így a Durr, durr és csók megmarad egy rejtett kis gyöngyszemnek.