Ha a ’90-es évek legjobb kalandfilmje Az utolsó mohikán, akkor a második legjobb feltétlenül a Zorro álarca. És nem mellesleg a valaha készült legjobb Zorro film is egyben.

 A hős a magyar nézők számára leginkább a Walt Disney féle sorozatból ismert, melyet a ’60-as évek végén és a ’90-es évtized közepén is láthatott a nagyérdemű, újabban pedig a Duna tv tűzte műsorára. Eredetileg egy 1919-es folytatásos ponyvaregény a The Curse of Capistrano főhőseként látta meg Zorro a napvilágot, 1920-ban pedig már el is készült az első filmváltozat Douglas Fairbanks-el a főszerepben. Nagyon humoros és kalandos kis filmecske kerekedett ebből akkoriban, tele a kor elsőrangú kaszkadőrmutatványaival. A következő nagy állomás Tyrone Power 1940-es Zorroja volt, melyben inkább a romantikára helyezték a hangsúlyt, ennek ellenére kiválóan sikerült, remek zenével és néhány egész jó vívójelenettel. Maga Zorro alig néhány perce tűnik fel a filmben (nem véletlen, hogy a magyar cím csak simán Kard és szerelem), mégis Tyrone Power talán a legjobb választás az összes eddigi színész közül Zorro szerepére. A következő évtized Disney sorozatának bár megvan a maga nosztalgikus bája, mégis szembetűnő mennyire régen készült, mennyire stúdióban, és mennyire gyerekeknek. Ettől függetlenül természetesen nem véletlenült vált generációk kedvencévé (köztük az enyémé is). Jellegzetes karakterei, mint a néma szolga, Bernardo, vagy a kövér Garcia őrmester sokunk emlékezetébe belevésődtek. A kalandok mindig megmaradtak a maguk műfajában, humorból sohase szenvedtünk hiányt, és minden rész végén volt egy pár percnyi kardozás, vagy vágtázás is, általában valami jó ügy érdekében. Ezért sokaknak ez az egyetlen igazi Zorro. Említést talán még az '70-es évekbeli Alain Delon-féle változat érdemelne, a finálé maratoni hosszú kardpárbajával.

Végül megérkeztünk tárgyalt filmünkhöz a ’90-es évekbe, amikor úgy döntöttek ideje modernizálni a legendát. Szerencsére beleadtak apait-anyait, pedig elég sok forgatókönyvíró dolgozott a filmen ahhoz, hogy elrontsák az egészet. Nem így történt, ugyanis sikerrel egyesítették a régit az újjal. Erre reflektál a történet is, mely egyszerre a legenda folytatása, és a nagy hős eredettörténete egyszerre. Igyekeztek úgy belezsúfolni az összes kalandfilmes kelléket, hogy egyáltalán ne lógjon ki a történetből. Van itt zsarnokság, bosszú, humor, Monte Christo-s börtönszökés, mester-tanítvány viszony, El Dorado és persze szerelem is. Szerencsére kilométerekről elkerültek bármiféle giccset; a gyónás egyszerre humoros és izgalmas epizódja például a Tyrone Power féle verzióból lett átemelve, illetve továbbfejlesztve. A táncjelenet nagyon érzéki, kiválóan előkészíti a főhős és a főhősnő kardpárbaját, ami már teljesen újszerű, rendkívül szellemes és erotikus, miközben érezhető némi önirónia is. Persze ez sem lenne ilyen érdekes, ha az alkotók nem fedezték volna fel maguknak Chaterine Zeta-Jonest, aki igazi fejedelmi szépség, mi több egy káprázatos tünemény volt: akkoriban joggal pályázhatott volna akár a filmvászon leggyönyörűbb nője címére. Nem mellesleg remekül forgatta a kardot, és kiválóan salsazott, szóval ő igazi élményt jelent a filmben.

Partnereire se lehet panasz, Antonio Banderas sármja valószínűleg hasonló hatással van a hölgyekre, de ami nekünk lényeges, hogy ugyanolyan jól hozza a faragatlan banditát, mint a kifinomult úriembert, a keménykedő bohócot és a bosszúszomjas férfit egyaránt elhisszük neki. Anthony Hopkins szokás szerint szintén nagyszerű, mint megkeseredett, kiábrándult mentor,  aki már csak a lányát szeretné visszakapni. Persze ő a kisujjából ráz ki egy ilyen figurát. Azért Sean Conneryt is megnéztem volna ebben a szerepben, eredetileg ugyanis őt szemelték ki.

Az ellenfeleik már annyira nem emlékezetesek, de lehet őket azért utálni rendesen. Az elmebeteg Love kapitánnyal érzésem szerint kicsit túllőttek a célon, amikor tartósított testrészeket mutogat, az nem igazán illik a filmbe, még akkor sem, ha Don Rafael megmondja az elején: „Nem gyerekeknek való, amit csinálok.”. Egyébként ez az egész alkotásra rányomja a bélyegét; kicsit véres ugyan, de egyáltalán nem brutális.  Remekül koreográfiákat láthatunk az összes akció- és vívójelenetben, elsőrangú kaszkadőrmutatványokat a kor igényeihez igazítva, de viszonylag a valóság talaján maradva, ráadásul megkapjuk az összes klasszikus kalandfilmes akcióklisét a csilláros meneküléstől kezdve, egészen a láb alatt suhanó pengéig. Természetes a '90-es években már a végső nagy robbanás sem maradhatott el, az autósüdözés helyett pedig itt van egy izgalmas és látványos lovas hajsza.

Aki pedig mindezt ilyen jól összehozta az nem más, mint a Goldeneye direktora, Martin Campbell. Úgy látszik ő a megfelelő ember, ha halhatatlan hősök feltámasztására van szükség. James Bondos múltját könnyedén bele lehet magyarázni a Zorro álarcába; elvégre úgy indítunk, hogy a hős besétál , előkapja a kardját és egy lángoló Z betűt vés a vászonra. Stílusos felélesztése a legendának, pedig az akciódús nyitójelenet csak ezután jön, innentől kezdve pedig végleg magával ragad minket a film. Nyilván ehhez az összeszedett forgatókönyv is kellett, hogy a szereplőknek némi súlyuk is legyen a vásznon, hogy könnyebben átérezhessük ezt a drámai és szenvedélyes történetet. Hisz az elején egyből a nagy Zorro bukását kell látnunk, aki elveszti a feleségét, a lányát, és húsz évig egy börtönben kell rohadnia. Alejandronak a testvérét gyilkolják meg a katonák, a fináléban a gonosz kormányzó pedig egyenesen tömegmészárlásra készül. Tehát nagyon fontosak a karakterek, kidolgozottak, motiváltak, nem csak töltik az időt két akciójelenet között. Szerencsére mégis tökéletesen pergős marad a cselekmény, a több mint két órás hossz ellenére egy percig sem unatkozhatunk, még sokadszori megtekintéskor sem.

James Horner a Titanic után vállalta el ezt a filmet, és legalább olyan magas színvonalú munkát tett le az asztalra; lendületes, temperamentumos és fülbemászó zenei aláfestését igazi élmény hallgatni a film alatt, remekül fokozza az izgalmakat, mélyíti el az érzelmeket, és teremti meg a hangulatot. Ilyen fantasztikus zene nélkül a Zorro álarca se lenne az igazi. 

Kivételesen a magyar szinkronra se lehet egyetlen rossz szavam se: ezúttal tökéletesre sikerült, sőt még felül is múlja az eredeti színészek játékát: Sinkó László, Selmeczi Roland és Gubás Gabi felülmúlhatatlanok ezekben a szerepekben, az angol hang el is szürkül mellettük. Ez pedig igen nagy ritkaság, de annál kellemesebb meglepetés. 

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a Zorro álarca felejthetetlen élmény, és többszöri megtekintés után is remek szórakozást ígér mindenki számára. Nem emelkedik olyan művészi szintre, mint Az utolsó mohikán, de fantasztikus színészeinek, remek zenéjének, látványának, történetének és hangulatának hála igazi klasszikus darab lett.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!