Miután Besson 24 évesen az Élethalálharc című poszt-apokaliptikus, rendkívül alacsony költségvetésű, ám annál ötletesebb filmjével nagy feltűnést keltett, így következő moziját a Metró-t már profi stábbal, nagy költségvetéssel, és kiváló színészekkel készíthette el.

És valahogy úgy gondolom, hogy ez volt a Metró kiindulópontja, hogy Besson, mint kezdő rendező végre játszhatott kedvére. Kipróbálhatta, hogyan fordul, hogyan mozog a kamera, mit lehet kezdeni Eric Serra hangulatos aláfestő zenéjével, milyen karaktereket skiccelhet fel a vászonra, mennyire tud jó párbeszédeket írni, drámai hatást kelthet-e a nézőben. Ennél fogva rendkívül öncélúnak tűnik az egész alkotás, tulajdonképpen önmagáért készült, illetve a rendező okulásáért, és nem a miénkért. Félreértés ne essék, Bessonon már ekkoriban is érezni lehetett, hogy mekkora tehetség, a legtöbb rutinos rendezőnek a becsületére válna mindaz, amivel ő itt még csak kísérletezik.

Rengeteg pozitívuma van a Metrónak, mert Besson szárnypróbálgatása nagyrészt sikeresnek bizonyult. A Metró tele van kreatív ötletekkel: ilyen már a három idézet rögtön az elején, és ilyenek a különc metrólakók is. Besson későbbi filmjeiben is általában különcök állnak a középpontban (Nagy kékség, Leon, a profi, Jeanne D'Arc), de ebben a moziban gyakorlatilag csak és kizárólag ilyenek szerepelnek. A hatalmasra gyúrt néger, a görkorcsolyás tolvaj, vagy a két rendőr, Batman és Robin (igen) figurája egyáltalán nem mindennaposak. És akkor még a két főszereplőről egy szót sem ejtettünk: Christophe Lamber sárga hajával játssza a furcsa, de mégis karizmatikus főhőst, de elhalványul Isabelle Adjani mellett, aki hatalmas szemeivel, finom vonásaival és érzékenységével minket is teljesen elvarázsol, ráadásul ő az egyetlen, aki kapott némi háttértörténetet is. Besson írt a két főszereplőnek néhány egészen jó párbeszédet is, kár hogy a szimpátián kívül semmit nem érzünk a Lambert játszotta karakter kapcsán. Mellettük még szerepel a Csendőr filmekből ismerős Michel Galabru, és névtelen dobosként Jean Reno is.

Történetről nem nagyon beszélhetünk a Metró esetében, olyannyira papírvékony. Jobb-rosszabb epizódok váltják egymást, melyekben néha a szerelem, máskor meg az akciófilmes üldözések kerülnek középpontba. Ezek egyébként a korhoz képest fantasztikusan jól sikerültek a kezdő autós üldözést érdemes összehasonlítani bármely más '80-as évekbeli akciómóka hasonló jelenetével.

Viszont nagy hiányossága a Metrónak, hogy nem igazán lehet együtt érezni senkivel, és csak a karakterek köthetnek le minket ideig-óráig. Illetve még talán az is, ahogy figyeljük Besson-t, akinek az igazi remekművei még csak később jöttek. De aki kedveli őt, annak mindenképpen érdemes tennie egy próbát a Metróval.