Egy újabb híres hongkongi film az aranykorból, melyet itthon soha sem adtak ki. A pozitív kritikák mellett számomra a legjobb ajánlólevél az volt, hogy a kedvenc hongkongi színészemet Chow Yun Fatot, és kedvenc hongkongi színésznőmet Joey Wangot egy filmben láthatom. Hogy a szintén elismert, mára már sztárrá avanzsált Andy Lau is játszik benne fiatalon, az pedig már csak hab a tortán. 
Mint a címéből is sejthető egy gambling movie-val (szerencsejátékos filmmel) van dolgunk, mely annyira sikeres lett hazájában, hogy később sorra készültek az utánzatok és a folytatások. Chow Yun Fat alakítja a címszereplő Játékosok Istenét, és ez az a film, ami minden eddiginél gátlástalanabbul, és minden eddiginél tökéletesebben használja ki színészi képességeit. A történet elején és végén ő a megközelíthetetlen, higgadt, már-már mitikus alak, aki mögött mégis megtaláljuk az embert. A film legnagyobb részében azonban egy gyerekes, retardált férfit alakít kifogástalanul, aki a kártya miatt kissé az Esőemberre hasonlít, de mégis alapjaiban más. Chow Yun Fat ezekben a jelenetekben féktelenül bolondozik, de sem ő, sem maga a mozi nem válik idiótává egy percre sem, még a hihetetlenül vicces sikongatások ellenére sem. Ezek a részek inkább európai vígjátékokhoz hasonlóan könnyed hangvételűek, megtámogatva egy kiváló drámai jelenettel, melyben a védtelen és gyerekes Chow Yun Fatot magára hagyja a város közepén Andy Lau. Szomorú és szívszorító képsorok, a mindenkiben meglévő gyermek magánytól és elveszettségtől való félelmét valószínűleg mindenki át tudja érezni.
Aztán persze folyton kapunk valami meglepőt a pofánkba, csakhogy tudjuk: vérbeli hongkongi filmet láthatunk a legjobb fajtából. Van itt minden: pofátlan nyúlás Az elveszett frigyláda fosztogatóiból, nekrofília és heroic bloodshed paródia, amely olyan kiválóan sikerült, hogy maga a Mester, John Woo is megnyalná utána a szája szélét. A paródiavonulat ellenére – vagy amellett – a jelenet nagyon véres, brutális, szépen megkoreografált és látványos, ahogyan azt illik. Egy bérgyilkosnak és egy mozgólépcsőnek köszönhetően pedig megidézik a filmtörténet talán leghíresebb képsorát, a Patyomkin páncélos babakocsis jelenetét, jóval kreatívabban és ötletesebben, mint ahogy Brian De Palma tette az Aki legyőzte Al Caponét című filmjében. Nem sokkal ezután pedig maga Chow Yun Fat is végre megragadja a pisztolyokat, ami katartikus élményt jelenthet a heroic bloodshed szerelmeseinek. Ebben a filmben ez az egyetlen nagyszabású akciójelenet, de nagyon jól sikerült, és nem csak ahhoz képest, hogy közel sem akciófilmről beszélünk. A fényképezésre most se lehet egy rossz szavam se; különlegesen szép, legyen szó kaszinóbelsőkről, vagy hegyoldalról a naplementében. A zenei aláfestés viszont egyáltalán nem emlékezetes, szép, vagy maradandó.
A többi alakításról még nem ejtettem szót. Joey Wang nem sok lehetőséget kapott, egy aranyos, kedves és vagány csajszit kellett játszania, amit természetesen megoldott, de ennél jóval többre képes, viszont így is már a puszta jelenlétével is üde színfoltot visz a filmbe. Andy Lau-nak már nagyobb szerepe volt, de ő is teljesen elhalványul Chow Yun Fat mellett. A negatív szereplők pedig szokás szerint teljesen feledhetőek.
Mivel alapvetően mégiscsak egy gambling movie-ról beszélünk, az ilyen jellegű jeleneteket sem hagyhatom szó nélkül. Rendesen eltúlozták persze ezt is, nem lehet teljesen komolyan venni, jó példa erre, a Mahjong, amely itt a kardvíváshoz hasonlít leginkább. Megszokott az ilyen alkotásokban a sok csavar, elvégre a Nagy balhé óta teljesen kézenfekvő, hogy a szélhámosok ne csak egymást, hanem a nézőt is át kell, hogy verjék bizonyos fontos infók elhallgatásával. Persze nem sikerült olyan remekül, mint az említett 8 Oscaros moziban, a God of Gamblers története közel sem ennyire kifinomult. Chow Yun Fat állapotváltozásait és az amnéziáját is kissé öncélúan használták fel, de még így sokkal kidolgozottabb és sokkal hihetőbb, mint Dean Shek hasonló jelenetei a Szebb holnap 2-ben.
A God of Gamblers a legjobb hongkongi filmek egyike; ha én írnám hozzá a borító szövegét, borzasztóan hatásvadász módon úgy hirdetném, mint az Esőember, a Nagy balhé és A bérgyilkos tökéletes elegyét. Szomorú, hogy itthon semmilyen formában sem hozzáférhető.
