Jerzy Hoffman, a veterán lengyel rendező, még mindig aktív. Neki köszönhetjük, többek között, a Sienkiewitz trilógia képre vitelét. "Tűzzel-vassal, Özönvíz, A kislovag" - ismerősek a címek, ugye? Romantikus, látványos, gazdag kiállítású filmek voltak, és szép sikerrel vetítették őket a filmszínházakban. A kedvező fogadtatásuk minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy ő készíthette el 2011-ben az első 3D-ben leforgatott, rendkívüli költségekkel járó lengyel mozit. A térhatású változatot persze nem láttam, hozzánk még nem jutott el. Ám előző munkáinak ismeretében a kétdimenziós változatra is kíváncsi voltam.

1920-at írunk. Lengyelország már közel egy éve próbálja megvédelmezni függetlenségét egy hadüzenet nélküli háborúban Szovjet-Oroszország ellenében, amely a forradalmat akarja exportálni Európa nyugati részére, bár azt senki nem rendelte meg tőlük. Bugyonnij és Tuhacsevszkij lovas hadseregei megállíthatatlannak tűnnek, mert a lengyelek kevés hadrafogható emberrel rendelkeznek és olyanok is vannak, akik várják az ígéretekben rendkívül gazdag komisszárok érkeztét. Pilsudski marsall megpróbál szembeszállni a vörös áradattal, miközben a nemzeti egységet igyekszik létrehozni. Eközben a Jan és Ola, egy fiatal pár, házasodni készül. Ám a történelem kemény próba alá veti a szerelmüket.

Változó világ, ideológiák harca, nemzeti létforduló, és az örökké állandó, minden bajon és szenvedésen átívelő szerelem. Kiváló alapanyag bármilyen filmes koktélhoz. Jó adag pénzt is sikerült összerakni hozzá, mert Montecuccoli óta tudjuk, a háborúhoz az kell. Ha csak filmvásznon zajlik, akkor se más a helyzet. Miután mindez összejött, lássuk, mi sült ki belőle.

Nehéz kritikus szavakat megfogalmazni egy olyan rendező művéről, akinek a munkáit kedvelem, és egy olyan történelmi esemény filmes ábrázolásáról, aminek a fontosságát a testvéri lengyel nemzet életében nem lehet eléggé magasra helyezni. Pedig muszáj lesz. A film ugyanis a kihagyott helyzetek mozija, hogy némi sport hasonlattal éljek. A téma fontossága vitathatatlan, a kiállítása látványos, a lengyel színésztársadalom színe-java, több évtized ikonikus alakjai vannak jelen benne, a fényképezés professzionális, a történet nem unalmas, sőt helyenként egész érdekes. Hát, ez az, csak helyenként. A gond a forgatókönyvben rejlik, a  nagyon leegyszerűsítő, sőt, elnagyolt, különösen a helyzet- és jellemábrázolásban. Az, hogy a lengyel nemzeti érzések uralják a mozit, nem zavart. Ki szóljon önmagukért, ha ők nem teszik? (Bár már látnék ilyet magyar történelmi moziban is. Egyáltalán, végre egy igazi történelmi magyar filmet, a klasszikus stílusban és értékekkel.)

Hogy az oroszokat nem szívlelik az alkotók, s nem éppen objektíven mutatják be őket, az nyilvánvaló. A cári Oroszország elnyomó politikája, Katyn, és a bukott szocialista rendszer sötét árnya bizony még nem oszlott el a két nép között. Az viszont baj, ha az ideológia egy történetben túl szájbarágósan van tálalva. Itt pedig ez a helyzet. A lengyelek tévelyeghetnek, könnyelműsködhetnek, még pár gyenge jellem is akadhat, de alapjában véve mind kiváló hazafiak, jó katolikusok, - az egyház a maga jelképeivel nagyon erőteljesen végig ott van a filmben, - elszántan mennek a túlerő ellenében, legyenek polgárok, parasztok, vagy nemesek. Még belefér. De az arctalan, vagy éppen arcátlan, primitív, vörös zászló után rohanó orosz tömeg már nem hihető, sőt visszatetszést kelt. Azért bőven akadtak elkötelezett emberek a másik oldalon is. (Ne felejtsük el, az Első Világháborúban könyörtelenül halálba hajszolt ember tömeg után erősen megingott az európai vezetőkbe és a polgári társadalom értékeibe vetett bizalom. Tetszik vagy sem, a baloldaliság akkoriban igenis valós és reményteljes új utat kínált. Szavakban mindenképp. De ki tudhatott volna még akkor belátni a szép frázisok mögé? A GULAG világ még a jövőben rejtőzött.) Mennyivel okosabbak voltak a görög történetírók, akik anno a perzsa hadsereget sokszorta nagyobb létszámúnak írták le, mint az a valóságban volt, meg vitéznek. Elvégre egy ilyen ellenséget legyőzni mennyivel nagyobb dicsőség, mint egy közönséges hordát. Az elbutított, rablásra vágyó proletár csapatok "ábrázolása" bizony öngól. Igazi feszültséget talán egyszer sikerül kelteni a rendezőnek, az sem a fronthoz kötődik, hanem egy gyenge jellemű lengyel tiszt érzéki vágyaihoz a főhősnővel kapcsolatban. Az illető megbűnhődik érte, majd feloldozást nyer a harcmezőn a halálával. Persze...Példa egy papirosízű epizódra, amikből akad még pár, de inkább nem részletezem őket. Miután a jobb- és baloldal eszmei csatája máig nem szünetel, nem árt tudni, ebben a történetben fölösleges elfogulatlan képre számítani. A vörös szőrű ördög sarló-kalapácsos zászlót ugyan nem lenget Tuhacsevszkij csapatai között, de ezt leszámítva az összes sarat rádobálják a nem kedvelt oldalra. Akit ez eleve zavar, hagyja ki a mozit.

A másik nagy hiányérzetem a jellemábrázolás nagy hiánya volt mindvégig. Alig van olyan szereplő, aki fajsúlyos, érdemes érte szorítani. A jók oldalán igazából csak a főszereplő szerelmespár ilyen. Ők valóban hús és vér alakok. A férfi mondhatni egy átlagos katona, a kabarészínésznő foglalkozású párja sem a társadalom reprezentatív tagja. Átlagemberek. A nemzeti egység fontossága átvonul a filmen abban is, hogy szinte mindig típust vittek színre. Van parasztlány, gazda, polgár, értelmiségi, nemes. Csak a munkásosztály hiányzik, ami azért furcsa. Akinek központi alaknak illene lenni, Pilsudski marsall ábrázolása egyszerűen katasztrofális, pedig hát, ugye, ő a nemzet megmentője. Szegény Daniel Olbrychski valószínűleg úgy járt vele, mint Sinkovits Imre Dobó Istvánnal. Élete nagy szerepe lehetett volna, de nincs mit eljátszani a filmben. A nagy tábornok egy sótlan alak lett. Szerintem az egész film másban is párhuzamba állítható a mi Egri csillagok mozinkkal. Mindenki nagyon akarta, sok pénzt öltek bele, rengeteg önkéntes segítette a forgatást, aztán nem igazán sikerült. Valahol mulatságos, de az ellenség jellemzésére sokkal jobb ötletek vannak a filmben, mint a sajátjaik bemutatására. Sztálin pipás, baljós alakja szótlanul is fenyegető, a Tuhacsevszkijt öngyújtókkal körbeugráló slepp sokat mond el a szovjet viszonyokról, csakúgy mint Lenin teátrális szónoklatai. A komisszárrá lett lengyel pedig igazi telitalálat, - hosszú jeleneteket kapott, de megérte beleszőni a történetbe. Viszont szerencsés kézzel megírt, kisebb, de fontos karakter a nemzeti oldalon az egyházat jelképező fiatal pap, leszámítva az eltúlzott csatamezei halálát.

Nem szeretném ledorongolni a művet, nem azt érdemli. Fontosnak tartom az elkötelezett nemzeti érzést, amit átadni akar. A csatajelenetek, amik egy ilyen alkotásban lényegesek, végig korrektek. Az operatőrök katonának beöltözve, a könnyen hordozható kamerák előnyét kihasználva, valóban összehoztak pár életszagú felvételt. El kell ismerni, ilyen téren nem rossz a mű. A szereplőgárda jól hozza magát, amikor - sajnos ritkán - van mit megmutatniuk a tehetségükből.

A főszereplő Borys Szyc, akit az új lengyel színészgeneráció kiemelkedő tehetségének tartanak. Igazolja a róla mondottakat. A szerelmét alakító Natasza Urbanszka számomra inkább "civil leányzó" alakjában volt meggyőző, mint katonanőként. A számunkra kellemes olvasatú Adam Ferency -  lengyel ő a magyaros neve dacára, - remek volt a korlátolt komisszár szerepében. A veterán Boguslaw Linda meggyőző, mint mindig Pilsudski segítőjeként. Alekszandr Domagorov minden bizonnyal az egyetlen orosz, aki maradéktalanul elégedett lehet a filmmel. Őt Bohun karakterének megformálása a Tűzzel-vassal moziban a népszerűség csúcsára röpítette Lengyelországban. Ezúttal a maliciózus, a vörösök ellen forduló kozák parancsnok rövid szerepében alkot emlékezésre méltót.

Számomra ez az érzelmek mozija, így még a nyilvánvaló elfogultsága sem zavart különösebben. Olyan értékeket akar képviselni, - hazafiság, eszmei elkötelezettség, áldozatvállalás - amelyek szimpatikusak. Hajlandó vagyok elnézőnek lenni a kedvükért. Lesznek úgyis mások, akik részletezik a kétség kívül szépen sorjázó hibákat. Az Interneten olvasottakban az oroszok dühösen sorolják az ellenérveiket. Valahol megértem őket. Nem bántak kesztyűs kézzel velük. Közvetve bár, de alaposan kiosztják a kommunista eszméket, meg azzal együtt az oroszokat is. A bolsevizmust Hoffmannál kizárólag hazug, rabló, primitív, műveletlen emberek követik. (A nemesi kúriában lezajló rövid zongora alá.......vöröskatona (Öncenzúra) jelenete durva, de találó. És valós, ahogy azt számos feljegyzés bizonyítja még a 2. V.H. idejéből is. A szalonban álló zongora mint a polgári dekadencia jele lett belenevelve az átlagos szovjet polgárba, annak ellenére, hogy a művészek tisztelete viszont megvolt. Ki érti ezt?) Egyáltalán, az emberiség legrosszabb eszméi és vezetői testesülnek meg benne. A demokrácia náluk csak álca, az orosz birodalmat akarják létrehozni más néven, de a saját embereiket is csupán ágyútöltelékként kezelik. Nem éppen lovagias ábrázolás, illett volna túllépni rajta. Azt azért tudjuk, mi előzte meg a forradalmat, mi vezetett a kitöréséhez, de ezen okoknak a nyoma sincs ebben a filmben. Az Interneten tallózgatva a film fogadtatásával kapcsolatban némileg meglepett, hogy a nyugati nézők mennyire nem érzik át az egész történet velejét. Lényegtelen apróságokon szőröznek, az összképet figyelmen kívül hagyják. Bízom benne, Európának ezen a részén méltányosabban fogják fogadni az alkotást. Épp azért, mert a saját bőrünkön tapasztaltuk meg amire figyelmeztet, még ha alkalmanként szájbarágósan teszi is meg. Minden hibája ellenére megtekintésre érdemes mozi.

Ui: A varsói csatát egyre gyakrabban sorolják be a mára szinte elfeledett, ám döntő jelentőségű ütközetek közé. Öröm, hogy nekünk, magyaroknak, szintén van némi érdemünk a kivívásában. Ugyanis egy teljes szerelvény, a lengyel hadsereg igényeihez alakított lőszerszállítmányt küldtünk Románián át, és pont a döntő napokra ért oda, mert szó szerint nem volt már mivel lőniük a honvédő csapatoknak. Ma már egyre gyakrabban ünneplik meg a két nép sok évszázados barátságának újabb bizonyítékát.

Időközben már szinkronos változata is létezik.