Az alábbiakban lelkes kommentelőnk, wmitty jó tíz évvel korábban publikált, rövid, de velős kritikáit olvashatjátok. Kellemes nosztalgiázást, és jó szórakozást!
Kék villám
A rovat legnagyobb rosszakarói sem állíthatják, hogy kizárólag a legfrissebb videoújdonságok felé fordítjuk figyelmünket, ám ha mégis efféle vád érne, foglalkozzunk egy régi jó filmmel, mondjuk a Kék villámmal. Ha valaki kedveli Roy Scheidert (talán még nem látta a SeaQuestet...), és a szerzõ közéjük tartozik, az bizonyára a Kék villámból jegyezte meg a színész nevét (futottak még: Maraton életre-halálra, Cápa), s ami fontosabb, karakteres arcélét. Valóban, ebben az 1984-es high-tech politikai krimiben – mely a mûfaj egyik alapító klasszikusa, ha egyáltalán lehet az utóbbi kifejezést e témában használni – pontosan azt nyújtja, amit õ tud. Kemény fickó, de úgy, hogy sem a nyersesség, sem a kegyetlenség, sem a kíméletlenség legkisebb jelét nem mutatja. Érzékeny, anélkül, hogy egyszer is elérzékenyülne a vásznon. Szimpatikus, sõt sármos, mégsem látják a (férfi)nézõk takonyfejûnek . Egyszóval éppen alkalmas arra, hogy helikopteres Los Angeles-i rendõrként – helyettünk, nevünkben – szembenézzen a fehérgalléros bûnözõkkel és a Malcolm McDowell játszotta undorító gazfickóval.
2001. Ûrodüsszeia
Ha legutóbb orosz Űrodüsszeiaként jelöltük meg Tarkovszkij klasszikus mûvét, idézzük most fel az amerikai Solarist . Nem mintha az Arthur C. Clark regénye nyomán készült Stanley Kubrick-darab ugyanarról, vagy akár csak hasonlóról szólna, mint Lem története, ám mindkét film ugyanahhoz a filmtörténeti mérföldkõhöz kapcsolható, amely valahol a hatvanas évek végénél, a hetvenes évek elejénél áll a krónikákban. Ha ezek a filmek nincsenek, nincs a Csillagok háborúja (huuú...), nincs a Szárnyas fejvadász, meg semmi, ami fontos volt az elmúlt két és fél évtizedben. Nincsenek tehát azok a filmek, amelyekbõl már hiányoznak a Flash Gordon-féle szuperhõsök, a dülledt szemű szörnyek, a gonosz uralkodók (vagy tudósok), egyáltalán, a jók és a rosszak – ehelyett emberek vannak bennük, gondolatok és érzések, az életrõl és a világról, a Földrõl és az univerzumról, a tudományról és a képzeletrõl. Nem csoda amúgy, hogy Clark (aki a sci-fi irodalom ABC-jében a „C” Asimov és Bradbury mellett) ilyen könyvet írt – hiszen nemcsak író, de tudós és futurológus is – és az sem, hogy Stanley Kubrick ilyen filmet rendezett belőle (tõle elég további két cím: Ragyogás, Full Metal Jacket). Az ezredfordulót négy évtizeddel megelõzõ 2001-ben "valódi" ûrhajókkal utaznak a szereplők, a valóságban még messze nem létező távközlési mûholdak segítségével kommunikálnak, kozmoszbéli útjuk során valós fizikai törvények adta lehetőségekkel élnek. Ja, és élnek is, köszönhetõen az igen korrekt színészi játéknak és káprázatos, mindamellett (a képzelt jövőnek megfelelően) élethű díszleteknek. Apropó, a film egyik nagy erénye, hogy végig eszünkbe sem jut: volt díszlettervezője.
Kutyaszorítóban
Ez egy súlyos film. Rendkívül súlyos. Ennyit bevezetõnek. Írjunk hát megint Tarantino bácsiról, olyan régen foglalkoztunk vele ahhoz képest, hogy már három filmet csinált életében (itt most, mint a Monty Pythonnál, az a felirat villog a képernyõn, hogy Gúny). Induljunk a kályhától – amelyben a bizonyítékokat szokás elégetni, továbbá megizzítani azt a vasdarabot, amelyet késõbb a megkötözött rendõr arcához közelít valaki –, vegyük az elsõ darabot a jó Quentin pályafutásából. A címe: Kutyaszorítóban. Szóval, ezzel kezdte a nagy Tarantino (a Jackie Brown óta nem mindenkinek az már), még ismeretlen senkiként, saját bevallása szerint egy szállodai éjszaka alatt írta meg a forgatókönyvet, amelyben feltalálja a mára evidenciává vált tételt: tudniillik hogy a filmbeli gengsztereknek is ki kell mennie néha a vécére. Továbbá fáj nekik, ha hasba lövik õket a hatóságok vagy más, ebbõl következõen nem is hal meg minden rosszfiú abban a pillanatban, amikor egy nagyjából felé fordított fegyvert elsüt valaki (legyen az akár a vasárnapi iskola tanítónõje) – tehát minden igaz, amit azóta már a Ponyvaregénybõl meg a hasonmás kiadásokból nagyon jól tudunk. (Apropó: a Kutyaszorítóban, így lehet talán a legplasztikusabban jellemezni, nagyjából olyan, mint a Ponyvaregény, amennyiben az utóbbiból kiveszünk minden humort. Na most képzeljék el!) Tarantino ezen felül felfedez ehelyt néhány briliáns színészt, akik, persze, addig is nagyon jók voltak (és korántsem ismeretlenek), de azért egy újhullámos siker csak jót tett a pályájuknak. Elég, ha Harvey Keitelt, Tim Rothot, Steve Buscemi nevét említem? És még valami. Azt mondtam az előbb, hogy képzeljék el? Rosszul fogalmaztam. Nézzék meg!
