„Amikor szarban vannak a hívek, mind Istenért kiáltunk. De akkor már rendszerint késő.”
A Börtöncsapda után egy újabb börtönfilm. És az Időzsaru után ismét meghal hősünk felesége. Ahogy elkezdődik a film, szomorúan vehetjük tudomásul, hogy Van Damme már nem sok újat tud nekünk mutatni. Annál is inkább, mert később ugyanúgy felgyújtanak egy embert, mint a Börtöncsapdában. Mindenesetre annak örültem, hogy most legalább nem ártatlanul kerül börtönbe, így egy klisével kevesebb.
A felvezetőt egyébként jól megoldották, egy intenzív és izgalmas üldözést láthatunk, csak sajnos egy kicsit elkapkodják a bosszúállást, viszont mindezek után meglepően kellemes csalódás éri azt, aki rászánja magát erre a Van Damme filmre. Először is ez élete egyik legjobb alakítása, remekül adja a meggyötört, ám kitartó férfi figuráját, akit ezúttal elvernek és megaláznak, és komoly jellemfejlődésen megy keresztül. Az a jelenet, amelyben öngyilkosságot próbál elkövetni, elég megrázó, pláne tőle. Ezt némileg lerontja, hogy gyakran álmodik a feleségéről, és ezek a kis bejátszások – bár néhol nagyon eredeti, illetve látványos beállításokkal operálnak – nagyon giccsesre sikerültek. Továbbá érdekes még, hogy az oroszországi börtönben mit kereshet a nagydarab néger mellékszereplő (aki olyan, mintha a Remény rabjai Morgan Freeman-jéből és a Halálsoron Michael Clarke Duncan-jéből gyúrták volna össze), illetve, hogy miért beszélnek az őrök és a rabok is szinte végig angolul? A nagydarab néger egyben a narrátor is, és elég hatásvadász, de nekem tetszett. Az az önironikus húzás meg pláne, amikor Van Damme elhallgattatja.
Ringo Lam rendező most ismét együtt dolgozott Jean-Claude-al, így a sötét, nyomasztó hangulatot már alapból biztosnak vettem, és csak a film nézése közben esett le, hogy Ringo Lam készítette a Lángoló börtön 1-2-t is Chow Yun-Fat főszereplésével, így ha valaki, ő aztán értett a témához. A Maga a pokol-nak nincs igazán története, annak ellenére, hogy egyik főmotívuma éppen az, hogy bunyókat szerveznek a börtönben, a hangsúly igazából nem ezen van, hanem a börtönélet nyomorúságain. Ezért Van Damme-tól szokatlanul meglepően drámai és emberi történetet láthatunk, ahol mélyen együtt tudunk érezni a hősökkel, és szívből utálni a gonosztevőket. Erről jut eszembe, felháborító, hogy a film végén a főgonosznak számító őrt nem büntették meg keményebben. És ha már a film végénél tartunk, a végső szökés sem éppen olyan, mint amilyennek lennie kéne. Túl könnyű, mentes mindenfajta izgalomtól, és nem elég nagyszabású.
A filmbeli harcok sem váltják meg a világot, de legalább véresek. Van Damme régi harcművészeti filmjeitől már nagyon messze vagyunk.
Tehát a Maga a pokol, még mindig egy videóra szánt B-film. De annak meglepően igényes, átérezhető és élvezhető. Persze nem mérhető egyetlen klasszikus börtönfilmhez sem, megvannak a maga hibái, de ezektől viszonylag könnyen el lehet tekinteni. Mindenesetre a Vakvágányontól egy világ választja el színvonal tekintetében, és a Replikánst is rendesen felülmúlja. Nem mellesleg pedig azon ritka filmek egyike, amelyben Van Damme-nak játszania kell, és sikerrel meg is oldja a feladatát.
