„- És ő a jófiú?

- Nem igazán jófiú, inkább csak egy elvtelen zsoldos”

Nem is sejthettem volna, hogy mennyire igaza van a Tiszta románcban Clarance barátunknak. Ez alapján valami keleti Clint Eastwood-ot vártam, ehelyett a történet elején rögtön kiderült, hogy a mi utcai harcosunk bizony tényleg egy utolsó rohadék. Nem sokan mernek ilyen karaktert helyezni a film középpontjába, vagy ha mégis (lásd Torrente), akkor általában humorral fűszerezik, hogy fogyaszthatóbb legyen. Szóval a történet elején gyámoltalan megbízói nem tudnak fizetni hősünknek, ezért a férfi az életével fizet, a hugát pedig szeretett hősünk eladja prostituáltnak.

Később pedig a „jó” oldalra sem azért áll, mert bármilyen erkölcsi megfontolása is lenne, hanem pusztán azért mert a „rosszak” nem fizetik ki elég méltányosan. És nincs semmiféle gesztus, ami ezt az élt egy kicsit is tompítaná, még a szomorúnak szánt, rövid visszatekintés sem alkalmas erre.

A főszerepben egyébként Sonny Chiba látható, aki valami förtelmesen rosszul játszik. Olyan grimaszokat vág folyamatosan, amik már túllépnek a nevetségesség határán (mint mondjuk a korai Van Damme), és már egyenesen kínossá válnak. Persze a többiek sem jobbak egy kicsit sem, de legalább nem vágnak ilyen végtelenül idétlen pofákat. Ezen pedig a magyar szinkron sem segít, ugyanis kifejezetten borzalmas, ami paradox módon elég jól is illik ehhez az ócskasághoz.

A japánok ugyanis elirigyelték a kínaiaktól a Bruce Lee féle csihi-puhikat, amik hihetetlen népszerűvé váltak az egész világon. Nekik nem kung fu-juk volt, hanem karatéjuk, így hát naná, hogy ki akarták venni a részüket a dologból. A harcművészeti filmek szerelmesei azonban nem fogják megtalálni számításaikat, ugyanis a karatejelenetek nemhogy Bruce Lee, vagy Jackie Chan, de még a Shaw Brothers stúdió munkáit sem érik utol. Ezt valószínűleg érezhették a készítők is, így a látványos összecsapások hiányát vérrel próbálták orvosolni. Illetve egész pontosan piros temperával, aminek köszönhetően teljesen komolyan vehetetlenek (ne mondjuk azt, hogy stilizáltak) ezek az abszurd módon brutális jelenetek. Nem mintha törekedtek volna a komolyságra, vagy a hitelességre, erre remek bizonyíték a szemkinyomós, vagy a faszletépős jelenet egyaránt. Ebből a közegből pedig nevetségesen kilóg az a giccses, szentimentálisnak szánt jelenet, melyben hősünk elveszti egyetlen segítőjét, még meg is könnyezi, majd valamilyen különös oknál fogva elkezd a hulla orrában kotorászni.

Ezek után kell-e említenem, hogy a történet egy fél szót sem érdemel, egyedüli pozitívuma tényleg annyiban merül ki, hogy egy ilyen rohadékot képes volt megtenni főhősnek. Az utcai harcos pedig a posztapokaliptikus olasz B moviek-hoz hasonlóan minden hátránya ellenére pokolian szórakoztató, ami nagyban köszönhető a remek zenének, a pörgős tempónak és az elmebeteg ötleteknek.