Jean-Claude Van Damme-ot 10 évesen apja azért íratta be karatézni, mert azt akarta, hogy kicsi, vézna fiából férfit neveljenek. Jean-Claude nem volt tehetséges, viszont annál kitartóbb, így a legjobbak közé verekedte fel magát. Időközben komolyan foglalkozott testépítéssel és balettozott is. 16 évesen otthagyta az iskolát. 18 évesen már jól jövedelmező konditermet üzemeltetett, karateversenyeket nyert, és feleségül vett egy 27 éves aerobic-cicát.

Azt hiszem, 18 évesen a legtöbben már beérnénk ennyivel. Nem úgy Jean-Claude. Ő színész akart lenni. Bár ahhoz sem volt tehetsége, de hát a karatéhoz sem volt. Nulla angoltudással kiment az USA-ba, ahol szarabbnál szarabb munkákat vállalt el a megélhetésért. Évekig így élt, majd egy szép napon épp abban az étteremben szolgált fel, ahova a B filmek egyik legnagyobb producere, Menahem Golan betért. Bemutatta neki azóta híressé vált rúgótechnikáját és a spárgát.

Megkapta a Véres játék főszerepét, aminek első vágása olyan rosszul sikerült, hogy nem akarta az egyébként is szemetet gyártó stúdió mozikba küldeni a filmet. Újravágták, de nem lett kiugró siker a vetítővásznon. Videón viszont imádták a harcművészeti filmek szerelmesei, és a mai napig is nézhető alkotással van dolgunk. Két gyengébb B mozi után elkészítette az utcai harcosokról szóló Oroszlánszívet, amit szintén imádtak az emberek videón, mert tele volt jobbnál jobb bunyós jelenetekkel. Ennek hatására elkészítette első nagyobb költségvetésű akciófilmjét a Dupla dinamitot. Újabb siker, és ezután következett Van Damme számára az aranykor: elkészített három remek filmet, amelyek nemcsak jól sikerültek, de sok bevételt is hoztak. Legjobb filmje, az Időzsaru után a legnagyobb akciósztárok között emlegették a nevét.

Korlátozott színészi tehetségének és egy sor rossz döntés köszönhetően innentől kezdve elkezdett lecsúszni a pályán. Magánéleti botrányaival tele volt a sajtó. Drogfüggő lett, többször elvált, verte a feleségeit, és bipoláris zavarokkal küszködött. Saját rendezése, A kalandor nem aratott osztatlan sikert. Az akciófilmes trendek is megváltoztak, Scwharzenegger, Stallone és Seagal csillaga is leáldozóban volt ekkoriban. Ráadásul Van Damme filmjei sem sikerültek túl jól: a Street Fighter egy borzalom, a Hirtelen halál és a Mindhalálig csak simán közepes. A légiós már csak videóra jelenhetett meg. Az utolsó, kétségbeesett kísérlet, hogy visszatérjen az élvonalba, korábbi sikerfilmjének a Tökéletes katonának a folytatása volt. Ez viszont gyakorlatilag nézhetetlenre sikerült.

Innentől kezdve csak videóra készíthetett filmeket, nagy stúdió soha többet nem állt mögé. Ezek, mind B kategóriás alkotások, de ennek ellenére elég ingadozó színvonalúak a hihetetlen borzalmastól (Vakvágányon) kezdve, a meglepően vállalhatóig (Maga a pokol). Van Damme már mellőzte a rúgásokat és a látványosabb verekedéseket ezekben a filmekben, csak simán az akciókra koncentráltak.  Színészi teljesítménye is igen változatos, van ahol valami egészen sikerül elkapna a figurát, máskor még a B kategóriás alakítások szintjét sem éri el. Miközben már nem képes azokra a mutatványokra, mint régen, színészileg valamicskét sikerült fejlődnie. Csak hogy már a kutya se kíváncsi rá. 

A JCVD-ben saját magát alakítja. És mi szeretjük az ilyen önreflektív, film a filmben ötleteket. A JCVD-ben megismerhetjük emberi oldalát is az akciósztárnak, aki ezzel teljesen lerombolja saját imidzsét. Már ami maradt belőle. Öreg és meggyötört, a karrierje romokban, szemét filmekben kénytelen szerepelni. (Apropó szemét filmek: az első, vágás nélküli akciójelenet, jobb mint az összes videómókája együttvéve.) És még véletlenül egy postai rablásba is belekeveredik. Mivel a JCVD ügyesen játszik az idősávokkal, kezdetben mi is azt hisszük, hogy Jean-Claude rabolja ki végső elkeseredésében a postát. De nem, végig hagynia kell, hogy három piti rabló úgy ugráltassa, ahogy nekik tetszik, ő pedig nem mer szembeszállni velük, hisz fegyvereik vannak. Régi filmjeiben háromszor ennyi szarházit levert, még a főcím előtt. Az egész hangulat más, mint korábbi filmjeiben, amit legjobban a fakó, sötét fényképezés érzékeltet. Nagyon európai a JCVD. Van Damme pedig saját magát alakítja. És ez élete egyik legnagyobb alakítása. A film közepén egyszer csak a kamera felé fordul és mesélni kezd nekünk az életéről. Ezt minden egykori Van Damme rajongónak látnia kellene. Az érdekes alapötlet mellett, emiatt éri meg megnézni a JCVD-t.

Nekem személyesen Van Damme volt kisgyerekkorom legnagyobb hőse. Azóta teljesen lecsúszott, de néhány filmben azért még oda tudja tenni magát. Nem mondom, hogy valami hatalmas karriert futott be, vagy hogy rengeteg jó filmet csinált. Huszonvalahány filmje közül, körülbelül öt olyan van, amit kis jóindulattal a mai napig jónak tartok. És ki tudja mennyire játszik bele értékelésembe a sok kedves gyerekkori emlék, amikor öt évesen még kívülről tudtam az Oroszlánszív szövegét, mert olyan sokszor megnéztem. Példaképnek mindenesetre nem volt rossz, bármilyen szerepet is játszott, mindig erős volt, és kemény, aki bátran segít a bajbajutottakon.