Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

FILMBOOK

Minden, ami FILM. Szigorúan csak 18 éven felülieknek! E-mail: filmbook.blog kukac gmail.com

Lájkolj minket!

 

Megosztott hirdetés

Ezt mondtátok

  • Lazók György: @field 64: Kösz, jól esett, amit írtál! A spoiler nehéz ügy, mindig próbálok lavírozni, de az ilye... (2014.10.01. 12:20) Végsebesség (1994)
  • scal: @Gyingizik: wat dö fakkk biatch? (2014.09.30. 22:00) Holtodiglan
  • Oldfan: Bevallom, az Egri csillagok eszembe sem jutna a film kapcsán. Nálam az más tészta. Jelenleg nem te... (2014.09.30. 13:18) Rejtett erőd (Hidden Fortress) 1958
  • Rainse: A Donáldosról már tudtam de amikor először megláttam nem hittem el, hogy van ilyen! XDDDD (2014.09.30. 10:03) Disney rövidfilmek II. rész
  • scal: @Rocil: hát volt amin én is röhögtem, pl. amikor leszakad a kád :D de amikor takarítanak azon anny... (2014.09.27. 19:38) Breaking Bad - első évad (2008)

Témázunk

star wars_1.jpg

 

rocky_1.jpg

 

disney.jpg

 

Die hard blogra_1.jpg

 

Bond.jpg

2012.06.05. 09:06 field64 (törölt)

FIELD TOPLISTÁI 2: AZ ÖRÖK KEDVENCEK

Rengeteg kedvenc filmem van, melyeket felsorolni is képtelenség, de bármikor szívesen megnézem őket, ha elém kerülnek. Van azonban néhány olyan mozgókép, melyekhez a szokásosnál is erősebb érzelmi kötelék fűz. Nem azért, mert valamiféle filmtörténeti mérföldkövekről van szó: egyszerűen csak jó időben, jó helyen láttam őket, amikor éppen fogékony voltam arra a témára vagy hangulatra, vagy különösen érdekelt valamelyik rendező vagy színész munkássága. A magyar filmekből összeállított toplistámhoz hasonlóan a felsorolás ezúttal sem jelent értékítéletet, csupán a bemutatás időrendjét követi.

 

 

1. Bonnie és Clyde (Bonnie and Clyde, 1967, Arthur Penn)

Mielőbb verd ki a fejedből Oliver Stone hatásvadász filmjét, a Született gyilkosokat, mert ugyanezt bő negyed századdal korábban már sokkal jobban és sokkal igényesebben megcsinálták! Természetesen Arthur Penn filmjére gondolok, amely a harmincas évek hírhedt bűnöző szerelmespárja, Bonnie Parker és Clyde Barrow idealizált históriája. Penn elképesztő bravúrt vitt végbe ezzel az alkotásával, hiszen a lélekábrázolás, az interperszonális kapcsolatok bemutatása éppoly kitűnően megoldott, mint a társadalombíráló szál, de a Bonnie és Clyde azok számára sem okoz csalódást, akik nem gondolkodni, csupán szórakozni akarnak egy filmen. Egy poros amerikai kisvárosban egy unatkozó, gyönyörű pincérnő megismerkedik egy kisstílű bűnözővel, aki annak lehetőségét jelenti, hogy végre kitörjön abból a világból, amely körülveszi, és végre ne csak létezzen, hanem éljen is. A srác imponálni szeretne a lánynak, de hamar kiderül, hogy sem bűnözőként, sem férfiként nincs a legjobb formában. Bonnie csalódása határtalan, mégsem fordul vissza azon az úton, amelyen elindult. Kitart Clyde mellett, a szó minden értelmében a társa lesz, és a páros bűnügyi karrierje rövidesen a magasba ível. Ők azok, akik nem akarnak a nagy gazdasági válság vesztesei lenni, és a rablásokkal egyfajta elégtételt vesznek a bankokon, amelyeket a szegények vámszedőinek tartanak. Nem rettegett bűnözők akarnak lenni, egyszerűen csak híresek és gazdagok, és erre akkoriban az egyetlen lehetőséget a hozzájuk hasonlóknak csak a bűnözés jelentette. Penn vékony jégen jár azzal, hogy a hagyományos hollywoodi erkölcsi kódexet felrúgva végső soron rokonszenvesnek ábrázol egy bűnöző párost (sőt szexuális problémáikat is nyíltan ábrázolja!), és a társadalommal való szembefordulást megengedhetőnek tartja, de a mű egészét tekintve kétségünk sem lehet afelől, hogy neki van igaza. A Bonnie és Clyde világsikerében a mesteri rendezés, a ragyogó színészi játék (Warren Beatty, Faye Dunaway, Gene Hackman, Estelle Parsons, Michael J. Pollard, Denver Pyle, Dub Taylor, Gene Wilder, Evans Evans) és a hangulatos kísérőzene mellett szerepet játszott az is, hogy jó időben érkezett. A vietnami háború megosztotta az addig oly egységes amerikai nemzetet, a társadalommal való szembefordulás napi aktualitássá vált, amellyel Bonnie és Clyde históriája kellő párhuzamot mutatott. Másrészt akkoriban vált szállóigévé Andy Warhol híres mondása, a „Bárkiből lehet sztár 15 percre”, amelynek igazságát Bonnie és Clyde már a harmincas években bizonyította, hiszen olyan publicitást kaptak, amelyet a valóságban elkövetett, nem túl eredményes bűncselekményeik nem indokoltak volna.

 

2. Mackenna aranya (Mackenna's Gold, 1969, J. Lee Thompson)

Kilencéves koromban láttam először ezt a filmet a Május 1. moziban, és szájtátva néztem. Lenyűgözött a Sziklás-hegység szépsége, a látványos jelenetek sokasága: átkelés a szakadék fölött a vékony kötélhídon, a menekülés a vízesés felé sodródó tutajon, a földrengés képsora. A José Feliciano által előadott dal, az Old Turkey Buzzard mindmáig kedvenc filmdalaim élvonalában szerepel. A nagyszerű szereplőgárdából (Gregory Peck, Omar Shariff, Telly Savalas és a többiek) az elbűvölő szépségű Julie Newmart emelném ki külön: azonnal beleszerettem, ő volt az első „színésznő szerelmem”. Newmar egyetlen szót sem szólt a filmben, viszont az egyik jelenetben nekivetkőzött. Ezt a képsort egyébként, amelyben a Julie által játszott indián lány a víz alatt meg akarja fojtani a riválisát, a hazai tévébemutató alkalmával kivágták a filmből. Számomra évekig a Mackenna aranya jelentette a nagybetűs WESTERN-t: marcona férfiak, elrejtett kincs, veszedelmes indiánok, jó és rossz között ingadozó civilek és katonák. Naivan azt hittem, az én életem is tele lesz hasonló kalandokkal, mást sem kell majd csinálnom, mint szorgalmasan moziba járnom. Ezt meg is tettem, az életem viszont ettől még egyáltalán nem lett kész regény, de ez most nem ide tartozik. Mi tagadás, amikor később klasszikus westerneket is megnéztem, azok többnyire csalódást okoztak: unalmasaknak találtam őket, és mindmáig nem barátkoztam meg igazán ezzel a műfajjal. Mindazonáltal a Mackenna aranya mindmáig szép emlékeket idéz bennem, valahányszor újra látom, noha ma már inkább kalandfilmnek mondanám, mint westernnek.

 

3. A Sakál napja (The Day of the Jackal, 1973, Fred Zinnemann)

Mi lehet izgalmas egy olyan filmben, amelynek végkifejletét az első pillanattól kezdve tudjuk? Talán az, hogy mi lesz az a bizonyos banánhéj, amelyen végül elcsúszik a hihetetlenül profi bérgyilkos, aki magát De Gaulle elnököt akarja megölni. Frederick Forsyth méltán népszerű bestselleréből Kenneth Ross elképesztően jó forgatókönyvet írt: a mesteri kézzel elvégzett tömörítések és kihagyások által a cselekmény pergővé, feszessé, filmszerűvé vált anélkül, hogy elnagyolt lenne. Zinnemann két briliáns elme párharcává tette a filmet: sem a Sakál, sem Lebel felügyelő nem olyan, mint amilyennek a hollywoodi klisék alapján képzelnénk. A bérgyilkos leginkább egy tökéletes angol úriember benyomását kelti, aki azonban bármikor képes átváltozni mondjuk homoszexuális dán tanárrá vagy féllábú francia háborús veteránná. Lebel felügyelő első ránézésre túlsúlyos, lomha aktakukac: valójában az ész embere, aki apró mozaikdarabkákból is képes kirakni a teljes képet, leginkább azért, mert van türelme a részletekkel foglalkozni, pedig igen nagy nyomás nehezedik rá. Két nagyszerű színész játssza a két főszerepet: Edward Fox és Michael Lonsdale, de a többi közreműködő is kifogástalan teljesítményt nyújt. Kedvencem a naiv bárónőt alakító Delphine Seyrig, aki maga volt a nőiesség esszenciája. Külön tanulmányt érdemelne Zinnemann abszolút profi rendezése is, ahogyan a valóságos idővel és a filmidővel játszik: a merénylet napjának eseményei, amikor sem zene, sem szöveg nem hangzik el, csupán a környezeti zajok alkotják a hangsávot, önmagában a feszültségteremtés egyik iskolapéldája.

 

4. A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (The Four Musketeers: The Revenge of Milady, 1974, Richard Lester)

Dumas klasszikus kalandregényének számos filmváltozatát láttam már, de mindmáig Richard Lester feldolgozása a szívem csücske, különösen ez a második rész, ámbár az első, A három testőr, avagy a királyné gyémántjai se skófic. Lester és forgatókönyvírója, George MacDonald Fraser remekül dolgozta át a terjedelmes regényt a filmvászonra: ügyesen nyesegették meg a kevésbé fontos cselekményszálakat, mellőzték a kevésbé lényeges mellékszereplőket, és bőven adagolták a humort, az iróniát. Alapvetően komolyan veszik ugyan a romantikus történetet, de közben nevetnek is rajta. A kor- és a hangulatfestés egyszerűen káprázatos, a színészek pedig egytől egyig remekelnek. Michael York, Oliver Reed, Frank Finlay és Richard Chamberlain játsszák a testőröket: mindnyájan karakteresen egyéni figurákat formálnak meg anélkül, hogy modorossá válnának. Jean-Pierre Cassel az infantilis XIII. Lajos szerepében éppúgy zseniális, mint Charlton Heston a ravasz Richelieu bíborosként. Geraldine Chaplin merőben más alkat, mint amilyennek egy világszép királynét elképzelnénk, mégis elhiteti velünk, hogy érte akár még háborút is érdemes indítani. A dagi Roy Kinnear örökös humorforrás Planchet, a szolga szerepében, Christopher Lee pedig annyira összenőtt ezzel a szereppel, hogy Rochefort gróf azóta minden filmváltozatban félszemű, noha az eredeti regényben nem volt az. Raquel Welch szépségének szerintem egyetlen férfi sem tud ellenállni, és vele csak egyvalaki tudta felvenni a versenyt: Faye Dunaway, aki az elvetemült Miladyt alakítja. Egyetértek Quentin Tarantinóval: Dunaway egyik legjobb szerepformálását láthatjuk Lester filmjében. Amikor először láttam azt a jelenetet, amelyben a Milady megállapodik Richelieu-vel Buckingham herceg meggyilkolásáról cserébe D'Artagnan és Constance életéért, azonnal beleszerettem Faye-be, és azóta is hűséges vagyok hozzá. Oké, hogy gonosz teremtést játszik, akinek szörnyű dolgok száradnak a lelkén, ám mégis olyan szenvedély lángol benne, amely nem hagyja hidegen az embert: lehet, hogy a valóságban egy ilyen nővel nagyon nehéz együtt élni, de hogy nem unalmas, az egész biztos.

 

5. Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974, John Guillermin és Irwin Allen)

1978 őszén a magyar mozikban ez volt a legnagyobb kasszasiker, a mindenkit érdeklő SZUPERFILM, amelyet azoknak is illett megnézni, akik egyébként nem voltak különösebb moziőrültek. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a katasztrófafilmeknek nemhogy a divatja, de még a reneszánsza is már rég elmúlt, a Pokoli torony azonban meglepően jól állja az idő próbáját. Ennek egyik oka lehet az is, hogy nekünk, magyaroknak talán ez a szituáció a legátélhetőbb: egy tűzvész. A földrengés, a tengeren támadó cápa és a végveszélybe került repülőgép egy átlag magyar számára kevéssé átélhető veszélyforrás – tegyük hozzá: szerencsére. Az anyagi haszonszerzés miatt bekövetkezett tűzesetek azonban már hazánkban sem ismeretlenek: hány lakótelepi tűzvészről tudunk már, ahol a pusztítás mértékét a hanyagságból, az „ésszerű takarékosság”-ból megspórolt megfelelő szigetelés hiánya fokozta! A Pokoli torony egy ilyesfajta helyzetet a szélsőségig fokoz, de még megmarad a hihetőség határain belül. A rendezők ügyesen adagolják a fordulatokat, a látványelemeket, de a legnagyobb húzásuk az volt, hogy a pusztulás képeiben való tobzódás helyett az embereket állították középpontba: egyrészt a heroikus küzdelmet folytató tűzoltókat, másrészt az épületben rekedteket, akik között mellesleg a felelősök is ott vannak. A világsikerhez persze az is kellett, hogy ezeket az embereket a korszak legnagyobb sztárjai személyesítsék meg a mozifilm, a televízió, sőt a sport (O. J. Simpson is felbukkan egy fontos mellékszerepben!) világából. A Pokoli torony természetesen nem művészfilm, nem lelki dráma, hanem egy izgalmas látványfilm, amelyben azonban az emberi tényező még fajsúlyosan jelen van. Ez az, ami sajnos annyira hiányzik napjaink jó néhány hollywoodi szuperfilmjéből, amelyek ugyan hihetetlenül látványosak, elképesztően pörgősek, ugyanakkor csüggesztően lélektelenek, gépiesek.

 

6. Az Ezeregyéjszaka virágai (Il fiore delle mille e una notte, 1974, Pier Paolo Pasolini)

Mi tagadás, amikor először láttam ezt a filmet, nem tetszett különösebben. Számomra az Ezeregyéjszakát Aladdin, Ali Baba és a negyven rabló, Szinbád és a hasonló mesék jelentették, amelyek kimaradtak Pasolini opuszából, ráadásul Az Ezeregyéjszaka virágai stílusában is más volt, mint a rendező trilógiájának előző két darabja, a Dekameron és a Canterbury mesék. Hosszabb idő után néztem meg újra, immár korábbi előzetes elvárásaim nélkül. Egy egészen más filmet láttam, mint először, amely – mint most látható – örök kedvenceim közé is bekerült. Ami leginkább megfogott benne, az egyrészt a hangulata, másrészt az időtlensége. Felidézi a mesés Kelet színpompás gazdagságát, ugyanakkor az eltelt évszázadok patináját is érzékelteti. Zumurud és Nuredin szerelmének története természetesen túlmutat önmagán: tulajdonképpen egy kamasz fiú férfivá érésének folyamatát kísérhetjük nyomon. Nuredin nemcsak a realitás szintjén keresi Zumurudot, hanem szellemi síkon is meg akarja találni, meg akarja ismerni a Nőt, a női természetet, melynek különféle megnyilvánulási formáival találkozik útja során. A nők azok, akik egyre közelebb juttatják őt a számára legtökéletesebb nőhöz, Zumurudhoz, és a nők azok, akiknek meséiben az élet megannyi bölcsessége feltárul. Mese és valóság természetes módon egyesül ebben a filmben, hiszen igazából a mese sem más, mint a valóság sajátos lenyomata. Érdekes, hogy Pasolini egyik legfilozofikusabb alkotása az egyik legkönnyedebb is egyben, aminek fényes bizonyítéka, hogy a történet nem halállal ér véget, mint legtöbb filmje, hanem az egymásra talált szerelmesek boldog ölelkezésével. Kedvencem az a jelenet, amelyben a majommá változtatott, díszes öltözékbe bújtatott királyfit kellő pompával az uralkodó elé viszik: a menetet számtalan bámészkodó figyeli, felnőttek és gyerekek, akik különböző méretű csengőket és harangokat szólaltatnak meg, és a színeknek, hangoknak, látványnak egy igen magával ragadó egysége valósul meg.

 

7. A bűn története (Dzieje grzechu, 1975, Walerian Borowczyk)

A lengyel Walerian Borowczyk „kétarcú” rendező. Sznob filmesztéták az animáció terén végzett munkásságát tartják igazán érdekesnek és értékesnek, az erotikus (játék)filmek terén kifejtett munkássága jóval kevesebb dicséretben részesült. Gyakran nevezték őt „luxuspornográfus”-nak, aki művészetnek álcázva elégíti ki az erotika iránti, kissé alantas igényeket. Tény, hogy játékfilmjeinek színvonala egyenetlen, de a Lengyelországban forgatott A bűn története mindenképpen az életmű egyik csúcspontja. Stefan Żeromski romantikus bűnügyi-szerelmi regényéből Borowczyk hihetetlenül stílusos mozgóképet alkotott, amelyben művészetének minden erénye jelen van, forma és tartalom tökéletes egysége valósul meg. A rendező filmjeiben mindig nagy jelentősége van a tárgyi környezetnek, egy-egy érdekes, szép formájú tárgy külön szerephez is jut. Talán ezzel magyarázható, hogy a néző tökéletesen érzi a szűk polgári lakás fullasztó légkörét, Ewa munkahelye, az iroda monoton unalmát, Monte Carlo nagyvilági hangulatát, vagy éppen a gyilkosság helyszínéül szolgáló budoár érzéki erotikáját. A címbeli bűnnek ezúttal több jelentése van: a film a szép Ewa elbukásának históriája, aki „jól nevelt” polgárlányból gyilkossá és prostituálttá züllik, vagyis bűnt követ el. Elsőként rögtön a legnagyobbat: szerelmes lesz, és ez a sírig tartó szerelem az, amely erkölcsi és fizikai vesztét okozza. Valóban bűn lenne a szerelem? Borowczyk nem keres mentségeket hősnője számára, a film egész hangulata, képi világa, cselekményvezetése azonban kétséget sem hagy afelől, hogy az igazi felelős a társadalom a maga képmutató, idejétmúlt berendezkedésével, erkölcsi normáival, ahol a legszebb emberi érzés, a szerelem nem bontakozhat ki, mert gúzsba kötik a társadalmi konvenciók.

 

8. Hair (1979, Milos Forman)

Milos Forman alkotása az akkoriban megszokotthoz képest rekordgyorsasággal jutott el a hazai mozikba: 1979-ben mutatták be a cannes-i filmfesztiválon, és 1980 januárjában már megvolt a magyarországi premier. A film óriási sikert aratott, ami tulajdonképpen érthetetlen, hiszen a Hairnek nálunk nem volt meg az a kulturális háttere, mint Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban. Mi csupán hírből ismerhettük a musicalt, szerencsésebbekhez valahogy eljutott lemezen vagy kazettán a zene is, de nálunk akkor még nem mutatták be a darabot, sőt igazából az egész hippimozgalom is megkésve gyűrűzött be hozzánk, ráadásul inkább csak a külsőségek szintjén – már amennyit a korabeli magyar társadalom abból még tolerálni tudott. Forman alkotásának egyik nagy érdeme, hogy tulajdonképpen rehabilitálja a hippimozgalmat, amelyen az altamonti Rolling Stones-koncert történései és Charles Manson bandájának gyilkosságai lemoshatatlan foltot ejtettek. A Hair fiatal szereplői nem akarják megdönteni a rendszert, nem tartják rettegésben a békés polgárokat, egyszerűen csak nem akarnak meghalni egy értelmetlen háborúban, embereket ölni a Föld egy távoli pontján, hanem élvezni szeretnék a fiatalságukat, az életet, a szerelmet. A Hair a felhőtlen boldogság ábrázolásától fokozatosan jut el a katartikus fináléig, amely minden idők egyik leghatásosabb jelenete: ahogy az éneklő katonák menetelnek a repülőgép sötét gyomra (a halál) felé, az látszólag fokozhatatlan, Forman mégis fokozza, amikor Berger sírját mutatja, majd a képmező kiszélesedik, és sok száz ugyanolyan sírt látunk a temetőben. Ezzel a nem is túl ravasz operatőri megoldással az egyedi hirtelen általánossá válik, és talán ekkor érezzük meg igazán, hogy egy háborúnak nincsen igazi győztese: elvek, eszmék, országok harcban állhatnak és állnak, maguk az emberek azonban ebben a küzdelemben csakis vesztesek lehetnek. A Hair azonban nemcsak a szívhez szól, hanem a szemnek és fülnek is élményt nyújt: James Rado és Gerome Ragni eredeti dalait Galt MacDermot hangszerelte újjá, és bár sokan „felvizezett diszkó-pop”-ként értékelték a munkáját, szerintem máig korszerű és hallgatható ez a zene. Miroslav Ondrícek operatőrnek rengeteg látványos jelenetet köszönhetünk, és nem maradhat említetlenül a koreográfia sem: a Hairben ugyanis valóban TÁNC-ot láthatunk, és nem gépiesen végrehajtott, látványosan unalmas tornagyakorlatokat, mint egynémely későbbi filmmusicalben, hogy a videoklipekről már ne is beszéljek. A színészek egytől egyig kiválóak, ráadásul énekesként is megállják a helyüket: Treat Williams mint Berger azóta sokunk számára kultikus figurának számít, és mindannyian sajnáljuk, hogy sem ő, sem partnerei hollywoodi karrierje nem szárnyalt igazán magasra. Pedig megérdemelték volna.

 

9. A nyolcadik utas a Halál (Alien, 1979, Ridley Scott)

Vártam ezt a filmet, hiszen már jóval a hazai premier előtt értesültem róla. A Film, Színház, Muzsika ugyanis 1979-ben színes képekkel illusztrált cikksorozatban számolt be a legfrissebb nyugati sci-fikről, és külön részt szentelt Ridley Scott alkotásának. Pedig nem igazán szerencsés, ha az ember előzetes elvárásokkal ül le megnézni egy filmet, de Ridley Scott zsenijét bizonyítja, hogy az Alien nemcsak hogy megfelelt az elvárásaimnak, hanem jócskán túl is teljesítette azokat. Pedig először vágott verziót láttam, az idegen lény megszületésének képsorát ugyanis a magyar moziváltozatban jelentősen megrövidítették. Ennek hátterében állítólag az állt, hogy a néhai pártfőtitkár, Kádár János és felesége rendszeresen megtekintették a bemutatás előtt álló filmeket (érdekes módon nem igazán a baráti országokból szép számmal érkező opuszokat tüntették ki a figyelmükkel), és az Alien nagyon nem tetszett nekik, különösen az ominózus születési jelenet. Ridley Scott nagy érdeme, hogy számos kollégájával ellentétben megértette, hogy egy igazán jó horror nem a gyomrunkat, hanem az agyunkat veszi célba. Az Alien éppen ezért nem tobzódik a gusztustalan jelenetekben, viszont kitűnően teremti meg a rettegés légkörét, a klausztrofobikus hangulatot annak ellenére, hogy a kezdet kezdetén kifejezetten hatalmasnak láttatja a Nostromót. Az emberi szervezetből megszülető parazitában a ráktól kezdve az AIDS-ig sokféle metaforát felfedeztek már a hivatásos és amatőr filmelemzők, de én azt hiszem, nem kell feltétlenül materializálni ezt a motívumot. A szörnyeket igazából ugyanis az ember teremti, a legnagyobb félelmeink tulajdonképpen belülről fakadnak, belőlünk születnek, és jómagam e gondolat hatásos és izgalmas megvalósításaként tekintek Ridley Scott alkotására, a legjobb Alien-filmre: az összes többi csak kulloghat mögötte, James Cameron egyébként nagyszerű akciófilmjét is beleértve.

 

10. Excalibur (1980, John Boorman)

Rajongok a középkorban játszódó filmekért, ám éppen ezért nagyon szigorú is vagyok velük. Szóba se jöhetnek az „időutazásos” filmek a maguk jópofáskodó anakronizmusaival, a karatézó francia testőrök és egyéb agyament marhaságok. John Boorman filmje, az Excalibur tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak, mert közel hozta a lovagkor világát, átélhetővé, maivá tette anélkül, hogy bármiféle dramaturgiai és minőségi engedményt tett volna. A kor, amely megelevenedik előttünk, a véres erőszak ideje, ugyanakkor a nemes érzelmeké is, az az időszak, amikor mágia és valóság még szerves egységet alkottak, hogy a történet végére az előbbi átadja helyét az utóbbinak, és a varázslók uralma helyett bekövetkezzék az ész korszaka, amikor az ember már saját kezébe veszi sorsa irányítását, nem a varázslóktól, nem a természetfeletti erőktől várja az útmutatást. Arthur király és lovagjainak történetét sokféle feldolgozásban láttam, de egyik sem volt annyira komplex sem a cselekmény, sem a jellemábrázolás, sem a látvány szempontjából, mint Boorman opusza. A néző szinte a saját bőrén érzi a csatákban ejtett sebeket, és át tudja élni a szereplők által megélt nagy és végletes érzelmeket is. Boorman jelentős – bár mifelénk akkoriban kevésbé ismert – színészeket választott a fontosabb szerepekre: Nigel Terry, Nicol Williamson, Nicholas Clay, Helen Mirren, Cherie Lunghi, Liam Neeson és a többiek eggyé olvadnak a figurákkal, és nem játsszák, hanem élik a szerepüket. A túlpörgetett filmekhez szoktatott mai nézők talán unalmasnak találják az Excaliburt, pedig ezt a történetet csak így lehet és érdemes igazán jól elmondani ahhoz, hogy amit látunk, azt a maga mélységében meg is értsük, a szemünktől az agyunkon keresztül eljusson a szívünkig.

 

11. Terminátor (The Terminator, 1984, James Cameron)

No, máris itt van egy „időutazásos” film, ami mégis tetszik, bár ezzel még nem mondok ellent korábbi állításomnak, hiszen a Terminátor nem a középkorban játszódik. James Cameron alkotásának cselekményén őszintén szólva számos logikai rés tátong, a rendező azonban olyan hatásosan ábrázolja a történetet, hogy nincs igazán sok értelme a vitatható részleteken lovagolni. Az indítás azonnal megadja a szükséges alaphangot (a főcím vizuális megoldása igazán nagyszerű!): a feszültség onnantól kezdve egy cseppet sem lankad. Miután meghatározza az események alapvető koordinátáit, Cameron fokozatosan avatja be a nézőt a részletekbe. Fokozatosan tudjuk meg, hogy mit is akar az a két férfi Sarah Connortól, és igazából magunk se tudjuk, hogyan lehet elmenekülni egy megállíthatatlan gyilkológép elől. A Terminátor alapvetően vizuális film, amely elsősorban a látvány által hat: Adam Greenberg operatőr és Mark Goldblatt vágó (a Dolph Lundgren-féle A büntető rendezője) kiváló munkát végzett. Az opuszt a hideg színek jellemzik, a jelenetek általában este vagy éjszaka játszódnak, a pörgős képsorokat Brad Fiedel hatásos kísérőzenéje festi alá. Cameron remekül oldotta meg az idősíkok közötti váltásokat is, és különösen a jövőben játszódó képsorok igen nyomasztóak. Számos hasonló filmmel (például a folytatással) ellentétben egyáltalán nem éreztem erőltetettnek sem a szállóigévé vált mondatot („I'll be back!”), sem az időnként megcsillanó humort („Fuck You, Asshole!”). Jók a színészek is, különösen Arnold Schwarzenegger, akinek igen testhezálló az emberi érzelem nélküli kiborg szerepe. Kár, hogy a film elgondolkodtatóan „darkos” világképét maga Cameron hatástalanította a folytatással, amely már egyértelműen – és a szó legrosszabb értelmében vett – látványfilm, émelyítő szentimentalizmussal és ellenszenves cinizmussal megspékelve. Az első Terminátor az emberiség jövőjéről festett populárisan megvalósított, összességében mégis nyomasztó képet, a második viszont sajnos csak a filmművészet sötét jövőjét előlegezte meg, amely azóta egyébként jelenné vált.

 

12. Az én szép kis mosodám (My Beautiful Laundrette, 1985, Stephen Frears)

Az olasz Pasolini korai játékfilmjei az Örök Város ismeretlen arcát mutatták be a nagyvilágnak: a nincstelenek, a kitaszítottak, a lumpenproletárok Rómáját. Bő húsz évvel később Stephen Frears alkotása is lényegében hasonló szemléletet tükröz: a Temze-parti metropoliszt, Londont merőben más oldaláról láthatjuk, mint korábban. Mi közünk lehet nekünk egy több mint negyedszázados angol filmhez, amely pakisztáni bevándorlókról szól a Thatcher-korszakban? Nos, sokkal több, mint gondolnánk, hiszen az a problémakör, amelyet a film ábrázol, a mai Magyarországon is égetően aktuális: a kisebbségek helyzete, beilleszkedési problémái, konfliktusai az „őshonos” lakossággal a gazdasági problémák árnyékában, a másság témája a bőrszín és a szexuális identitás vonatkozásában. Ne gondoljuk azonban azt, hogy a hasonló témájú amerikai filmek didaktikus hozzáállásával van dolgunk, a „szeressük egymást, gyerekek!” naiv szentimentalizmusával és plakátízű szólamokkal traktálnak bennünket másfél órán át! Oscar-díjra jelölt forgatókönyvében Hanif Kureishi – aki nemrég épp hazánkban járt – egy olyan világba vezet be minket, amelyet belülről ismer: a Londonban élő pakisztán bevándorlók közösségébe. Főhőse, Omar halmozottan hátrányos helyzetű: sötét bőrű bevándorló, aki ráadásul a saját neméhez vonzódik. Azon belül sem akárkihez, hanem épp Johnnyhoz, aki egy skinhead társaság oszlopos tagja. Nos, igen, az ellentétek valóban vonzzák egymást, de vajon mennyire tartós ez a vonzalom? Frears stílusosan és mértéktartóan mutatja be a társadalomnak ezt a szeletét: nem tekinti csodabogaraknak sem a bevándorlókat, sem a brit őslakosokat, kerüli a bombasztikus jeleneteket, legyen szó a feszültségek kiéleződéséről vagy éppen a férfiszerelem ábrázolásáról. Kitűnő szereplőket választott, akik közül főleg a Johnnyt alakító Daniel Day-Lewis és a pakisztáni családapa brit szeretőjét megformáló Shirley Anne Field remekelnek. Az én szép kis mosodám realisztikus, mégis optimista képet fest arról, hogy egy multikulturális közösségben elengedhetetlen, hogy az emberek ne egymás mellett, elszigetelődve, hanem együtt, egymást elfogadva éljenek. És most nézzünk körül a saját házunk táján: mi, a hagyományosan vendégszerető magyarok mennyire vagyunk szívélyesek a nálunk letelepedettekkel? Vagy legalább a csak látogatóba érkező turistákkal? Hogyan viszonyulunk a zsidókhoz, arabokhoz, romákhoz, melegekhez stb.? De hagyjuk az idegeneket, nézzük a saját fajtánkat! Mennyire vagyunk toleránsak és befogadóak a határon túli magyarokkal? Mennyire vagyunk jóban a szomszédainkkal egyéni és országos léptékben? Tényleg semmi közünk ahhoz, amit Frears filmje bemutat?

 

+ 1. Tisztes honpolgárok (Gente di rispetto, 1975, Luigi Zampa)

A „Cherchez la femme!” mondás igazsága esetemben tökéletesen helytálló e film vonatkozásában is. Luigi Zampa bűnügyi elemekkel átszőtt, kisvárosi társadalmi drámája ugyanis elsősorban a női főszerepet alakító amerikai színésznő, Jennifer O'Neill miatt tartozik a nagy kedvenceim közé. A hölgy ugyanis nemcsak gyönyörű volt, hanem elég jó színésznő is. Zampánál egy tanárnőt alakít, aki akaratán kívül egy különös gyilkosságsorozat kulcsfigurájává válik. Nemcsak szépségével tűnik ki a környezetéből, hanem temperamentumával és bátorságával is. A történet végén még egy tulajdonságára fény derül: naivitására, hiszen a bűnügy megoldása valójában annyira kézenfekvő, hogy talán ezért nem jutott neki sem rögtön az eszébe. A Tisztes honpolgárok erénye a színészi játék (Jennifer mellett Franco Nero, James Mason, Orazio Orlando és Franco Fabrizi nevét érdemes kiemelni), a szicíliai kisváros atmoszférájának érzékletes megteremtése és Ennio Morricone hatásos kísérőzenéje. Nem tartozik az olasz filmművészet csúcsteljesítményei közé, inkább Damiano Damiani nagyközönségnek szánt, populáris politikai krimijeihez áll közel. Ma már valószínűleg sokan elfelejtették, akik valaha moziban megtekintették, pedig érdemes lenne újra látni legalább a televízióban, netán DVD-n. 

19 komment

Címkék: toplista


A bejegyzés trackback címe:

http://filmbook.blog.hu/api/trackback/id/tr974566302

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.05. 11:26:13

Na hát ez egy remek hangulatú toplista volt. Nemcsak a filmek szeretete, hanem a személyes élmények ereje is árad ebből az írásból, miközben képet kapunk az akkori magyar viszonyokról. Még így is sokkal hosszabbra sikerült, mint egy bármilyen átlagos toplista, de bevallom, kivétel nélkül mindegyiket olvastam volna még szívesen tovább.

Természetesen akad, amivel nem értek egyet, nem a filmek kiválasztásával kapcsolatban, hisz ez ebben az esetben a leginkább szubjektív, de az én listámon bizony az Aliens és a Terminator 2 lesz rajta :)

A Bonnie és Clyde-ot egyébként sokan azért nem tudják ma már kellőképpen nagyra értékelni, mert mindazok a dolgok amikben teljesen újító volt a maga idejében Hollywoodban (vágástechnika, szerethető bűnözők, brutalitás), ezek a témák nagyon hamar teljesen felszívódtak az amerikai tömegfilmben, így annyi mozi után, egy átlagnéző erre nem biztos, hogy felfigyel. A Született gyilkosokkal szerintem nem az a baj, hogy a Bonnie és Clyde-ot majmolja, ott ez a tipikus történet inkább csak egy keret a média, és ezáltal társadalomkritikai mondanivalóhoz.

A HAIR hazai sikere, és máig tartó kultstátusza szerintem azért egyértelmű, mert az akkori fiatalok is nagyon ráérezhettek a könyörtelen hatalom elleni lázadás, illetve az emberi szabadság témakörére. Ezt talán még segítette is, hogy itthon nem volt a színdarab, így viszonyítani sem volt mihez.

Terminator: 2017-re a számítógépek végképp átveszik az uralmat a filmek fölött. Az ellenállók egy maréknyi csoportja, néhány filmkritikus visszaküld az időben egy embert, hogy megakadályozza a Terminátor 1 CGI-al feldúsított változatának létrejöttét :D

A Mackenna aranyának adok még egy esélyt, annyira sokan szeretik, nekem meg nem tetszett annak idején, olyan 10-12 évvel ezelőtt.

Egyébként arcpirítóan sok filmet nem láttam erről a listáról. A Sakál napja már régóta megvan, de még nem sikerült megnézni. Az Ezeregyéjszaka virágait belistáztam, de se A bűn történetét, se az Én szép kis mosodámat, se a Tisztes honpolgárokat nem találtam meg a jól bejáratott oldalaimon. Ez utóbbi esetében különösen szomorú, hogy Jennifer O'Neill miatt kifejezetten érdekelne, bár én a Kamaszkorom legszebb nyara kapcsán zúgtam bele. (Azért a Psyhic sem volt rossz, mindkét filmről írtam is a blogra.)

field64 (törölt) 2012.06.05. 16:52:14

Szia Santino!
Köszönöm az elismerő szavakat. Ígéretemnek megfelelően szerettem volna ugyan még egyszer átolvasni – és ha kell, átírni – a szöveget, mielőtt közzéteszem, de erre mégsem volt igazán sok időm, viszont nem akartam tovább tologatni a közzétételt. Szóval ez majdnem ugyanaz a szöveg, amelyik bő egy hete már megvolt.

Az ALIENS ellen semmiféle különösebb kifogásom nincs, éppen ellenkezőleg. Kifejezetten kedvelem, de úgy érzem, ez már inkább mozi a szemnek, míg a Ridley Scott által összehozott előzmény gondolatilag sem érdektelen. Az első rész egy igazi horror a rettegés légkörének igen hatásos megteremtésével, míg Cameron opusza tulajdonképpen egy kommandósfilm, csak éppen a másik oldalon ezúttal földönkívüliek vannak. A maga nemében persze kiváló mozi, de számomra nem nyújt annyit, mint Ridley Scotté.

A TERMINÁTOR 2 egyike életem legnagyobb mozis csalódásainak, az elmúlt húsz évben sem hevertem ki. Én megértem, hogy aki először ezt látta, annak ez az igazi, meg minden olyan látványos benne, tele van cool dumákkal, mindenki olyan laza, meg vagány, de az első rész alapján csak annyit mondhatok, én nem így folytattam volna ezt a sztorit. Itt minden a látványra van kihegyezve, és ami ehhez mondanivaló szintjén hozzájön, az számomra cérnavékony és komolytalan. Szerintem sem Arnold, sem Hamilton nem képes igazán jól eljátszani eredeti szerepének fordítottját, Robert Patrick meg Edward Furlong pedig egyszerűen idegesített. Az egyik csupán egy tapló hülyegyerek, a másik meg kb. annyira meggyőző, mint amilyen Paudits Béla lenne ugyanebben a szerepben.

Az tényleg nem lenne baj, ha a SZÜLETETT GYILKOSOK a BONNIE ÉS CLYDE-ot majmolná, mert akkor legalább nézhető, szórakoztató film lenne, legfeljebb csak az eredetiség hiányozna belőle. Az se lenne baj, ha Oliver Stone-nak csak ez az egy rossz filmje lenne, de sajnos sokkal több van. Számomra olyan ő, mint a kisgyerek, aki végre megkaparintotta a távirányítót, és össze-vissza nyomkodva a gombokat, szlalomozik a csatornák között: szappanopera, erőszak, szex, rajzfilm, pszichedélia meg sok minden más van itt egymásra hányva teljesen logikátlan képfolyamként. Mellesleg ami a „médiakritiká”-t illeti, azt is megcsinálták már mások korábban és jobban, akár Lumet HÁLÓZAT-jára, akár Almodóvar KIKÁ-jára gondolunk. Igaz, ezek nem annyira bombasztikusak, mint Stone filmje, viszont sokkal több bennük a spiritusz. Szerintem Stone rajongói igazából nem magukat a filmeket értékelik mint esztétikai alkotásokat, hanem csak a bennük felvetett témákban foglalnak állást: a sorozatgyilkosokról, a médiáról, a Kennedy-gyilkosságról, Nixonról, a vietnami háborúról stb. Szerintem az ilyesmi inkább a publicisztika, és nem a filmművészet hatáskörébe tartozik.

Igazad van abban, amit a HAIR-ről írsz, de ahhoz elvileg kellett volna a kulturális háttér is, hogy tudja az ember, mire is fog beülni. (Annak idején egyáltalán nem lehetett különösebben széles körben előzetesen tájékozódni a filmekről.) Tehát tulajdonképpen érthetetlen, az emberek miért a HAIR című filmre mentek el tömegesen, miért nem a legalább ilyen egzotikusan hangzó CEDDO, MEGALEXANDROSZ, ONIMASZA (nem Onibaba!) és egyéb filmeket tüntették ki a figyelmükkel.

Ami a MACKENNA ARANYÁ-t illeti, azon az állásponton vagyok, hogy az igazán nagy filmélményekhez maga a film szükséges, de nem elégséges feltétel: fontos, hogy az ember milyen korban, milyen kulturális légkörben, hol, kivel és mikor nézi meg. Ezért van az, hogy ami az egyik embernek NAGY FILM, azon a másik békésen elszunyókál. Most olvasom például PR könyvét. Nagyon szórakoztató és olvasmányos, de ami magukat a filmeket illeti, általános értékítéletünk alig fedi egymást. Persze a magunk szemszögéből nézve mindkettőnknek igaza van.

A TISZTES HONPOLGÁROK nekem megvan, Rosszkutyusz cimborám hozta meg nekem pár éve Olaszországból. Azt hittem, csak kuriózum lesz újra megnéznem, de szinte tökéletesen beugrott, hogy melyik jelenetben mik hangzottak el a szinkronban. Igen, Jennifert én is a KAMASZKOROM LEGSZEBB NYARÁ-ban szerettem meg: játszották még a GYÉMÁNT LADY című filmjét is, meg Visconti drámáját, AZ ÁRTATLAN-t, de egyéb filmjeit nem hozták be Magyarországra. A PSYCHIC-et 2-3 éve láttam, és nagyon tetszett Jennifer is, a film is. Pedig azt hittem addig, hogy Lucio Fulci nem az én emberem. Azok a gagyi zombifilmek!

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.05. 22:36:43

@field64: úgy látszik, ihletett állapotban írtad, azért sikerült elsőre. A legkedvesebb mozikról persze nem is nagyon lehet máshogyan.

A Született gyilkosokban szerintem koncepció volt, hogy olyan legyen, mintha csatornákat váltogatnál, ezzel is reflektálva a médiára, ami egy jó eszköz lehetett volna, a probléma inkább azzal van, hogy egy idő után nem csak teljesen felesleges, totálisan öncélú, de ráadásul már kifejezetten idegesítő is, és túlzottan elidegenítő hatású. Értem én, hogy a tévé is az, meg ez egy eszköz, de attól még szeretem ha egy filmet élvezhetek is a mondanivalója mellett. Nyilván vannak ennél jobb médiakritikus filmek is, de ez a téma szerintem még így is kicsit alulreprezentált, úgyhogy nagyon jól tette Stone, hogy ezzel foglalkozott. Másrészről azért A szakasz, a Tőzsdecápák, vagy a JFK nem csak a témájuk miatt jó mozik, de többet már sajnos én sem tudok felhozni Stone mellett.

A Terminátoros recenziódat számomra baromi szórakoztató volt olvasni, annak ellenére, hogy egyetlen szavaddal sem tudok egyetérteni :) Kérem szépen, ezt teszi a stílus és a humorérzék. Egyébként tényleg előbb láttam a 2-t, mint az egyet.

Hair: nem éltem még akkor, de úgy tudom, hogy elég erős volt a szájhagyomány, kevés volt a nyugati film, és olcsó a mozijegy :) Ha mindenkinek tetszett a Hair, és mindenki elmondta a haverjainak, és megnézték újra, akkor már nem is olyan furcsa, hogy az év legsikeresebb mozija lett itthon. Ez persze csak találgatás, valószínűleg senki sem tud pontos adatokat. Te miért nézted meg anno moziban?

A Mackenna valószínűleg azért nem tetszett, mert teljesen mást vártam tőle. Az Ártatlant megtaláltam magamnak, úgyhogy ez is valami.

Fulci meg... inkább hagyjuk is...:)

field64 (törölt) 2012.06.06. 10:07:10

@Santino89:

„A Született gyilkosokban szerintem koncepció volt, hogy olyan legyen, mintha csatornákat váltogatnál, ezzel is reflektálva a médiára...”

Hát éppen ez az egyik baj Oliver Stone-nal, hogy teljesen mechanikusan, teljesen óvodásan gondolkodik a filmkészítésről! Nála minden az, ami: semmi elvonatkoztatás, semmi mögöttes tartalom, semmi szimbolika – mindent realisztikusan, egy az egyben ábrázol, olyan, mintha a valóságot filmezte volna le, holott az egésznek kb. annyi köze van a valósághoz, mint a valóságshow-knak.

Ellenpéldaként ott van Lumet HÁLÓZAT-ja: minden nagyon realisztikus benne, semmi vizuális vagy verbális szélsőség, mégis tökéletesen visszaadja a média minden abszurditását és embertelenségét.

A SZAKASZ. Ez volt az első Stone-film, amelyet láttam (a Városmajori kertmoziban). Annyira megrázó filmnek tartottam, hogy megnéztem még egyszer. Nem kellett volna, mert az, amit felépített bennem, kártyavárként omlott össze: már csak az erőltetett dramaturgiát láttam, az örökös hatásvadászatot, a bombasztikus „nagyjeleneteket”. Látszólag megmutatja a vietnamiak tragédiáját is, pedig erről szó nincs, ahogy a vietnami háborúról szóló más amerikai filmekben sincs: a vietnamiak csupán statiszták a róluk szóló filmben, arra valók, hogy lőjenek az amerikai katonákra, vagy éppen szenvedjenek és meghaljanak, de azt is csak azért, hogy rájöjjünk, igazából még ez is az amerikai katonáknak volt szar érzés.

A JFK nekem sem művészi alkotásként, sem tényfeltáró filmként semmi különöset nem nyújtott. Amit a Kennedy-gyilkosság hátteréről a film elmond, azt a témáról szóló szakirodalomból már régóta tudni lehetett. Amit Stone a „művészet” szintjén hozzátesz mindehhez – az igazságért bátran küzdő becsületes ügyész a maga családi problémáival –, az éppoly tipikus amerikai filmes sablon, ahogyan tulajdonképpen maga az elnökgyilkosság is az. Teóriákat persze lehet gyártani akár a filmvásznon is, de egy érdekes elméletből nem születik törvényszerűen jó film.

A TŐZSDECÁPÁK-ról nem tudok mit mondani, ez valahogy kimaradt. Őszintén szólva nem is bánom különösebben, és amennyit erről a filmről tudok, tartok tőle, hogy tökéletesen beleilleszkedik a Stone-életműbe: divatos témák hatásvadász feldolgozása sztárszínészek közreműködésével. Hogy a szuperhősös képregényfilmek korában egy-egy Oliver Stone-film már magát a Művészetet jelenti, az sajnos nem Stone-t dicséri, hanem inkább az amerikai filmművészet általános állapotát minősíti. Szerintem. Valaha régen az igényes amerikai filmművészetet még az olyan filmek jelentették, mint AZ UTOLSÓ MOZIELŐADÁS, AZ UTOLSÓ SZOLGÁLAT, a KAMASZKOROM LEGSZEBB NYARA és a többiek. Most pedig vannak helyettük ezek az Oliver Stone, Michael Moore-féle harsány, szenzációhajhász, mozgóképes újság-vezércikkek. No comment.

Egy emlékezetes film nagyon meg tudja lódítani az ember fantáziáját, és amíg megszületik a tényleges folytatás, a saját fejében már rég továbbgondolta a történetet. Szerencsés esetben kiderül, hogy amit ő gondolt, az sehol sincs ahhoz képest, amit maga az alkotó talált ki. Szerencsétlen esetben kiderül, hogy az alkotónak igazából semmi érdekes nem jutott eszébe saját történetének lehetséges folytatásáról. A TERMINÁTOR 2 esetében szerintem az utóbbi variáció valósult meg. Én sajnálom a legjobban.

HAIR. A szájhagyományról nem tudok mit mondani, az olcsó mozijegy relatív. Mint kevés pénzű gyereknek, nekem még a legolcsóbb mozijegyek kigazdálkodása sem volt könnyű feladat, ámbár szívesen megoldottam. Én Milos Forman miatt néztem meg a filmet, hiszen róla tudtam, amennyit lehetett, a filmekkel foglalkozó lapokat, könyveket ugyanis igyekeztem folyamatos figyelemmel kísérni. Stréber könyvtárba járó voltam. Persze láttam a nálunk játszott filmjeit is.

Hát igen, ha mondjuk hagyományos westernt vár az ember a MACKENNA ARANYÁ-tól, akkor tényleg csalódni fog. Gregory Peck sem szerette ezt a filmjét, éppen amiatt, mert westernnek nem túl jó. Az ilyesmit max. kamaszkorban lehet úgy megnézni, hogy magával ragadja az embert. Olyan, mint az irodalomban Verne vagy Karl May: gyerekként olvasva imádod, felnőttként olvasva komolytalannak, gyerekesnek tartod.

Fulcitól van még egy-két kedvencem, melyek kellemes csalódást jelentettek, de ezekről Te is írtál itt a Filmbookon.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.06. 14:31:16

@field64:
Amit A szakaszról és a vietnami háborúkról írsz, az az összes amerikai vietnamiháborús filmre igaz, és szerintem egy amerikai filmnek nem is kell bemutatnia a másik oldalt, arra ott vannak a vietnami vietnamiháborús filmek. Én A szakaszt sose néztem meg egymás után kétszer, így majdnem mindig olyan volt, mint amikor először láttam. Ez már lehet, hogy nagyon ízlés kérdése, de szerintem feledhetetlen az a pillanat, amikor Dafoe meghal az Adagio zenéjére. A végső csata szintén remek, és a film is teljesen átélhető, miközben remek színészek játszanak benne. Lehet igénytelen vagyok, de bőven beérem ennyivel.

A JFK-t viszont csak egyszer láttam, és lehet hogy azért, mert alapból érdekelt a téma, engem teljesen lebilincselt az első perctől az utolsóig, pedig nem egy rövid filmecskéről van szó. A színészi alakítás pedig itt is elsőrangú.

Ha már Amerika és filmművészet, akkor én inkább a Diploma előttöt, vagy az Éjféli cowboy-t mondanám így hirtelen. Talán még a Száguldás a semmibe az, ami hirtelen eszembe jut. Meg persze a Bonnie és Clyde.

Láttad Fulcitól a Don' Torture a Duckling-ot? :D

Tudom, hogy pofátlanság, pláne egy ilyen lista után, de most már a leginkább arra a bizonyos harmadik listára vagyok kíváncsi, sanszos, hogy a legkevesebb filmet arról láttam.

És amúgy honnan szerzed be ezeket a jó kis képeket?

field64 (törölt) 2012.06.06. 18:32:23

@Santino89:

Nem, én se néztem meg A SZAKASZ-t kétszer egymás után, meg általában sem szoktam túl rövid szünetekkel újranézni egy filmet. Abban egyetértek Veled, hogy jók a színészek, de a színészi játék Stone filmjeiben egyébként is viszonylag ritkán problémás. A Barnes törzsőrmestert játszó Tom Berenger egyike titkos favoritjaimnak, ettől függetlenül nem igazán szeretem ezt a filmet. Igaz, messze nincsenek olyan ellenérzéseim vele kapcsolatban, mint a SZÜLETETT GYILKOSOK esetében, viszont még azelőtt átértékelődött bennem, mielőtt ez utóbbi opuszt először láttam volna.

Dafoe filmbeli halála számomra épp a hatásvadász jelenetek egyikét jelentette: túl drámai volt, túl mesterkélt, túl hollywoodi, túlrendezett és kicsit túl is játszott. Kevesebb több lett volna. Teljesen osztom Báron György korabeli kritikájában leírtakat: „Nem kétlem persze, hogy Stone valóban járt Vietnamban, s valóban háborúellenes filmet akart készíteni. Nyugtázom a jó szándékot, de amit látok: giccsbe hajló ügyes iparosmunka. Az ilyen filmre szokták mondani – már akik –, hogy »jól van megcsinálva«. Jól, akár egy lábra simuló cipő vagy formatervezett állólámpa. Kubrick például soha nem járt Vietnamban, brit stúdiókban fölvett Full Metal Jacketje mégis élethűbbnek, valóságosabbnak tűnik. [...] Úgy tetszik, nemcsak a hadviselés, a film is komolyabb dolog annál, hogy katonákra lehessen bízni.”

Ami a vietnamiak megjelenítését illeti az ilyen filmekben, azzal kapcsolatban nem osztom a véleményed. Épp az amerikai filmek azok, amelyek egy ideje már-már nevetségesen ügyelnek arra, hogy minden társadalmi réteg megfelelően képviselve legyen minden egyes filmben: ez az oka annak, hogy ma már akkor is van afroamerikai, ázsiai vagy meleg szereplője egy amcsi filmnek, amikor dramaturgiailag nem lenne rájuk igazán szükség. Éppen ezen szemlélet miatt jogosan elvárható lenne, hogy a vietnami háborúról szóló amerikai filmekben a vietnamiak is kellő hangsúllyal legyenek jelen, amitől persze nem azt várom (mint anno Jane Fonda), hogy ezek a művek a vietnami nézőpontot tükrözzék vissza. Olyan ez, mint egy krimi: ha nem tudok meg semmi érdekeset az áldozatról, minek érdekeljen, hogy ki és miért ölte meg? :))

Nem, nem vagy igénytelen, hiszen arról sincs szó természetesen, hogy kettőnk közül én igényesebb lennék. Inkább csak arról lehet szó, hogy például az életkorunk miatt eleve eltérő az előéletünk, az a kulturális háttér, amelynek alapján a filmeket megítéljük, illetve az a világkép, amely a filmek által (is) kialakult bennünk. Olyan ez, mint a könnyűzene: kinek ez a műfaj vagy előadó tetszik, kinek amaz, pedig a maga nemében akár mindkettő egészen kiváló is lehet, csak éppen sok minden úgy hozta, hogy ki az egyikre, ki a másikra lett fogékonyabb.

Igen, akár az ÉJFÉLI COWBOY-t is mondhattam volna, vagy az EPER ÉS VÉR-t vagy az ÖT KÖNNYŰ DARAB-ot és még folytathatnám. Ezekben a filmekben szerintem az a közös, hogy az alkotók a történethez, a mondanivalójukhoz választották a stílust, ami annak idején talán provokáló lehetett, de mindenképpen indokolt volt. A Stone-féle alkotók esetében viszont folyton az az érzésem, hogy előbb van meg a szándék, hogy valami nagyot mondjunk, valami ütőset csináljunk, ami jól odab@sz, és ehhez a prekoncepcióhoz utólag kerítenek valami történetet.

Láttam az említett Fulci-filmet, ami nekem kifejezetten tetszett. Kicsit olyan volt, mint a nyugatnémet Fleischmann pár évvel korábbi drámája, a VADÁSZJELENETEK ALSÓ-BAJORORSZÁGBAN alapgondolatának populárisabb változata, de igazán stílusosan volt elkészítve. A mára szerintem méltatlanul elfeledett Florinda Bolkan halála például nagyon felkavaró képsor. A művésznő Viscontinál, Elio Petrinél kezdte, akiknek volt szemük a tehetségekhez.

Nem akarom elspoilerkedni a harmadik listámat, de én éppen hogy azt sejdítem, hogy arról láttad a legtöbbet. Gondolkodom még műfaji toplistákon is, de az az igazság, hogy csak akkor kezdek bele ilyen listaírogatásba ide a Filmbookra, amikor azt hiszem, hogy nincs időm hosszabb elemzést írni, és inkább gyorsan írok pár mondatot a kedvenceimről. Menet közben persze kiderül, hogy ez sokkal nagyobb meló, mint egyetlen filmben alaposan elmerülni.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.07. 13:03:44

@field64:
Ha már Full Metal Jacket, a vietnamiak abban sincsenek bemutatva. A politikai korrektséget szerintem nem ajánlatos összekeverni a háborús filmekkel, arról nem is beszélve, hogy milyen undorítóan álszent húzás lenne az amcsiktól, ha azzal próbálnának hatást elérni, hogy "szegény vietnamiak milyen sokat szenvedtek miattunk". Dafoe haláljelenetét pedig épp ezért emeltem ki, mert sejtettem, hogy erre célzol a korábbi hozzászólásban.

Az odabaszással kapcsolatban mondjuk egyetértek.

Mea culpa a kacsa összekevert, a New York Ripper-re gondoltam, nem a Don' Torture a Duckling-ra.

Hát igen, a listázás már csak ilyen, elég időrabló, de mindig érdekes.:)

field64 (törölt) 2012.06.07. 19:18:09

@Santino89:

Bár nem mondanám, hogy a FULL METAL JACKET a kedvenc Kubrick-filmem, de összehasonlíthatatlanul jobban tetszett, mint A SZAKASZ. Nem emlékszem pontosan, hogy politikailag mennyire volt korrekt, mindazonáltal sokkal spontánabbnak, átélhetőbbnek és hatásosabbnak tartom, mint Stone filmjét. Magam is voltam katona (szerencsére nem Vietnamban), és az ezzel kapcsolatos tapasztalataimhoz Kubrick alkotása jóval közelebb áll, mint Stone-é.

„Milyen undorítóan álszent húzás lenne az amcsiktól, ha azzal próbálnának hatást elérni, hogy »szegény vietnamiak milyen sokat szenvedtek miattunk«.

No, itt máris kényes terepre vagyok kénytelen terelni az eszmecserét, mert akkor vajon mi a helyzet például azzal a rengeteg holokausztfilmmel, melyek művészi színvonala ugyan elég egyenetlen (legalábbis amelyeket én láttam), viszont abban mindegyik közös, hogy a gyártó ország nemzetiségétől függetlenül elég egyoldalúan, kizárólag az áldozatok szemszögéből mutat be mindent, és próbál hatást elérni. Nem azt akarom mondani, hogy nem értek egyet e művek általános végkicsengésével, de úgy érzem, a „nácik/fasiszták csupán perverz tömeggyilkosok voltak” meglehetősen közhelyes megközelítés, a kollektív lelkiismeret megnyugtatása, hiszen arról bármennyire is szeretünk elfeledkezni, annak az ideológiának kezdetben jelentős tömegbázisa volt. És erről éppen most nem kéne elfeledkezni, mert válságos időket élünk manapság is, és a szélsőséges nézetek ilyenkor szoktak igazán erőre kapni.

De egyébként nem ezt halljuk mindenhol, még Magyarország vonatkozásában is, hogy nézzünk szembe a múltunkkal, és vállaljuk a felelősséget a történelmi tévedéseinkért is? Az USA ebben vajon miért nem jár az élen, miért fényezi magát bizonyos témákban? Nem nyertük meg a vietnami háborút? Na, akkor megmutatjuk a világnak, hogy igazából az is nekünk volt sz@r, nem a vietnamiaknak! Ha nem nyertük meg nagyban, majd megnyerjük kicsiben: elküldjük Sylvester Stallonét, Chuck Norrist meg a többieket, hogy legalább a filmvásznon tegyenek már egy kis rendet az izgága sárgák között! :)) Nemzeti tragédia volt Pearl Harbor? Igen, de vereség az nem! Tessék csak megnézni az erről szóló szuperprodukciót, ott van a második felében, hogy mi akkor is visszavágtunk! :))

(Mellesleg egyik tervezett témám a közeljövőben éppen egy olyan film lenne, amely a maga idejében azért keltett nagy felzúdulást, mert nem az össznemzeti mítoszt építette, hanem a kínos múltat próbálta feltárni. Nem, nem amerikai film, és nem is magyar. Sőt nem is vietnami. :)) )

A NEW YORK RIPPER számomra felemás film: Fulci erényeit és hibáit egyaránt hűen tükrözi. Az a jelenet, amelyben az ágyhoz kötözött nimfomán asszony a rádióból (?) megtudja, hogy mellette szunyókáló alkalmi szexpartnere kicsoda, szerintem ragyogó. A túlzásba vitt erőszak, a Donald kacsa módjára beszélő tettes azonban jócskán csökkenti a mű hatásosságát.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.08. 15:10:53

@field64:
Melyik a kedvenc Kubrick filmed? A Ragyogás? Nekem nehéz lenne eldöntenem, bár még nem láttam mindet. Azért remélem nem nyírtad ki a kiképződet :D

Áh, kényes témák, a kedvenceim :) Képzeld el milyen lett volna, ha a németek a '60-as években olyan holokausztfilmeket készítenek, ahol minél inkább együtt kell érezni a haláltáborok lakóival, és ezzel a filmmel kerestek volna rengeteg pénzt. Az amcsik nem végeztek Vietnamban többmilliós népirtást, de a filmkészítés szempontjából hasonló álszenteskedés lenne.

Én mélyen egyetértek Magyarországgal kapcsolatban azzal, hogy bizonyos dolgokkal szembe kéne néznünk, ugyanis jócskán vannak sötét foltok a közelmúltban, amiket mindenki a szőnyeg alá seper. Az, hogy Amerika, illetve az amerikai mentalitás helyenként milyen szánalmasan próbálja feldolgozni a saját traumáit, az egy másik történet, ami szerintem nem lehet érv amellett, hogy mi miért ne tegyük meg.

De vissza a filmekhez: kíváncsian várom, melyik film lehet az. A Jeanne D'Arc volt bizonyos szempontból ilyen, hogy szembenézett a nemzeti mítosszal.

A hápogó sorozatgyilkos engem azóta is kísért álmomban :D A filmtörténet legidiótább ötletei közé tartozik.

field64 (törölt) 2012.06.08. 17:19:26

@Santino89:

A RAGYOGÁS-t természetesen – a szerzővel ellentétben – kifejezetten kedvelem, másképp nem is tudtam volna pár éve oly hosszasan írni róla az on-line enciklopédián. A legnagyobb kedvencem azonban a MECHANIKUS NARANCS. Ez egyike azon nagyon kevés filmnek, amelyben az erőszakot nemcsak elfogadhatónak találom, hanem úgy vélem, az alkotó hozzáállása ehhez a témához is a lehető legmegfelelőbb. És persze vizuális szempontból is ragyogó, kiválóak a színészek, főleg Malcolm McDowell. Ő pár évvel később jól hazavágta a karrierjét a CALIGULA-val, pedig szerintem azt a szerepet sem játszotta rosszul.

Én úgy gondolom, Vietnam-témában is érdemes elkülöníteni egymástól a filmművészetet és a filmipart. A RAMBO 2, a MISSING IN ACTION és a hozzájuk hasonló opuszok nyilvánvalóan az utóbbi kategóriába tartoznak. Van, akinek tetszenek az ilyen filmek, van, akinek nem, de szerintem épeszű ember nem áll oda ezek kapcsán történelmi hitelességről, jellemábrázolásról stb. beszélni, vagy azok hiányát felemlegetni, mert ezek a filmek nem ilyen igények kielégítésére születtek. Stone-é viszont elvileg igen, gyakorlatilag azonban csak a profizmus emeli föléjük, az igazi lényeg szempontjából nem áll annyira távol tőlük. De ez csak az én véleményem.

Egyébként a holokausztfilmek esetében is látom ezt a kétféle hozzáállást. Én például azért szeretem sokkal jobban Polanskitól A ZONGORISTÁ-t, mint Spielbergtől a SCHINDLER LISTÁJÁ-t, mert úgy érzem, az előbbi sokkal árnyaltabban dolgozta fel a témát, feltehetően azért is, mert Polanski személyesen érintett volt benne.

Egyébként éppen hogy azt gondolom, hogy az örökös optimizmus és patriotizmus az, amelyet mi is átvehetnénk az amcsiktól. Gondoljunk csak bele: szemünk sem rebben akkor, amikor a nagy hazafias pillanatokat látjuk az amerikai filmekben, ráadásul nem egyszer émelyítően giccsesen, ha viszont itt Magyarországon elhangzanak olyan szavak, hogy „haza” vagy „nemzet”, netán egy magyar filmben megszólal a Himnusz, már a fél ország keresztet vet, és nacionalizmusról, irredentizmusról, fasiszta tendenciákról beszél.

Genyó leszek, mert nem árulom el, melyik filmre gondoltam, míg közzé nem teszem róla a gondolataimat. :))

Bizonyos mértékig megértem Fulcit, hogy lejjebb adta a színvonalat, az 1970-es, 1980-as évek filmművészete (főleg Olaszországban) ugyanis nem igazán kedvezett a művészfilmes ambícióknak. A NEW YORK RIPPER volt az utolsó olyan filmje, amely szerintem hibái ellenére is vállalható. Az igazán jó filmjei szerintem 1967 és 1977 között készültek, főleg a BEATRICE CENCI, a PERVERSION STORY, a DON'T TORTURE A DUCKLING, a LIZARD ON A WOMAN'S SKIN és a PSYCHIC.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.09. 11:18:21

@field64:
Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem a Ragyogás filmváltozata sokkal jobban tetszett, mint King eredeti regénye. Olyan hatalmas változtatások pedig nincsenek benne, hogy megérte volna ezt a nagy balhét. Mondjuk King akkor volt a pályája csúcsán, és még nem készültek a regényeiből Zskategóriás filmek, szóval talán így érthetőbb a túlzott önérzetesség.
Kubricknál én nem tudnék dönteni. A Lolitát meg a Barry Lyndont még nem láttam, de nagyon kemény feladat lenne eldönteni, hogy melyik a jobb: a Ragyogás, a Mechanikus narancs, vagy a Full Metal Jacket.

Malcolm McDowell a lehető legjobban alakította Caligulát.

A zongorista konkrétan az a film, ami miatt utálom a holokauszt filmeket (na jó, a Sorstalanság is besegített). Egyetlen figyelemreméltó pillanatot találtam benne, amikor Brody hangtalanul, a képzeletében zongorázik. Az rendkívül ütős és sokatmondó, de emiatt nem volt érdemes megnéznem.

Nem csak Fulci adta lejjebb, gyakorlatilag mindenki. Pedig milcsoda kincseket termelt ki magából az olasz filmgyártás...

field64 (törölt) 2012.06.09. 20:10:04

Nekem is jobban tetszett a RAGYOGÁS filmen, ámbár a könyv sem volt rossz. Bizonyos folyamatokat a könyv talán jobban kidolgozott, ugyanakkor az volt az érzésem, King igazából nem akar semmi különöset, egyszerűen csak ijesztgetni akar, a természetfölöttibe, az ezoteriába vetett hitet próbálja megerősíteni, míg Kubrick inkább az emberi oldalra koncentrált. Kingnél az irracionalitás túlsúlyát éreztem, Kubricknál a racionalitás dominált. Szerintem.

Igen, a CALIGULA-film szerintem színészileg kifejezetten rendben volt. Bármennyire tévútra siklott is összességében, a színészi játék, a díszletek, a jelmezek, az operatőri munka azért még így is sejtetni engedi, hogy eredetileg egy jóval igényesebb művet terveztek, kevesebb szopással és puncinyalással, és sokkal több drámai tartalommal.

A BARRY LYNDON-t is érdemes megnézni, az is egy vizuális orgia, és persze tartalmilag sem érdektelen. Azt persze sose bocsátom meg Kubricknak, hogy állítólag megsemmisítette a filmjeiből kivágott jeleneteket, nehogy az utókor esetleg beleszerkessze azokat a hivatalos verziókba.

Nem csodálom, hogy a SORSTALANSÁG betett Neked, én már a könyv irodalmi Nobel-díját sem igazán értettem, figyelembe véve, hogy mikor írták (és persze azt is, hogy mikor jelent meg először idegen nyelven), és mikor díjazták.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.09. 22:32:10

@field64:
A Caligulánál a problémák már a forgatókönyvvel kezdődtek szerintem. Kicsit hitelesebben jóval nagyobb hatást lehetett volna elérni, ha már megvolt rá a remek színészgárda, és a nagyszerű stáb. Caligulának a valóságban is épp elég beteg dolgai voltak, felesleges volt még újakat kitalálni (gondolok itt elsősorban a katonatiszt anális öklözésére :S) De nyilván a felesleges pornó sem tett jót az összképnek.

Természetesen a Barry Lyndon is a megnéznivalók hosszú listáján van, mert Kubricktól mindent látni akarok.

Igen, nem csak a film volt rossz, de kötelező iskolai programként moziban kellett végigszenvednem. Azelőtt is gyűlöltem az efféle kultúrdiktatúrát, azóta ez csak tovább fokozódott.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.15. 15:59:35

@field64:
Megnéztem A sakál napját, és nem okozott csalódást. Kicsit féltem, hogy 136 perces, és unalmassá válik, vagy nem tud lekötni, de nem így lett. Az egész film alatt érezhető a feszültség. A sakál karaktere nagyon durván emlékezetes, mintha nem is ember lenne, hanem egy célratörő gép. Leszámítva, hogy hallgat az intuícióira, és hogy a szexualitását eszközként használja fel céljai elérése. Pedig ez általában női tulajdonság.
A nyomozót alakító Michael Lonsdale-ben nagyon kellemeset csalódtam. Lehet, hogy 007-es gonoszként borzasztóan halovány volt, de ebben a moziban kiválóan alakított.
A történet összetettsége pedig egészen figyelemreméltó, ahogy mindent gondosan előkészítenek, majd használják és variálják.

field64 (törölt) 2012.06.15. 19:17:58

@Santino89:

A Sakál napja alapmű, kötelező vétel. :))

Amikor először láttam, már akkor nagyon megfogott, és ellentétben néhány tizenévesen látott kedvencemmel, az évek múlásával sem esett ki a pixisből. Hihetetlenül erős atmoszférája van, s mióta magam is jártam Párizsban, azóta még jobban szeretem Zinnemann opuszát. Elképesztően jól építi fel a történetet, ahogyan a Sakál felkészül a merényletre, és mindent jó előre, hideg céltudatossággal kiagyal. Nagyon klassz volt, ahogyan Lebel felügyelő a semmiből lassan, araszolgatva jut egyre közelebb a Sakálhoz.

Különösen örültem annak, hogy a két főszereplő az egész történet folyamán nem kerül közvetlen kapcsolatba egymással. Borzalmasan idegesítenek ugyanis az újabb keletű thrillerek, melyekben a jó és rossz fiúk amolyan komolynak szánt, valójában nevetséges macska-egér játékot játszanak egymással: a rossz fiúk nyomokat hagynak, „üzennek” a nyomozóknak, akik eleinte impotenskednek, de aztán átveszik a stílust, és elkapják a gonoszt, persze szigorúan az utolsó pillanatban. (Közben többnyire mély értelműnek szánt közhelyes utalások vannak a Bibliára és más klasszikus szövegekre.) Az utolsó pillanat itt is megvolt, sőt szerintem itt inkább utolsó utáni pillanat volt, de nagyon jól valósították meg.

A színészekről is ódákat tudnék zengeni. Lonsdale rám sem tett mély benyomást a MOONRAKER-ben, de milyen jó volt például A RÓZSA NEVÉ-ben, a NAPOK ROMJAI-ban, a MÜNCHEN-ben (pedig ott maga a film nem igazán jó), vagy az olyan méltatlanul elfeledett francia filmekben, mint a HAJTÓVADÁSZAT vagy az EGY AKASZTANIVALÓ BOLOND NŐ!

Edward Fox nagyon jó Sakál volt, kár, hogy hasonlóan nagy szerepet tudomásom szerint nem kapott.

Ja, és hadd fikázzam már megint a remake-et, amely a sztár szereplők ellenére hihetetlenül gagyi és unalmas film volt. Én nagyon kedvelem Bruce Willist, de ráosztani ezt a szerepet legalább akkora baklövés volt, mint Mickey Rourke-val eljátszatni Assisi Szent Ferencet.

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.16. 16:02:38

@field64:
ezek a kritikusi fogások... :D kosárba velük!

Az elején kicsit zavart is, hogy nem értettem mit miért csinál, de annál nagyobb élvezet volt, ahogy idővel összeállt a kép, hogy mire miért van szükség.

Miért érzem úgy, hogy Te nem szereted a Hetediket? Amúgy az első, elhibázott lövés valami zseniális húzás volt.

A remake-hez még nem volt szerencsém, de Bruce bácsi miatt teszek vele egy próbát. Mickey Rourke és Szent Ferenc párosítása önmagában olyan durván hangzik, hogy már csak emiatt érdemes megnézni azt a filmet. :D

James Blond (törölt) 2012.06.16. 19:48:33

Hát igen, mikor átálltam a DVD-kre néhány éve, A SAKÁL NAPJA az elsők között volt, amiket megvettem. Pedig feliratos verzió volt, 6500 Ft-ért!!! Az én jövedelmem mellett ez olyan beruházás volt, mintha a Mona Lisát vettem volna meg. :)) De nem sajnáltam érte a pénzt. Néhai barátomat megkértem, hogy a VHS-ről tegye alá a klasszikus magyar szinkront, hogy tökéletes legyen az élvezetem. Azóta a film hivatalosan is megjelent magyar szinkronnal, sokkal olcsóbban, mint az első kiadás. Azt is megvettem.

Igazából nem a HETEDIK-re célozgattam, mikor az üzengetésről írtam, hanem valamilyen tévésorozatra (a címét mindig elfelejtem), meg valami Steven Segal-film is motoszkált a fejemben valamilyen sorozatgyilkosról. De az is igaz, hogy a HETEDIK sem tartozik a legnagyobb kedvenceim közé, és közös barátunk fényezése sem igazán győzött meg. Természetesen nagyon profi filmről van szó, amivel kapcsolatban csupán egyetlen nagy bajom van: nem igazán látom a valósággal, az én valóságommal való kapcsolatát. Mert a film remekül megfelel a saját maga logikájának és világképének, de ez utóbbi nagyon nem egyezik az enyémmel.

És nem, én soha nem leszek képes arra, hogy sorozatgyilkosokat pozitív figuráknak lássak, mert az alkotó úgy akarja, olyan torz (mesterséges) világot kreál köréjük. Ezt Oliver Stone-tól se szoptam be, Finchertől sem, bármilyen jó színészek is játsszák ezeket a figurákat. A különbség csak annyi, hogy Stone-t egyébként se kedvelem, Finchert viszont igen. Főleg az ALIEN 3-t tartom elég alulértékelt filmjének (na, megváltás csak abban van igazán!), de tetszett a Zodiákusról szóló filmje is, pedig az sokaknak nem jött be. A facebookos filmjét viszont nem néztem meg; tudod, hogy nem vagyok Facebook-függő. :))

Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.06.16. 22:32:50

@James Blond:
Szerintem nincs akkora jelentősége a Hetedik végén annak a csavarnak, mint ahogy azt közös barátunk tartja. Attól még, hogy belehelyezte saját magát is a rendszerbe (vagyis nem volt pszichopata), attól még egy elmebeteg, rohadék állat volt, bármilyen szörnyű is legyen a világ. Vagy az élet.

Oliver Stone-nál pedig szintén betudható ez a média-társadalomkritikának, hogy Malloryékkal kéne együttéreznünk, de semmiképp sem mondanám őket pozitív figurának. De nem fogok többet védeni egy olyan filmet, amit én se szeretek túlzottan. Olvastad szerintem amit írtam róla, egyértelműen lejön belőle miket tartok hátrányainak illetve előnyeinek.

Alien 3 és a Közösségi háló ügyében olyan jó kis vérre menő vitáink voltak Scal-al, hogyha nem online vívtuk volna valamelyikünk tuti megsérül. Lényegében az Alien 3 nekem hatalmas csalódás volt, nemrég néztem meg újra, az előző két filmhez képest. De a Prometheus óta hajlamos vagyok sokkal jobban értékelni még ezt a filmet is, mert ahhoz képest viszont egy zseniálisan összeállított, korszakos mestermű. A Közösségi háló nálam a szutyok kategória.

Én azt hittem eddig, hogy éjjel-nappal a facebookon chatelsz és posztolgatsz :)

James Blond (törölt) 2012.06.18. 12:40:33

@Santino89:

Nem azért, hogy magamat fényezzem, de számomra annyira egyértelmű volt a döntő pillanatokban, hogy mi lesz a csattanó, hogy egyáltalán semmilyen meglepetés nem ért. Mint igényesen elkészített thriller, nincs rossz véleményem a HETEDIK-ről, de mint művészi alkotás nem igazán érintett meg.

Oliver Stone filmje azért sem tartozik a kedvenceim közé, mert szerintem az alkotó éppoly cinikus és álszent, mint például Deodato a CANNIBAL HOLOCAUST-ban vagy Jacopetti az ADDIO ZIO TOM-ban. Vagyis valójában élvezettel merül nyakig abba, amit látszólag oly hevesen elítél. Éppen ezért a SZÜLETETT GYILKOSOK számomra egyáltalán nem társadalomkritika, hanem inkább annak a beteges társadalomnak egy nem egészséges lélekre valló, üzleti célzatú szellemi terméke, amelyről az opusz elvileg szólni kívánna.

Az ALIEN 3 nekem azért nagy kedvencem, mert túl azon, hogy képi világa igen egységes és nyomasztó, bátran szembe mert menni a hollywoodi klisékkel. SPOILER! Az, hogy Kyle és Newt már holtan érkeznek, és Ripley is meghal, olyasfajta fordulatok, amelyek szerintem tökéletesen logikusak voltak, ám a nagyközönség természetesen nem ezeket akarta volna látni, hanem inkább egy ALIENS-féle újabb akcióorgiát. SPOILER VÉGE!

A KÖZÖSSÉGI HÁLÓ-ról nincs mit mondanom. A Facebookhoz való affinitásomat jelzi, hogy tegnap este kb. negyed órát bóklásztam az oldalon, hogy megtaláljam azt az infót, hogy ki bökött meg. Erről ugyanis e-mail értesítést kaptam, de arról persze nem, hogy ki bökdös virtuálisan. Ennél nagyobb marhaság már csak az Iwiw, ahol folyton értesülök arról, hogy ismerőseim virtuális sört meg süteményt küldözgetnek egymásnak (nem tudom, orvos látta-e már őket?), sőt arról is hírt kapok, hogy melyik ismerősöm bóklászik a társkereső oldalakon, és kinek az adatlapját nézegette. Pedig ez aztán szerintem tényleg nem rám tartozna.