A Pókember volt az első olyan film, amit a premier napján néztem meg a moziban, ugyanis annyira vártam már, hogy nem bírtam volna ki még egy napot. 13 évesen pedig ez a film maga volt a tökély, az akkoriban elterjedő divx-eknek hála (istenem, mennyire rég volt már!) egész nyáron ezt a filmet néztem, viszonylag jó minőségben. Gondolom azt már említenem sem kell, hogy a Pókember volt az első dvd-m, ami akkor még kemény 7 ezer forintot emésztett fel. Talán ez volt az utolsó film, amit gyermeki lelkesedéssel, megszámlálhatatlanul sokszor megnéztem. Mindez a nosztalgia azonban senkit se tántorítson el a továbbolvasástól, azóta eltelt tíz kemény év, és bár a film ugyanaz maradt, a szerző viszont annál többet változott.
Hosszú út vezetett el odáig, hogy én 2002-ben moziban láthattam a hálószövő kalandjait, ugyanis a Pókember elkészítése évtizedekig egy valóságos rémálomprojekt volt. Bár készült a ’70-es években egy tévéfilmsorozat, amit Amerikán kívül moziban forgalmaztak, de ezt leszámítva csak pár rajzfilmsorozatnak örülhettek a képregények rajongói. A Superman 1-2 sikere elindíthatott volna egy képregényfilmes hullámot, de nem így történt. A Pókember jogait ekkor Roger Corman birtokolta, aki a B filmek királya volt, nem mellesleg pedig tehetségek egész garmadáját fedezte fel. Később átkerültek a jogok a Cannon Group-hoz, amelyet egyetlen ’80-as évekbeli akciórajongónak sem kell bemutatnom, a korai Van Damme filmek, a Superman 4, a Chuck Norris mozik és a Bosszúvágy sorozat legrosszabb epizódjai fűződnek az oly népszerű stúdió nevéhez. Többek között a Cyborg és a Tomboló terror című remekművek rendezői próbálkoztak volna a projekttel, ami remekül példázza mennyire vették komolyan a ’80-as években a képregényeket. Miután mindez nem jött össze, a Burton féle Batman őrületes sikere után And Vajnáék akkor éppen a csúcson lévő cége, a Carolco szerezte meg a jogokat, James Cameron pedig elkezdett írni egy forgatókönyvet. Rengeteg pereskedés következett, ami végig kísérte az egész évtizedet. A legérdekesebb az MGM vs. Columbia stúdió párbaja volt, ami végül úgy oldódott meg, hogy a Columbia megfenyegette az MGM-et azzal, hogy Kevin McClory segítségével (lásd még: Sohase mondd, hogy soha) egy alternatív Bond sorozatot indítanak, így a klasszikus sorozatot készítő MGM végleg felhagyott a Pókember projekttel.
Rendezőt találni sem volt éppen egy egyszerű feladat, már csak a névsorolvasás kapcsán könnyű elábrándozni, milyen lett volna Emmerich überlátványos, agyatlan Pókembere, Tim Burton sötét, de szerethető freak-je, vagy éppen Chris Columbus vicces meséje. Mégis, ha én választhatnék, akkor David Fincher mellett tenném le a voksomat, aki a Night Gwen Stacy Died című történetet akarta feldolgozni. A ’90-es évek Fincherét (véletlenül sem a mait) ismerve egy igazán kemény, sötét, drámai, mégis humoros adaptáció született volna, ami jócskán megelőzi a korát, de megértem, hogy a producereknek ez már túl soknak tűnt. Végül a leginkább horrorjairól ismert Sam Raimi-re esett a választás, aki rajongóként tiszteletben tartotta Pókember karakterét. Ez a hányatott sorsú projekt végül a 2000-es évek elejének egyik legnagyobb sikere lett, amely komolyan meghatározta a későbbi hollywoodi blockbustereket. Bár az X-men film által kitaposott ösvényt követi ez a mozi - ráadásul nem is mindig ugyanolyan jól - így véletlenül sem vádolhatjuk meg eredetiséggel, azonban hibáit is nehéz neki felróni, mert az alkotókat igazolja a hatalmas jegybevétel.
Az X-men újdonsága abban rejlett, hogy komolyabban vette saját hőseit, mint azt a ’90-es években szokás volt a képregényfilmekben. A Pókemberben azonban a lelkizős jelenetek nem csak rémesen közhelyesek, de kifejezetten nyálasak, mindennek tetejébe pedig feleslegesen túlnyújtottak. Szerencsére annyira sok nincs belőlük, hogy komolyabban befolyásolják a mozi színvonalát, mindenesetre az látszik, hogy a rendező, Sam Raimi mennyire nem ért az érzelmekhez. Ilyen szempontból sajnos a forgatókönyvírók sem voltak a toppon, a végeredmény ugyan egy szépen felépített, klasszikus eredettörténet, amelyben azért futotta néhány jobb poénra, de igazából nagyon klisés, az eredetiségnek még a látszatát is messziről elkerüli. Forgatókönyvíróként David Koepp-et tünteti fel a stáblista, aki James Cameron verzióját vette alapul, míg az ő munkáját előbb Scott Rosenberg, majd Alvin Sargent írta át. A képregényrajongóknak sok utalással kedveztek, de közben nagyon populárissá alakították át az egész mozit. Erre a legjobb példa a Fincher kapcsán korábban már említett Gwen Stacy lecserélése Mary Jane-re; így ugyanis nem kell a végső összecsapásnak tragédiával végződnie, pedig az igazi katarzist az adta volna a film végéhez. De lássuk be, ilyesmit már igazán nem várhatunk el egy tiniknek készített, nagy nyári sikerfilmtől. További változtatások a képregényhez képest, hogy visszavettek egy kicsit Pókember humorából, illetve száműzték belőle azt a fajta hétköznapiságot, amely a képregények jellemzője volt. Ilyen dolgokra egyszerűen nincsen idő a rohanó cselekményben. A kapcsolati háló szintén elsikkad, a főgonosz és a főhős apa-fiú kapcsolata teljesen kiaknázatlan marad, kimerül néhány udvarias szóban.
A hibák ellenére, összességében mégis egy kifejezetten jó filmről beszélhetünk. Már a remekül sikerült, stílusos főcím magába szippantja a nézőt, Danny Elfman kísérőzenéje szintén nagyszerű, bár a Batman színvonalát azért nem éri el. A történet végig dimanikus, lendületes, egy pillanatra sem ül le, ráadásul a rendező egyfolytában gondoskodik valamilyen vizuális hatásról, vagy sokkeffektről, hogy ne lankadhasson a figyelmünk. Természetesen a poénokról sem kell lemondanunk, külön kedvencem a film közepén lévő interjú, avagy a new york-iaknak mi a véleményük Pókemberről. Olyan nagyszerű, felejthetetlen pillanatok akadnak a filmben, mint az azóta ikonikussá vált fejjel lefelé csók az esőben, ami a mozi csúcspontja is egyben. Itt kell megemlítenem azt a rendkívül izgalmas jelenetet, amelyben a Pókember álarc nélkül a plafonon csüng, és lecsöppen a vére, miközben élete ellensége a szobában van. Ilyen ütős szituációk dobják fel folyamatosan a mozit, hogy véletlenül se legyen időnk unatkozni.
Mivel a 2000-es évek elején járunk, ezért természetesen a látványvilágra sem lehet panasz, bár közel sem beszélhetünk egy A Gyűrűk Ura szintről, a CGI technika helyenként kifejezetten rajzfilmszerű, de én ezt mindig is szándékosnak éreztem a készítők részéről. A bunyók elég látványosak, még a Mátrix hatást is könnyűszerrel képesek vagyunk megbocsájtani, de mégis a lenyűgöző hálóhintázás viszi a pálmát. Mégis a Pókember film legnagyobb erénye a képregényhez hasonlóan az átélhetőségben rejlik. Könnyű együtt érezni Peter Parkerrel, ez pedig elképesztően fontos ahhoz, hogy elfogadhassuk a kalandjait és problémáit, amihez nagyban hozzájárul a gondosan összeállított szereplőgárda. Raimi tudta, hogy nem egy agyatlan akciófilmet fog rendezni, így nagyon megválogatta, hogy kire bízza a szerepeket. Érdekes módon épp a főszerepet alakító Tobey Maguire-el szemben lehetnek aggályaink, aki egyébként kifejezetten jól játszik, ilyen szempontból nem lehet hibát találni benne, viszont nagyrészt neki köszönhető, hogy egy átlagos, hétköznapi főhős helyett egy lúzert kapunk. Ilyen koncepcióban ő tökéletes a szerepre, de szívesebben láttam volna a kicsit tökösebb Jake Gyllenhaal-t Pókemberként. Mary Jane szintén más volt a képregényben, ott egy tökéletes atombombázó csajt rajzoltak, aki nem mellesleg vagány és szókimondó volt, igazi egyéniség, ellenben itt egy átlagos szépségű, aranyos és emberi Kirsten Dunst-ot láthatunk, aki akár tényleg lehetne a szomszéd lány is.
Willem Dafoe-nál jobb Norman Osborn-t elképzelni sem tudok, kicsit olyan ez, mint Jack Nicholson a Batmanben. Dafoe alkatilag is, színészileg is a legjobb választás, és valóban vannak nagyon hatásos pillanatai, mint például a tükrös jelenet, amelyben rádöbben saját tudathasadására. Dafoe azonban túlripacskodja a szerepet, ami valószínűleg rendezői koncepció lehetett, mert ez igazán nem jellemző rá. Sajnos a Zöld Manó megjelenésével egyenes arányban csökken a film színvonala; a jelmeze valami borzasztóan gagyi (mentségére szóljon, hogy a képregényben sokkal rosszabb volt), a gyerekes viselkedésével, hülye beszólásaival pedig nagyjából egy rajzfilm gonoszának szintjére degradálja le a figurát. A gyerekes hangvétel korábban is jellemző volt néhol a mozira, de a történet második fele már olyan szempontból hű a képregényhez, hogy nemigen szól többről, minthogy két rajzfigura látványosan püföli egymást.
A mellékszereplők viszont hibátlanok, kezdve a kissé jellemtelen Harry-t alakító, később a tehetségét jócskán bebizonyító James Franco-val, J.K. Simmons hihetetlen jól eltalált, nagyon vicces, nagyon szemét, ám mégis lojális Jameson-járól, vagy éppen Cliff Robertson idős, jóságos Ben bácsikájáról. A magyar szinkron ebben az esetben hibátlan, rengetegszer láttam ezt a filmet eredeti nyelven, de Szakácsi Sándor és Tordy Géza orgánumához nemigen érhetnek fel az amerikai színészek, így mindenképpen szinkronnal ajánlanám fogyasztani.
A film vége a sok látványosság és a sok jóság után megpróbálja kicsiholni belőlünk a katarzist, és nem szolgál egyértelmű happy enddel, de ez csak annak köszönhető, hogy a készítők bíztak annyira a sikerben, hogy tudták, lesz itt még folytatás. Mindenesetre ez a túlnyújtott, sírdogálós, nyálas befejezés nehezen megbocsájtható. Mégis összességében, minden hibájával együtt egy nagyon élvezetes, szórakoztató, vicces, látványos és átélhető mozit kaptunk a pénzünkért 2002-ben.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Sparrow · http://movietank.blog.hu 2012.07.07. 13:24:10
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.07.07. 13:44:48
David Sumner 2012.07.07. 23:07:44
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.07.08. 02:27:21
Sparrow · http://movietank.blog.hu 2012.07.08. 09:53:19
David Sumner 2012.07.08. 10:46:08
David Sumner 2012.07.08. 10:47:31
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.07.08. 12:12:52
@David Sumner: azért a másodikban is előfordulnak ciki pillanatok, meg itt a legvégén is.
az újat nagyon várom már, amint időm engedi, megnézem a moziban. a szereplők már a trailerek alapján sokkal szimpatikusabbak, mint a régebbiben. Andrewboy első blikkre egy kicsit tinikedvenc fiúcskának tűnt, de azért bízok benne. egyébként ennek a "régi szar, de az új király, bár még nem láttuk" pont az ellentéte az, hogy az "új csakis szar lehet", és legalább olyan káros, mert megfosztod magad egy esetleges jó élménytől.
Raimi-től a Gonosz halottak mindhárom részét bírom, bár ugye abban sem az érzelmek ábrázolásának kifinomultságával hódított :) A Drag Me to Hell szerintem egy okádék volt
David Sumner 2012.07.08. 17:09:32
David Sumner 2012.07.08. 17:44:45
Santino89 · http://filmbook.blog.hu/ 2012.07.08. 21:16:35
"Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem, melyik filmre ülök be."
nem mondtam meg, hogy mit csinálj, sőt még csak nem is javasoltam semmit, felőlem aztán azt nézel meg vagy nem nézel meg, amit akarsz.
"Lehet, hogy én vagyok alulművelt, de az első rész vége még a jó ízlés határain belül marad."
mint ahogy a mondatod második felében is írod, ez nem műveltség, hanem ízlés kérdése.
"A Gonosz halottak-ról mondtam, hogy az érzelmek kifinomultságával hódított? Nem."
Ebben a kontextusban merült fel, láttad amúgy a smiley-t a mondat végén? Nem? :) és most? :)
holnap jövök a második résszel
David Sumner 2012.07.08. 21:42:39
De, megmondtad. Így: " pont az ellentéte az, hogy az "új csakis szar lehet", és legalább olyan káros, mert megfosztod magad egy esetleges jó élménytől." Utoljára mondom el. Ez egy kvázi diktátum arra nézve, hogy mit nézzek meg. Tanácsolgatsz, aztán ilyen jelzőket dobálsz felém, mint káros. Úgy, légy oly szíves, ne tagadj, amikor azt mondod, nem javasoltál semmit.
" ez nem műveltség, hanem ízlés kérdése."
Kvázi kioktatsz arról, milyen a második rész, mintha Szentírás lenne. Pont te nem veszed figyelembe az ízléseket, Sonny.
"Ebben a kontextusban merült fel..."
Nem is ebben a kontextusban merült fel, hanem nyilvánvalóan közöltem, hogy mit várj a Gonosz halottak-tól és a Szimpla ügytől. Mit nem értesz ezen?