A végtelen belcsatározások korát élő Japán egyik eldugott szögletében, az életveszélyes, embert könnyen elnyelő nádas végtelenjében két nő a holtak kirablásából, vagy sebesült katonák lemészárlásából szerzi be a mindennapi élelmét. A pusztuló, nem termelő országban nehéz feladat rizst szerezni, de a kardok, páncélok mindig jól eladhatók az elvonuló seregeknek. Az unalomig begyakorolt, rutinná vált gyilkolás és a kilátástalan életforma kezdi felőrölni  a nádas asszonyait. Egy férfivel azonban kivételt tesznek, velük maradhat. Innen kezdve minden megváltozik, csupán a pusztulástól való rettegés nem. Pedig, mint az közismert, "a félelem megeszi a lelket..."

Mitől tud más lenni a történet, mint holmi szokásos, félelem keltésre alapozó horror mozi? A jelképszerű karakterektől. Az öregasszony a magunkra maradástól való viszolygás és az önfenntartásra képtelensége miatti rettegést testesíti meg. A fiatal lány a befolyásolható, ám ősi belső ösztönöket hordozó, jobb életet remélő vágy képviselője. A férfi...az férfi. Legyen bár kétes erkölcsiségű, lerongyolódott, azért kell az ereje. Ő a döntéshozó, kegyetlen, ha az kell, és meghatározó alakja a rivalizálás tárgya. Külön érdekes a fordított szereposztás. Hiszen általában a nők azok, akikért a tesztoszterontól fűtött hímek között fellángol az ellentét. Most fordul a kocka. A szamuráj tábornok a kifinomult, de morálisan halott és elevenen rothadó alakja maga színtiszta, megtestesült dekadencia. Az egész helyhez kulcskérdése pedig: Meddig ember az ember? Mi teszi azzá a testi valóján túl? Még egy ösztönlényi szintre leépült társadalom sem képes kikerülni a kérdés megválaszolását.

Egy szikár moziban jön ki a filmforgatókönyv és rendező személyének valódi fontossága. Nem kell eszméletlen pénz mennyiség a sikerhez, trükkök sora a figyelem felkeltéséhez, vagy éppen patakvér ahhoz, hogy baljós hangulat hassa át a mozit. Még csak akcióhalmaz sem szükségeltetik. Viszont a gondosan kiválasztott kevés filmes eszköz szakszerű alkalmazása évtizedekre képes biztosítani azt, hogy a mozi állja az idő próbáját és le tudja kötni a új nemzedék figyelmét éppúgy, mint a bemutatása idejében a kortárs nézőét. A lengedező, állandó, kiszámíthatatlan veszélyt hordó nádrengeteg, a szél, a madarak zaja, az emberi arcok, no meg a híres maszk, a szűken mért, ám fontos mondatok, elégnek bizonyulnak. A gazdag belső tartalom igazi hideglelős érzettel párosul. Nyári meleg idején láttam, de hideg verejték csorgott a hátamon. Belejátszott a hasonló tartalmú mozik akkori hiánya, (meg a légkondié,) de nem hiszem, hogy csak ezek miatt történt. Igen, a  művészek tehetségére utalok. Minden elsőrangú. A színészi játék, a gondosan kiválasztott hangok, a testközeli fényképezés és rövid, ám találóan adagolt sokkoló jelenetek.

Az Onibaba úttörő szerepet játszott a japán film világában. A kendőzetlen erőszak naturális megjelenítése innen származik. Ma már ugyan sokkal rámenősebb az ilyen tartalom képre vitele, így könnyen lehet, lesznek olyanok, akik a megtekintésekor nem értik majd ezt az állítást. De higgyék el, itt az ősforrás. Előtte ennyire messzire egyik rendező sem mert elmenni a nézők idegeinek borzolásában. Különösen a művészi vénájúak között nem. Kaneto Shindo mozija bevonult a klasszikusok közé. Akik azt hiszik, csupán a Kopár sziget (Naked Island) stílusában dolgozott ugyancsak meg fognak lepődni. Az a film, amit mindenkinek látni kell legalább egyszer, aki nem csupán agymunka mentes és agymunkát nem is váró mozgóképeket akar látni nap mint nap.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!