Midori, a korán árvaságra jutott lányka egy könnyelműen megfogadott tanács után a cirkusz világába kerül, de nem ám a szokott manézsba, hanem a mutatványosok közé, azokon belül pedig a testileg deformált „művészek” truppjába. Az élet már előzőleg is jócskán betartott neki, de a java még csak most következik. A kislány mégis képes megőrizni emberségét és a szerelem ígérete is fölbukkan. De nem a szokványos módon jelentkezik….

A kiindulási anyag az 1980-as évek elején megjelent Shojo Tsubaki című manga volt, ami körülbelül úgy adható vissza, mint „A kis kaméliás lány”. Suehiro Mauro rajzművész meglehetősen zavarba ejtő képekkel adta vissza a felemelőnek éppenséggel nem mondható mesét. Harada 1992-re készült el a maga változatával, de ha minden igaz, mozi forgalmazásba be sem került a végeredmény, eleve csak a DVD kiadás jutott neki. Tudj’isten, talán jobb is, és nem a film viszonylagos rövidsége miatt. Otthoni zavartalanságban sem könnyen fogyasztható. Sport hasonlatokkal élve: kemény küzdelem folyik, amikben a néző kap néhány masszív gyomrost, sőt, pár mélyütés sem marad el. A filmes recept valami ilyesmi lett: Végy egy kicsit a hableány ártatlanságából, Hamupipőke családi környezetéből, a japán mesetár képvilágából, a nagyvárosok mellékutcáinak költészetéből, keverd össze őket a telihold sugaraival, egy kis mocsokkal, rothadással, csipetnyi szexualitással, nem kevés perverzióval, - a vért ki ne felejtsd! – az elmúlás fájdalmával, majd az egészet vágd a gyanútlan néző képébe, ha pedig tiltakozásul kinyitja a száját, akkor nyomd le a torkán.

Rendkívül különös vegyület jött össze, egyaránt dicsérhető vagy szidható, mindkettő joggal. A mese, - mert az, - hol fölemelő, hol az emberi sors legmélyére húz, reményt ad és elvesz, megbotránkoztat, vagy éppen szórakoztat. Unalmassá sosem lesz, a perverzitás fogalma új dimenzióba kerül, valami rejtélyes módon költőiség társul hozzá. A rendező az emberi világ perifériájára vezet minket, lelki értelemben és élőhelyként egyaránt. Léteznek úgynevezett „kellemetlen filmek.” Nem, nem rosszak, csak olyasmiket vetnek föl, amit az ember hajlamos az agya mélyére temetni, nem szívesen szembesül vele, nem társalgási téma. Aztán egyes filmesek előrángatják a csontvázakat a szekrényből. Harada így járt el. Nem kéjeleg holmi gusztustalan részletezésben, de a fogyasztó valahogy erős vakarózásra érez késztetést mialatt figyelemmel kíséri Midori történetét. A kínai törpe illuzionista és a bukott angyal szerelme nem éppen szokványos, de hát ebben a moziban mondhatni semmi nem az. Kis kulturális kitérő a film végén megjelenő képekhez: Japánban manapság a cseresznyevirágzás nézegetése össznépi ünnepség. Csakhogy az eredete merőben más. Az 1100-as évek környékén a virágzó fákhoz még a rontás, az ártó szellemek hite társult, az emberek akkoriban kerülték az ilyen helyeket. A mozi erre, az eredeti jelentésre utal vissza. A szerző, Maruo, rajongott a német expresszionizmusért, Dr. Cagliari világáért. A rajzmester, Harada, ezt igyekezett megőrizni a moziban. A két legendakör vegyítése, fűszerezve a helyi képformálással, ügyes és magával ragadó keverék lett, képes ellensúlyozni a néha bizony taszító jeleneteket, amelyeket a nyugati mesekörből mára már kiszelektáltak. Ettől érdekes, ettől idegen.

Utóirat: Az Interneten való búvárkodásaim közben olvastam azt más nézőtől, hogy Harada rajzai csodálatosak, de a választott témáitól a frász kerülgeti az embert. Zárjuk hát a mesét stílszerűen: Itt a vége, nézd meg végre, vagy fuss el tőle.