A fösvény

Moliére klasszikus színdarabját Funes különösen kedvelte, rengetegszer játszotta hatalmas sikerrel a francia színházakban, míg végül megfilmesítették. Funes olyannyira nem engedte ki a kezéből a gyeplőt, hogy ő volt a film társrendezője, a Csendőr filmeket is jegyző Jean Girault mellett. Valóban a fösvény figurája remekül illik az idegbeteg kis kopaszhoz, tökéletesen egymásra talált a szerep és a színész, így Funes idős kora ellenére is fénykorát meghazudtolóan lubickol Harpagonként. Ennél színpadiasabb filmet még nem láttam, a szereplők egyfolytában kibeszélnek hozzánk nézőkhöz, sőt bele a kamerába mondják a mondanivalójukat, mindennek megkoronázásaképp pedig Funes egy jelenetben egyedül találja magát a színpadon. Biztos viccnek szánták, de engem kifejezetten zavart. A másik dolog, hogy Moliére komédiája így pár száz év után már közel sem annyira humoros, mint amilyen lehetett a készültekor, ezért sajnos elmarad az igazi felhőtlen szórakozás. Mindenesetre kifejezetten ajánlott sznoboknak, irodalomtanároknak, és olyan diákoknak akik még nem fedezték fel a Kötelezők Röviden című klasszikus könyvsorozatot.

Káposztaleves

Funes igazi hattyúdalának a Káposztaleves című filmet tekinthetjük. A csendőr és a földönkívüliek hatalmas sikere után úgy döntöttek, hogy teljesen más oldalról fogják meg ezt az UFO-témát, ennek megfelelően sokkal kevésbé blőd ennek a filmnek a hangvétele. Úgy alapjaiban nagyon különbözik a többi Funes mozitól, mivel itt a kis kopasz nem a szokásos idegbeteg karakterét alakítja, hanem egy nagyon szerethető, idős, özvegy parasztembert, akinek az egyetlen társasága az életében öreg szomszédja, a Puklis. A melankolikus hangulat nem tűrné el a harsány, térdcsapkodóan röhögtetős poénokat, de ennek ellenére így is kifejezetten vicces, és szellemes filmről beszélhetünk. A földönkívüli karaktere kezdetben kissé ugyan kilóg ebből a csendes, lassan folydogáló szomorkás vígjátékból, de később ez adja meg csak igazán a mozi báját. Ennyire érzelmes (de sosem érzelgős) és aranyos filmet nagyon ritkán lehet látni, nem mellesleg pedig nem csak Funes egyik legjobb alakításáról beszélhetünk, de az egyik legjobb idősekről szóló moziról is. A fülbemászó zenei aláfestésről pedig akkor még egyetlen szót sem ejtettem. Úgyhogy menjünk, igyunk egy tő’tetet!

A csendőr és a csendőrlányok

Végül elérkeztünk az elképesztően sikeres és tehetséges komikus utolsó alakításához. Funes a film bemutatása után nem sokkal hunyt el szívelégtelenségben. Egyik állandó alkotótársa, a rendező, Jean Girault pedig már a forgatás végét sem érte meg. E tények tudatában egyszerűen nem tudunk haragudni erre az utolsó közös bolondozásra, és talán a hibákat sem érdemes annyira felróni neki. Kicsit elfáradtak a készítők, és megöregedtek már mindannyian, nem tudtak olyan magas színvonalat biztosítani a ’80-as években, mint húsz évvel korábban, és ezt nem hányhatjuk a szemükre. A csendőrlányok mindenesetre szépek és különlegesek, néhány jó poén is előfordul itt-ott, a történet nagyjából egyben van, de semmiképpen sem tartozik ez a film a Funes életmű, vagy akárcsak a Csendőr sorozat jobb darabjai közé. Az alkotók iránti tiszteletből, és rájuk emlékezve azonban mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer.