Hideo Gosha neves japán rendező, aki ugyan több témakörben kipróbálta a tudását a stúdiók világában, elsősorban mégis a szamuráj filmek között alkotta a legnevesebb műveit. Pályája kezdetén rögtön az első filmrendezése, a mára klasszikussá lett, még fekete-fehérben forgatott Three Outlaw Samurai, minden kalandfilm rajongó polcán előkelő helyet foglal el. Ezt követte a már társadalom bírálattal is felvértezett, de azért összecsapásokban bővelkedő Sword of The Beast, majd újabb sikeres filmek sora. Megalapozott tekintélyének köszönhetően egy idő után komoly pénzösszeget és alkotói szabad kezet kapott az amúgy meglehetősen bürokratikus felépítésű japán filmvilágban.
Az 1978-ban megszületett Szamurájok és banditák (Kumokiri Nizaemon) igazolta a döntés helyességét. A film elnyerte a kritikusok tetszését, a közönség a kegyeibe fogadta az alkotást. Az összetett, több szálon futó történet mesterien ötvözi a társadalomkritikai összetevőket a kalandfilmes elemekkel, pazar színészi alakítások sora mellett igazi harcművészeti parádét visz a vászonra. A rendezőnek kifejezett célja volt, hogy addig még soha nem látott, rendkívül „életszagú” vívójelenetekkel élénkítse fel a Sógunátus rég letűnt társadalmának belső ellentéteiről szóló mozit. A kivitel lenyűgöző lett, és nagymértékben hozzájárult a teljes mértékben megérdemelt hazai és nemzetközi sikerhez. A 1970-es évek végén, az 1980-as évek elején a film meghódította Amerikát és Európát, benne Magyarországot is.
Kumokiri, a rablóvezér, és az emberei hosszú ideje törnek borsot a szamuráj rendőrség orra alá. Egy új, fiatal parancsnok azonban az eszét is használja és egyre szorosabbra fonja a gyűrűt körülöttük. Itt az ideje visszavonulni és feloszlatni a bandát. Ám előtte még egy utolsó nagy dobás kellene, ami megalapozná a "civil élet" anyagi biztonságát. A szamuráj rendőrparancsnok tudja, a sikerhez ismerni kell az ellenfelet, és a múlt eseményeit kutatja. Közben a rendőrök és a banditák között tovább tart a halálos fogócska. A bűnös életmóddal szándékozni szakító alvilági főnök életébe azonban drámai módon belép a már-már elfeledett, vagy arra szánt, fájó sebekkel teli múlt.
Az 1970-es években volt Hideo Gosha alkotói ereje csúcsán. Ekkor röpítette a Hitokiri (Tenchu) és a Goyokin erkölcsi és anyagi sikere. Ennek köszönhetően kapta meg a fentebb említett jókora adag pénzt és szabad kezet az alkotáshoz. Ikenami Shotaro regénye jó alapot szolgáltatott egy meglehetősen összetett történethez, ami tele van rendkívüli karakterekkel és fordulatokkal. Ráadásul a rendező föltett szándéka volt, hogy olyan vívójeleneteket forgat le, amilyeneket előtte még senki. Ez sikerült neki, mert szokása szerint színész-harcművész szereplőket toborzott. Kemény, helyenként sokkoló, látványos összecsapásokkal teli a mozi, ami már önmagában is garantálná a sikert. Ehhez jön még egy remekül bonyolított, jó karakterszerepekkel teli történet, igazi emberi dráma. Aki látta a mindenét elvesztett, a világ dolgaival leszámolt, vasba öltözött szamurájt besétálni egykori klánjának harcosai közé, hogy szemükre hányja kétszínűségüket és a klán urától számon kérje tönkretett életét, az egyhamar nem felejti el. (Ezt a jelenetet csak eredeti nyelven érdemes nézni. Nakadai hangjának élményét semmi szinkron nem tudja helyettesíteni.) Azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy a hosszú, apró mozaikokból építkező történet elvárja az alapos figyelmet, mert könnyen el tud tévedni az ember a nevek és álcák tengerében. A végére minden egyértelműen kiderül, ám addig meg kell dolgozni a nézőnek, a maga módján persze.
A mozi két stílus keveréke. Az első a csambara mozi, annak is a csúcsa. Akció, borzongás, a szamurájvívás minden szépsége és kegyetlensége. Bőven van cselszövés, titkolózás és átverés, a műfaj minden kelléke fölvonul. A másik a nyugati filmes fogások beillesztése. A történet olyan, mintegy összerakós játék, aminek az elemei hol itt, hol ott bukkannak fel, a fontos részleteket nem árt észben tartani. Itt minőségi váltás következik be. A kalandfilmből életszagú drámába vált át a rendező. Kumokiri Nizaemon, a szamuráj, akit a kasztja kitaszított, akitől elvettek mindent, - még a bandita életét is! - visszatér, hogy a saját erkölcsei szerint szolgáltasson igazságot. Keserű szavai olyan emberé, akinek már vesztenivalója nincs. Élhet bár a társadalom legmélyén a bűnöző cimboráival, minden rablásuk ellenére több bennük az erkölcsi tartás, mint a hatalom fényében sütkérezőkben. Kitartó ellenfele, a szamuráj felügyelő, ezt ismeri föl, s miatta hasonlik meg, nem bízván többé abban, hogy mellette az igazság. Ezen fő konfliktuson kívül még számos kisebb, de érdekes problémával szembesítik a nézőt, aki elgondolkozhat az élet dolgain a mozi után. Mert közben hol a figyelme kitartását tesztelik, hol elkápráztatják az elemi erejű vagdalkozásokkal. Tatsuya Nakadai alakítása mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni. A visszahúzódó, szinte mélabús, de éles eszű bandavezérből az élettől meggyötört, már csak nyugalomra vágyó emberen át a démoni bosszúálló harcosig minden pillanatában hiteles a vásznon. Körülötte tucatnyi igen jól kidolgozott és eredeti karakter nyüzsög, de ő kimagaslik közülük. Nemhiába volt a nemzedékének kiemelkedő képességű színésze. A zene fő témája melankolikus és fülbemászó, dúdolni való dallam. Maradandó a hatása. A fényképezés hatásos, helyenként gyomorszorító képekkel teli. Néhány kisebb baki ugyan kiszúrható a harcoknál, ahol néha láthatóan kilép a kép szélén az "elesett", de azt tekintve, hogy micsoda nehézségi fokozattal kellett szembenéznie az operatőrnek, nem kárhoztató érte és egyébként is, ez inkább a vágónak szóló kritika. Tulajdonképpen ez az egyetlen részmozzanat, amit nem simítottak el teljesen.
A film a személyes kedvenceim közé tartozik, a Gosha életmű csúcsának tartom a Goyokin mellett. Szerencsés kézzel lett ötvözve az igényes történetet a látványos, pergő akciókkal és a felfokozott érzelmekkel. A már említett pazar vívójelenetek istenigazából csak a szélesvásznú változatban érvényesülnek, aminek a magyar kiadás ugyan megfelel, de ezzel vége is a dicséretnek. Minden másban, beleértve a szinkront, feliratozást, borítót és készítői gondosságot, mélyen alatta van egy ilyen kult mozinál elvárható minőségi színvonalnak. Az interneten sokkal jobb képminőségű verziókat lehet föllelni. Egyedül azt tudom méltányolni, hogy legalább hozzáférhetővé tették a művet. Ezt a filmet nyugodt szívvel ajánlom azoknak is, akik egyébként nem rajonganak a szamuráj történetekért, mert ez egy IGAZI MOZI. Viszont nem könnyű darab. Pihenten érdemes nézni. Az sem hátrány, sőt, nagyon is kell, hogy az ember ismerje a mutatott világnak a filozófiáját, az európai gondolkodástól helyenként messze álló probléma megközelítését. Jó pár olyan véleményt találtam az Interneten, amelyben értetlenül kérdik, miféle alkotás ez, mitől annyira sokra tartott, amikor legfeljebb egy néha zavaros, helyenként fárasztó kalandfilm csupán. A válasz a kulturális ismeretek, vagy az erkölcsi tartalom észre nem vevésében rejlik. (Igazi kis gyöngyszemek vannak eldugva a történeten belül. Például: ahogy a főnököt a bátyja áldozata a szamurájok Busido eszményítette erkölcsi kötelesség belső kényszerében a küldetésnek indítja. Vagy annak megmutatása, hogy a jakuzák közt létező "giri", vagyis a főnök mindhalálig tartó szolgálata ténylegesen élt, nem csak szavakban. Hiszen a nagy mészárlást hatalmas szerencsével túlélt bandatag habozás nélkül követi az ojabunt egy olyan küldetésbe, ami nem az ő ügye és amelyet élve megúszni szinte biztosan nem lehet. Az, hogy milyen logika alapján marad élve a rendőrségen az áruló és mit vált ki az érintettből. Ahogyan a szerelmes kereskedő igyekszik finoman mentesíteni a hölgyét az örömlányi múltja árnyától. Ezek észre nem vevése csökkenti a film élvezeti értékét.) Úgy vélem, sokat veszítenek az illetők, egy-egy kisebb katartikus élményt. Kívánom, hogy minél kevesebb ilyen olvasóm legyen.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
