Amikor októberben 12-én egy őszi napon a véletlen szerencsémnek köszönhetően ott ültem Az Argo-akció sajtóvetítésén, akkor annyira izgultam, mint talán még egyetlen filmen sem. Megmámorosodva próbáltam később szavakba önteni a véleményemet erről a nagyszerű moziról, amit a bemutatóhoz időzítve több, mint egy hónappal később olvashattatok itt a FILMBOOK-on (kritika). Maga a film persze nem mellesleg kifejezetten elegáns, szellemes, és ragyogó volt, az évösszegző toplistám igen előkelő helyezése sem volt véletlen. Később elkezdtek Oscarról suttogni, ami a kétezres évek iszonytató mélypontjai (Gettómilliomos, A bombák földjén, A király visszatér, Chicago) után kifejezetten meglepő volt számomra. Egy ennyire jó mozinak adni az Oscart? Nem a hetvenes években vagyunk! És mindezek ellenére most mégis megkapta. Melyik film érdemelte volna meg inkább ezt a díjat, ha nem vagyunk cinikusak? A Napos oldal minden idők legjobb romantikus komédiája, én imádtam (kritika), de túl bűbájos Oscar bácsihoz. A Django elszabadul? Veszettül szórakoztató (kritika), de Tarantino ennyi niggerezés után tutira nem kap Oscart, azok a vén faszfejek ott fent ennyire nem bevállalósak. A Messzi dél vadja szintén remek (kritika), de sokkal jobban elfér a független Sundance fesztiválon, mint a legrangosabbnak kikiáltott díjátadón. Talán még sose éreztem olyan igazságosnak ezt a kopasz arany mukit, mint idén. Az utóbbi évtizedekben talán még sosem osztották ki ennyire jó ízléssel a díjakat. Csak azért sajnálom egy kicsit, hogy Az Argo-akció nyert, mert ezentúl épp emiatt fogják érdemtelenül sokat fikázni. Az alábbiakban pedig lássuk, milyenek voltak valójában azok az idei jelöltek, amelyekről még nem írtam. (Haneke filmjének nem volt semmi esélye ebben a fő kategóriában, így azt majd később, és külön fogom tárgyalni). Nem meglepő módon nagyon széles skálát járnak be ebben az évben is a jelölt alkotások.
Pí élete
Olyan teltház volt, amikor beültünk, hogy leesett az állam, pedig akkor januárban már hetek óta ment a film. El is gondolkodtam, vajon miért lehet ez a hallatlan népszerűség, hiszen nem egy agyonmarketingelt szuperhősös cuccról van szó, hanem egy kifejezetten igényes moziról. Ha engem kérdeztek, szerintem még egy kicsit túl intelligens is a mai plázák közönségének, de úgy tűnt, ez nem igazán zavarja őket. Sajnos nem maradt időm írni erről a moziról, de később sajnos az is nyilvánvalóvá vált, hogy még a blogírók jó részén is kifogott a film, nem tudták egyszerűen hova tenni a vallásos filozofálgatást a mozi második felének kalandos hangvételéhez képest. Hát bizony, itt már némi kultúra sem árt ahhoz, hogy rájöjjünk, mik lehetnek ezek a furcsa metaforák, és hogy pontosan mi az, amin el kellene itt gondolkodni. 
De a fikázást félretéve ezzel meg is fejtettük, miért annyira jó Ang Lee alkotása; mert a filmművészetet, illetve annak vitathatatlan értékeit, mint például a gyönyörű fényképezést, a hiteles színészi játékot, vagy a komoly mondanivalót társítja a mai kor igényeinek megfelelő fantasztikus trükkökkel, és rengeteg kalanddal, ezzel tökéletesen kiszolgálva a sznob értelmiségi, és a suttyó panelproli közönséget egyaránt. Minden réteg maximálisan tudja élvezni ezt a filmet, mert magával tudja vinni a terem elhagyása után mindazt, amire szüksége volt belőle. Emlékezetes darabról beszélünk tehát, amiért igencsak megérte kiadni a 3D-s mozijegy árát, már csak azért is, mert minden idők leghitelesebb CGI állatát láthattuk viszont. Persze, nem tagadom, szerény személyem is csak a tigris miatt ment el a moziba, de mégis többet kaptam ennél, hiszen megadatott egy olyan ritka élmény, amit csak igazán kevés film tud: egyszerre volt maximálisan élvezhető, de mégis mélyen elgondolkodtató.
A nyomorultak
Nem vagyok a musicalek ellensége, és az eredeti sztori is kellően magával ragadott már gyerekkoromtól kezdve, így nagy érdeklődéssel álltam neki, pláne, hogy nem ismertem a hatalmas sikert aratott Broadway darabot. Ehhez képest elég nagy csalódás ért. A film első felével még nem is lenne semmi gondom, mert pörgött a sztori, megvolt a komoly dráma, a tragédiák, és korrekt dalokat hallhattunk. Viszont a második felvonás ehhez képest borzasztóan túlnyújtott, kifejezetten nyálas, és baromira fárasztó. A színházban talán feledtette mindezt az élő zene varázsa, ami eredendően hiányzik a moziból, meg azért ott van egy kis szünet is, amire a moziban már jó ideje nincs lehetőség. De sajnos a húszfős forradalom sem adja meg azt a katarzist, amire vágyunk. Kész kínszenvedés ez a második rész, egy idő után már imádkoztunk a The End feliratért, de gyakran úgy tűnt, sosem ér már véget ez a két és fél óra. 
A rengeteg éneklésből is elegem lett egy idő után, mert itt bizony egy darab prózai párbeszéd nincs, és a valódi felüdülést csak végső csend hozhatja meg számunkra. Tom Hooper rendező a túlértékelt A király beszéde után meg akarta mutatni nekünk, hogy mekkora művész is ő valójában, de a sok hülye beállításból, meg gyenge vágásból egyértelműen kiderült, hogy bizony semekkora. A színészekkel már egy kicsit jobban állunk, természetesen a Neveletlen hercegnő a legjobb, legmegrázóbb, és a legütősebb, az ő ellenpontjaként pedig az unott fejű Gladiátort tekinthetjük, aki olyan rém szarul énekel, hogy minden egyes alkalommal eltöltött a rettegés, akárhányszor kinyitotta a száját. Hugh Jackmannel nincs ilyen komoly probléma, ő ’’csak’’ alkatilag nem az a Jean Valjean típus, de a többiekkel végülis nincsen baj. Sőt, a Thenardier házaspárt alakító Cohen-Carter páros kifejezetten üdítően hat. Ha mindezek után még be akarsz menni a moziba, lelked rajta, de én inkább nem ajánlanám.
Lincoln
Spielberg előző filmje, a Hadak útján, illetve a trailer alapján egy folyamatos pátosztól csöpögő, irgalmatlanul giccses 3 órás kínszenvedést vártam a Lincolntól. Ehhez képest pozitívan csalódtam, de ettől persze még nem lesz jó a film. Szerencsére, „csak” 140 perces, viszont elég száraz, és valljuk be, kifejezetten unalmas. A középpontba a polgárháborút lezáró alkotmánymódosítás került, aminek mindannyian tudjuk a végét, így alapból nem lesz túl érdekes a film története. Arról nem is beszélve, hogy úgy állítják be az egészet, mintha valami jóindulatú humanitárius tettről lenne szó, arról pedig csak egy fél mondatot ejtenek, hogy nem a szegény feketékért történt mindez, hanem szimpla gazdasági okokból, a kisbirtokú farmerek ugyanis nem tudták felvenni a versenyt a gazdag ültetvényesek rabszolgamunkájával. 
Egy ilyen alkotásban a politikai korrupció is csak egy jópofa vicc lehet, de én valahogy nem tudtam még csak mosolyogni sem ezeken a jeleneteken. A film nagy része szócsatározásokból áll, amik nem különösebben érdekesek, és rendkívül szárazzá formálják a végeredményt. Azonosulni sem tudunk senkivel, mert az elnök ugyebár egy valóságos bálvány, akire csak felnézni lehet, de szeretni, vagy aggódni senkiért sem tudunk, így összességében nagyon unalmas, és embert próbáló feladat végignézni a Lincoln-t. És persze a giccsért sem kell a szomszédba mennünk, de az az igazság, hogy valóban nem annyira vészes, mint amire számítottam. Egy nagyon humoros pillanat viszont így is akadt, amiről nekem akaratlanul a Monty Phyton jutott eszembe. Lincoln fia ugyanis be akar vonulni a seregbe, de aztán meglát egy talicskát, amiből folyik a vér. Mint kiderül levágott kezek-lábak tömkelegét viszik a talicskába, amiket beleöntenek egy gödörbe, majd elássák. Lincoln Jr. elgondolkodik egy percre az ellenfényben, majd olyan jó kis ryanközlegényesen elkezd vitatkozni az apjával, hogy márpedig ő mindenképpen csakazértis bevonul.
Zero Dark Thirty
A bombák földjén nem volt jó film, egyértelmű politikai Oscar-t kapott, amiért jogosan lehetett utálni, de egyszer meg lehetett végülis nézni propagandajellege ellenére. Reméltem, hogy egy hasonlóan nem túl magas szintet ez a mozi is meg fog ütni, de végül sikerült minden várakozásomat alulmúlnia Kathryn Bigelow-nak. Pedig bebizonyította már, hogy nem feltétlenül rossz rendezőnő ő (Strange Days, ugyebár), de az is igaz, hogy akkor mögötte állt egy James Cameron. Ennek a filmnek láttán pedig minden sznob, magát hozzáértőnek csúfoló senkiházi leszopja magát, hogy micsoda remekművet lát, egy ''valódi kortörténeti dokumentumot''. A magam részéről inkább filmeket néznék, amik esetleg szórakoztatóak, vagy neadjisten van bármiféle mondandójuk számomra. A ZDT már a témájával elbukik. A szeptember 11-én történt események hivatalos magyarázata, illetve, hogy Bin Laden-t kinevezték egy mumusnak, egy filmszerű főgonosznak már önmagában megkérdőjelezhető, és kifejezetten irreális bármely kicsit is gondolkodni képes ember számára. Ebben az esetben nem szimpla összeesküvés elméletről van szó csupán, hanem igen komoly, jogosan felmerülő kételyekről. Természetesen a film, amelynek fő témája a Bin Laden utáni hajsza, mindezekkel a kétségekkel az ég világon semmit sem foglalkozik. Ahogyan azzal sem, hogy miért kellett a humanizmus, a liberalizmus fellegvárának, a jogszerűség mintaképének kikiáltott Egyesült Államoknak kivégeznie ezt az embert mindenféle tárgyalás nélkül. Erről ráadásul mindenféle fénykép, vagy bizonyíték híján kellene elhinnünk, gyakorlatilag bemondásra, hogy ''Bin Laden bizony meghót, me' bemondták a hírekbe, akkó meg az úgyvan''. Mindezekről semmit sem kapunk, pedig igencsak érdekes témákat feszegethetnének, amik persze igencsak neccesek lennének. Ugye ismerjük ezt a mémet? ''A hivatalos sztorinál még ez is hihetőbb''
Na de akkor mit kapunk? Van egy rohadtul idegesítő, erőszakos némber, akiről összesen ezt a két tulajdonságot tudjuk meg, és ez alapján kellene azonosulnunk vele. Lehetetlen. Mindezek mellett még baromi hosszú, elképesztően vontatott, no meg hihetetlenül unalmas is az összkép. Tulajdonképpen néha láthatunk embertelen fogolykínzásokat, vagy pedig azt, hogy Bin Ladennek a valakijének a valakijét megtalálják, és most akkor lesz-e ebből valami, vagy nem. Általában vagy nem, mindezt mindenféle stílusérzék nélkül elmesélve. Valami borzasztóan rossz végigülni. Bigelow ahelyett, hogy megmámorosodott volna, saját túlértékelt b filmjétől, inkább megnézhette volna a hetvenes évekből Az elnök emberei című mozit, ami nem csak egy kordokumentum, hanem egy jó érzékkel felépített, érdekes, és izgalmas alkotás is egyben. A különbség? A stílus. A ZDT játékidejének végén maga az akció azonban tényleg egy jól sikerült jelenet. Csak két órát kellett rá várni, és nem árulok el nagy titkot, hogy baromira nem éri meg. Az idei Oscar kiemelkedően legrosszabb filmjéről van szó.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
