Talán ez az első űrben játszódó film, amire nem lehet ráfogni, hogy sci-fi lenne, ugyanis semmi tudományos fantasztikummal nem találkozunk a másfél órás játékidő alatt. Pont ez adja a félelmetességét, ugyanis a Gravitáció minden pillanatát elhisszük, minden pillanatát átéljük. Persze nem állítom azt, hogy nem fokozta maximumig az élményt a hatalmas IMAX vászon és a lenyűgöző 3D, de a film ezek nélkül is igazán minőségi darab. Nyilván a látvány a lényeg, de a karakterek és a drámájuk nélkül csak egy hatalmasra fújt, de belül üres lufira emlékeztetné a nézőt Alfonso Cuarón legújabb rendezése.

Bullock munkásságának nagy rajongójaként (ne kérdezd...) és az "egyszerű, de nagyszerű" koncepciók lelkes híveként az év egyik legjobban várt mozija volt számomra a Gravitáció, épp ezért féltem, hogy hatalmasat fogok csalódni, ami a szegényes nyári blockbusterdömping során elő-elő fordult már velem idén. Ráadásul az utóbbi hetekben az indokoltnál is jobban felspannoltam magam a filmmel kapcsolatban, szóval kicsit félve battyogtam be az Aréna Plázába... ahol aztán újra megtapasztaltam, milyen is a 100%-os moziélmény.

Pár asztronauta, köztük a kezdő Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) és a tapasztalt róka Matt Kowalski (George Cloney) sok ezer kilométerrel a fejünk felett épp az utolsó simításokat végzi az egyik üzembe helyezendő műhold prototípusán, amikor beüt a krach: az oroszok véletlenül rakétát eresztettek a saját kémműholdjukba, aminek törmelékei elképesztő sebességgel, puskagolyókként száguldanak feléjük. A repeszzáport csak ketten élik túl, de űrsikló híján az egyedüli esélyük mihamarabb eljutni a közelben keringő ISS-re, azaz a Nemzetközi Űrállomásra...

Cuarón bámulatos módon zsonglőrködik már az első jelenetek alatt is a végtelen térrel. Végre nem csak a kamera, hanem a szereplők is ide-oda úszkálnak és forognak, értelmet adva a harmadik dimenziónak - ez utóbbi eddig nagyon kevés filmnek sikerült eddig, itt viszont a sztori szinte kiált érte, a koordináta rendszer "Z" tengelye is esszenciális részévé válik a történet elmesélésének. Ha pedig kapunk egy szusszanásnyi időt, akkor gyönyörködhetünk az így még sosem látott napfelkeltében, vagy a sarki fényekben.

Nagyon hamar beszippant a film és egyszerűen úgy érezzük, hogy mi is az űrben lebegünk. A látvány annyira valószerű, hogy már most nagy pénzekkel mernék rá fogadni, hogy hasonlóan a tavalyi Pi életéhez, idén a Gravitáció CGI mestereihez vágják majd hozzá az aranyszobrot - megérdemelten. Azért gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy Bullockék nem mentek fel az űrbe forgatni, szóval javarészt a zöld háttér előtt vették fel a jeleneteket, de ez egy pillanatra sem tűnik fel a nézőnek.

A sztori amúgy egyszerű, kis túlzással videojáték szerű: juss el innen oda úgy, hogy közben ne murdelj meg. De ennél többet miért is várna bárki egy "túlélni az űrben" típusú drámától, úgyhogy Cuarónék is inkább a karakterekre gyúrtak rá. Belőlük viszont csillagos ötösre vizsgáztak és a színészválasztásban sem nyúltak mellé. Hozzáteszem, az eredeti felállás (Natalie Portman és Robert Downey Jr.) is nyálcsorgatósan erős gárdát takart, de végső soron örülök, hogy a Cloney-Bullock páros lett a befutó.

Kowalski karaktere már-már szemtelenül laza, Cloney szkafanderben, üvegbúra mögül is rohadt sármosan hozza (már amennyire én ezt férfiként meg tudom ítélni). Tele van élettel és vidámsággal, de a látszólagos nemtörődömség mögött egy vérprofi asztronauta képe körvonalazódik ki, akinek még a legmélyebb sz*rban is helyén van a szíve. Mellé pedig megkapjuk az észt, Bullock tolmácsolásában, aki szerencsére az előzetesekben agyonhasznált heves légzésből és pánikból pont a még elviselhető mennyiséget produkálja.

De persze ez az "elviselhető" egyben a szükséges adag is, hiszen az is fontos része a filmnek, hogy bemutassa, hogy lesz Stone zöldfülű asztronautájából "tökös" űrcowgirl, aki nem fél kockáztatni, hogy túléljen. A "feladom-nemadomfel" dilemma, a karakter szívfacsaró múltja pedig remekül lett bemutatva Sandra Bullock által, aki minden bizonnyal ott lesz abban az ominózus 5-ösben február vége felé és még az is könnyen lehet, hogy másodszor is odaítélik neki az aranyszobrocskát.

Távol áll tőlem a filmesztétáskodás, így aztán félve találgatok, mire is akart a rendező bácsi utalni egyik másik jelenettel, de azt hiszem, hogy film egyik fő témája Stone karakterének újjászületése. Egy gyönyörű (az egyik előzetesben is látható) szcénában például főhősnőnk magzatpózban lebeg az egyik kabinban, miközben a kötelek épp úgy állnak, hogy a köldökzsinórra emlékeztetik a nézőt.

A Gravitációban a szereplőknek épp a gravitáció hiánya okozza a legnagyobb problémát - ugyanakkor a nézők Cuarón mesternek hála egy kis extra adagot is kapnak belőle, legalábbis én ezzel magyarázom, hogy a vetítés végeztével alig bírtam felkelni a székből. De lehet, hogy az volt az oka, hogy amit abban a 90 percben láttam, az földbe döngölt, letaglózott és elvarázsolt. A Jurassic Park megtekintése után biztos voltam benne, hogy paleontológus szeretnék lenni, a Gravitáció megtekintése után pedig biztos vagyok abban, hogy NEM szeretnék űrhajós lenni, viszont a filmet még egyszer akarom látni. És még egyszer. Meg még egyszer.

Az év legjobb mozija. Ennyi.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!