Azt éppen nem lehetne állítani, hogy viharos gyorsasággal készültek a fantasztikus filmek a szocialista tábor keblén belül. Némileg magyarázat rá, hogy a műfaj az átlagnál nagyobb költségvetést igényelt, és pénz dolgában mondhatni sosem álltak jól a stúdiók. Nem véletlen, hogy szinte minden fantasztikus film több baráti ország segítségével készült. A másik ok pedig az, hogy Sztálin fölöttébb gyanakodva tekintett erre a zsánerre, és hosszú időre jegelte a témakör mozijait. (Naná, még valaki másnak is lesz jövőképe rajta kívül.) A régi reflexek pedig sokáig éltek. Így aztán szinte viharos gyorsaságúnak mondható, hogy az 1970-es Meteorvadászok után potom két évvel leforgatták az Eltűnt nyolc űrhajó mozit. De jól tették…. mert a "vörös blokk" egyik legjobb sci-fi története került vászonra.

A világűrben játszódó történeteknek a 2001 Űrodüsszeia népszerűsége feladta a leckét, bizonyítván, hogy a gondolati tartalmat előtérbe helyező mozik éppoly sikeresek lehetnek, mint a látványra és izgalomra alapozó társaik. A már említett Meteorvadászok ugyancsak az intellektusos irányt követte. Tarkovszkij 1972-ben mutatta be a Solarist, és az Eolomea, - a film eredeti címe, - sem akart lemaradni tőle. Lássuk, sikerült-e megfelelni a korszellemnek.

Maria Scholl professzornő, az Egyesült Nemzetek Tanácsában az űrrepülések ideiglenes leállítást szorgalmazza, amikor sorozatosan tűnnek el űrhajók. Az okok boncolgatása közben szembe kerül Tal professzorral az egykori tanítójával. Mindeközben egy eldugott űrállomáson Dan Lagny, a kiváló pilóta, pokolian unja magát, és ki akar szállni a mások által oly regényesnek képzelt űrhajós életből. Ám az élet időnként furcsa dolgokat produkál. Találkozások, beszélgetések közepette valami nagyszabású titokzatos terv bontakozik ki. Olyasmi, ami igazi kihívás a merész vállalkozóknak.

A film rögtön a közepébe vág a dolgoknak és később sem követi a megszokott lineáris történet mesélés szabályait. Ide-oda ugrál időben és térben, ellátva a nézőt információ morzsákkal. A rendező Herrmann Zschoche volt, aki a TV-nél híradó operatőrként indult és alaposan kitanulta a központozás és rövid megfogalmazás fontosságát. A vágás technikája mondhatni rendkívüli. A kamera mozgatása sem szokványos, rengeteg félközelit alkalmaz, kevés a nagy látószögű felvétel. Így a néző úgy érzi, szinte testközelben ül a szereplőkkel, hallgatja őket, együtt lelkesedik, mérgelődik, vidul vagy szomorkodik velük. Kiváló megoldás, leköti a figyelmet. A zene remekül lett válogatva. Günther Fischer felelt érte, aki jazz megoldásoktól a fülbemászó pop zenés dallamokig mindent bevetett. A díszletvilág igazi szocialista megoldásokkal van teli, de ezúttal a legjobb értelemben mondva. Semmi csiricsáré, öncélú megoldás, minden funkcionalista, de nem rideg. Az űrképekből nincs túl sok, de a kor színvonalát megütik, igazából máig sincs bennük komoly kivetnivaló. A „kötelező” robot sem marad ki, amely ezúttal a film üdítő pillanatait gyarapítja.

A lényeg viszont az eljövendő új világ, ha már sci-firől beszélünk.  Nos, az milyen? Isten bizony, nem rossz. A legvonzóbb benne, hogy élhető, megkedvelhető, valós ízű. Nem akarnak holmi ideális falansztert eladni a mozi látogatóknak. A gondok egy része eltűnt, másik része megmaradt. A bürokrácia köszöni szépen, remekül tartja magát. (Elég merész fricska volt ez a maga idején a hírhedten vaskalapos német kommunista pártvezetőkre gondolva.) Van minden, de nem biztos, hogy a megfelelő helyen található. (Ezért kénytelen egy űrhajós zoknit ragasztani.)  Az emberek képzettek, jól élnek, de nem hibátlanok. Családi gondjaik vannak, szerelmesek lesznek, időnként túlóráznak, netán csalják a munkát, titokban piáznak a munkahelyükön, és néha, egyénileg, beleszürkülnek a nagy fejlődésbe. Vagy éppen módjuk nyílik valami valóban jelentőset végrehajtani. Soha rosszabb jövő ne jöjjön. Hadd említsem meg, hogy az alaptörténetet egy bolgár író regénye szolgáltatta, akit nemzetközileg Angel Wagenstein néven találunk meg. A főszereplő a honfitársa. Ivan Andonov akkortájt fölöttébb népszerű színész volt. Itt kiderül, miért. Szinte eszköztelen egyszerűséggel formálja meg az unatkozó bajkeverőből nagy áldozatra képes „hétköznapi hős” alakját. Cox Habbema fiatal professzornőként marad emlékezetes. Ő eredetileg holland származású volt, akit a szerelem csábított a "Berlini fal"-on túlra. Rolf Hoppe a maliciózus, de nagyon okos és nehezen kiismerhető Tal akadémikust alakítja, hibátlanul. Nem sorolom tovább, tulajdonképpen mindenki hozza amit kell. Egyedül az Űrtanács volt sematikus számomra. De ahogy elnéztem, oda az NDK-ban tanuló diákokból válogattak és az amatőrség még háttérszereplőként is átszűrődik a képeken.

Részemről a legjobb kelet-német fantasztikus mozinak tartom. Témájában, kivitelezésében máig állja a sarat, noha kétségtelenül elvár némi ráhangolódást az szereplők érzelmi hullámhosszára. Viszont ha az összejön, egy kivételesen aranyos, humoros és intelligens mozit kap az érdeklődő. Akció megszállottak kerüljék, mindenki más jól szórakozhat a megtekintésekor. Egyáltalán nem csodálom, hogy éppoly sikeres maradt, mint a premierje idején.

Megjegyzés: A film színes, mint az a képekből látható, de csak fekete-fehér előzetes találtam.