Robert Ludlum regényéből már a ’80-as években is készült egy kétrészes tévéfilm feldolgozás Richard Chamberlain főszereplésével. És körülbelül ennyiben is maradt volna a dolog, ha egy bizonyos Doug Liman -nek gimisként nem kerül kezébe a könyv. Sok évvel később, rendezőként sem tudta elfelejteni kedvenc kamaszkori olvasmányát, így addig harcolt a stúdiókkal, míg megszerezte a megfilmesítési jogokat, illetve egy elég menő forgatókönyvírót, Tony Gilroy-t is sikerült a projekthez csábítania. Az eredeti sztorit azonban kicsit elavultnak vélték a 2000-es évek elején, így kicsit felturbózták az alapanyagot, amelyhez nagy inspirációt jelentett Liman édesapjának memoárja, a kedves papa ugyanis az NSA-nél dolgozott.

A főszerepre több jelölt is szóba került, például Sylvester Stallone, vagy Russell Crowe. Előbbinek talán ez visszatérést jelenthetett volna az A ligába, utóbbinak viszont valószínűleg inkább visszalépés lett volna, kevés népszerűbb férfisztár volt akkoriban Crowe-nál. Mindketten nagyon jók lettek volna a szerepre, és teljesen más filmeket láthattunk volna, ha Liman őket választja. Ehelyett egy nagyon meglepő döntéssel állt elő: a kisfiús Matt Damonnal, akit ezt megelőzősen sosem láthattunk még akciófilmben. Damon akkor még úgy gondolta, hogy nem az akción, hanem a karakteren lesz a hangsúly, ami a későbbi folytatásokat figyelembe véve inkább ironikusnak tűnik ma már. Végül persze Damon nem csak megállta a helyét, de egy teljesen új arcát mutatta meg nekünk; a megnyerő, ártalmatlan pofi mögött rejtőző jéghideg gyilkológép figurája remek kontrasztnak bizonyult, pláne hogy hősünk képességei kezdetben számára legalább annyira rejtélyesek, mint nekünk.

A mellékszerepekre szintén sikerült megtalálni a megfelelő színészeket. A romantikus szálat jelentő Franka Potente, aranyos és emberi, neki köszönhetően nem válik a kötelező romantikus szál sem erőltetetté, vagy idegesítővé. Az Amerikai szépségből ismerős Chris Cooper pedig kellően ellenszenves kémfőnökként, nála csak Brian Cox félelmetesebb, mint a háttérből irányító főnök. Még Julia Stiles is tök jó, hogy itt van, Clive Owen szerepeltetése, illetve az általa alakított karakterben rejlő potenciál teljes kihasználatlansága viszont módfelett bosszantó.

Az európai helyszínek váltogatása nagyon jót tett a hangulatnak, ilyen szempontból már kiemelkedik egy kicsit a hasonló produkciók táborából a Bourne-rejtély. Magában az alaptörténetben rengeteg lehetőség rejlik, mely szerint az amnéziás kémre vadászik a fél titkosszolgálat, miközben ő még csak a saját nevét sem tudja, de rendelkezik olyan különleges képességekkel, amiatt veszélyt jelenthet az egész CIA-re. A zenei aláfestés kellően emlékezetes és dinamikus egy ilyen mozihoz. Az akciók a kor igényeihez mérten kifejezetten földhöz ragadtak. Mielőtt bárki felhördülne, javaslom, hogy előtte vessen egy pillantást a szintén 2002-ben készült Halj meg máskor című 007-es opuszra. Azért azt hozzátenném, hogy ennek ellenére a Bourne-rejtély akciójelenetei nem kifejezetten kreatívak, vagy emlékezetesek, a gagyi gyorsítások pedig kifejezetten zavaróak néhol.

Az igazi baj ezzel a filmmel, hogy Doug Liman rendezte. Persze, a lelkesedés nagyon jó dolog, de sosem helyettesítheti a tehetséget. Liman pályafutását elnézve pedig teljesen egyértelmű, hogy rendezőként ő ennek igencsak híján van, közel sem egy markáns alkotó, egész filmográfiája közepes iparosmunkákból áll. Nagy valószínűséggel jobban jártunk volna, ha producer marad, ahogy azt a folytatások esetében is tette. A stúdióval is rengeteg problémája volt, a forgatás elhúzódott, a költségek folyamatosan emelkedtek, és rengeteg jelenetet újra fel kellett venni az egész stábbal. Furcsamód még ez is a film előnyére vált, eredetileg ugyanis 2001 szeptemberében akarták volna bemutatni, ez az időpont pedig egyértelmű okok miatt nem igazán kedvezett volna a film sikerének, pláne, hogy a CIA-t ennyire negatív színben ábrázolták, egy olyan korban, amikor egész Amerika a terrorizmus elleni nemzeti összefogást hirdette. Így végül csak 2002-ben mutatták be a mozikban, és kellemes sikert aratott, a 60 milliós költségvetést megduplázta csak Amerikában, és a kritikusok se voltak vele túl szőrös szívűek.  És igazából nem is kell nagyon annak lenni, a Bourne rejtély ugyanis abszolút nézhető, élvezhető, de sajnos nem különösebben maradandó darab. A folytatások miatt utólag ezt is egy kicsit túlértékelik, mert a legjobb mégis csak az volt benne, hogy egy már valóban tehetséges rendező tudott rá építkezni a későbbiekben. 

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook-oldalunkat!