Jason Reitman jobban tenné, ha a vígjátékoknál maradna. Ivan Reitman fia ugyanis a papa terepén a legjobb, még ha a filmjeik stílusa ennél nem is különbözhetne jobban. Sajnos Jason újabban rákapott a drámákra - valószínűleg az Egek ura nagy sikere miatt -, de valamiért rendre alulteljesíti a nézők elvárásait. Én imádom a Köszönjük, hogy rágyújtottat, a Junot meg még annál is jobban (most gondolom, sokan furcsán néznek, de szerintem ez a legjobb filmje), az Egek ura és a Pszichoszingli viszont valahogy nem az igaziak.

A Nyárutó is utóbbiak közé tartozik, pedig a sikerhez minden adott volt: egy népszerű könyv egy neves írótól, amiből maga Jason írta a forgatókönyvet, két nagyszerű színész (Kate Winslet és Josh Brolin) a főszerepekre és egy kellően furcsa, megrázó történet. Ami pedig a díjszezont illeti: Winslet egy Globe-jelölést, amit végül nem tudott szoborra váltani, oszt' ennyi. Susmogtak Oscarról is, de végül csak ennyi jutott. Amit egyébként sajnos abszolút megértek.

A sajtóvetítésen a mellettem ülő nő végig a telefonjával játszott, pontosabban szólva chatelt valakivel... Szerencsére volt köztünk néhány üres szék, szóval nem zavart különösebben, leszámítva azt, hogy irtó nagy bunkóság/alpáriság. De nem ő volt az egyetlen, mások is gyakran néztek okosságok után az okostelefonjukon - ez talán jelzi, hogy mennyi izgalomra kell számítani a Nyárutó alatt. A 111 perces játékidő ugyanis Reitmannál nem meglepő, de ehhez a sztorihoz túl sok.

Egy elítélt (Frank) megszökött a kórházból, ahová egy vakbélműtét miatt vitték be: kiugrott az ablakon. Fájós lábbal nem jutna messzire, ezért leszólítja a közeli boltban épp az elvált anyjával nagybevásárlást intéző Henryt és segítséget kér tőle. Anyja, Adele először nagyon megijed, de egy kis noszogatás után beleegyezik, hogy a férfi náluk tölthessen egy éjszakát, hogy pihentethesse a lábát. Azonban az iskolakezdés előtti hosszúhétvégén különös dolog történik: a csonka család megkedveli Franket, Adele újra szerelmes lesz és úgy döntenek, hogy közösen Kanadába szöknek a rendőrök elől...

Baromi izgalmasan indul a film, a rendező a feszültséget hosszú perceken át képes fenntartani a megfelelő zenehasználat és beállítások segítségével. Igazi mestermunka. Nemkülönben izgalmas a lezárást megelőző negyed óra is - bármelyik thriller megirigyelné ezeket a nagyszerűen kivitelezett képsorokat. Az már más kérdés, hogy az ezek közötti több, mint egy óra meglehetősen unalmas, illetve a végjáték is gyűrűkuraháromi magasságokba igyekszik emelkedni - nincs szál, amit ne akarnának elvarrni.

Ezért biza nagy kár. A thrillerrészek közé beékelődő romantikus családi filmes szcénákkal egyébként túl sok gond nincs, azon felül, hogy majdnem elviselhetetlenül sok van belőlük. Ami jobban zavart, az a folyamatosan adagolt háttérinformáció a Frank által elkövetett bűntettről. Rendre lelassítja az amúgy is lassan csordogáló történetet, ráadásul egy-egy jelenetet többször is bemutatnak, mindig kiegészítve újabbakkal, amiknek hála jobban megértjük az összefüggéseket. Jó megoldás, csak nem ebbe a filmbe.

A Helsinki/Stockholm-szindróma és a Lima-szindróma különös keveréke ez a történet, tele van kifejezetten tetszetős momentumokkal, bár eléggé sikerült túlromantizálni a szituációt, nem csoda, hogy az eredeti regényt egy hölgy írta. Frank alakja egyfelől tipikus bűnbánó fegyenc, aki fiatalon elkövetett egy ostobaságot és egész életében bűnhődnie kell miatta, másfelől viszont egy ösztönös családapa, aki megszerel mindent a ház körül, foglalkozik (és jól kijön) a gyerekekkel, valamint szenvedélyes szerető - mindezt négy nap alatt...

Adele is börtönben ült: saját maga választotta így, szinte ki sem mozdul a házból, Henry (a fia) az egyedüli öröme. A múltbéli sok kudarc által kiváltott enyhe agorafóbiájára és depressziójára Frank a gyógyír, akinek az egyedüli szépséghibája annyi, hogy körözi a rendőrség. Magyarán főhőseink jól megírt, érdekes és izgalmas karakterek, ezért is kár, hogy túl sokat teketóriázunk velük a házba bezárkózva a hosszúhétvégén. Ennél egyszerűen több potenciál van bennük.

Winslet egyébként megérdemelte a Globe-jelölést (de többet tényleg nem): nagyszerűen játssza a depressziós, folyton szorongó Adelét, aki egy csapásra megtalálja az élete értelmét, amint Frankkel találkozik. A rendező kabalaszínésze, J.K. Simmons is feltűnik természetesen, igaz, csak egy cameo szerep kedvéért. Nagy kár, hogy nagyon leült a sztori a film közepetáján, mert kicsit feszesebb vágással és kevésbé csöpögős befejezéssel ez lehetett volna Jason Reitman eddigi legjobb drámája.