Rögtön megmagyarázom. A Blog első film kontra könyv összehasonlító elemzését olvashatjátok. Santinoval egy ideje már gondolkodtunk hasonlón... de olvasni olyan sok idő. Elvégre ezért olyan népszerűek a filmek. Leveszik azt a sok gondot az ember válláról. Egy nap helyett megkapod ugyanazt két órában. Ráadásul nem kell erőltetned az agyad, hogy mindent elképzelj, a színészek felmondják soraikat és te a robbanásokra, meg a csöcsökre koncentrálhatsz. Hiszen az a lényeg igaz? No jó befejeztem. De szerintem nem én vagyok az egyetlen aki mindkét oldalról hasonlóan értelmes érveket kaptam, ha egy "melyik a jobb a könyv, vagy a film" vitába keveredtem. Ráadásul ritkán fordul elő velem, hogy ugyanazon tartalomnak több formáját megtekinthessem, ahhoz nekem nagyon kell érdeklődjek a téma iránt. Nos, örömmel jelenthetem, hogy a Battle Royale bizony ilyen. Nagyon érdeklődök a téma iránt.

Tavaly néztem meg a híres-hírhedt filmet a Kínai Holdújév alkalmából - ugyanis ázsiai heteket tartottam. Először arra gondoltam durván átírom az akkori kritikámat, de végül úgy döntöttem nem változtatok rajta, mert így számomra is tanulságos lesz, hogy milyen drasztikusan változott a film a szememben, most, hogy túl vagyok a regényen is.

Az Ulpius-ház egészen gyönyörű kiadásban jelentette meg Takami Kósun hasonló című regényét, mely a film alapjául szolgált. Ízléses, letisztult, csupán három színt használó (fehér, piros, fekete) borítás, szemnek tetszetős sorközök, kellemes tapintású papírlapok. Mondhatni beleszerettem, és akartam. Egyedül azt nem értettem, miért adnak ki puhafedeles, ragasztott kiadást egy majdnem 750 oldalas műből? Bár lekopogom, nem szakadt szét, de nem hiszem, hogy kölcsönadnám bárkinek is, mert helyenként úgy kellett bánnom vele mint a hímes tojással. És főleg a könyv közepén, néhol a két oldal betűi már nagyon egymásba lógtak. 

Ugyanakkor végtelenül szkeptikusan álltam hozzá, egy percig sem hittem azt, hogy VALÓBAN jobb lenne a filmnél. Ugyan hogy tudná érzékeltetni mind azt a brutalitást, amit a film vizualitása révén sokkal inkább ki tud használni? Ráadásul nekünk európaiaknak az ázsiaiakat még akkor is nehéz megkülönböztetni egymástól ha filmen látjuk őket. Mi lesz itt negyvenkét különböző karakterrel, akikről csak olvasni lehet?

Nos bátran jelenthetem, a könyv minden szempontból felülmúlja a filmet, sőt miután elolvastam az alapanyagot újranéztem a mozit is, mert már azon agyaltam, miért is nem készítettek egy sokkal bevállalósabb mozit, ugyanis nagyon sok helyen tompított a rendező, nem tudom azért, mert egyébként nem kapott volna zöld utat, vagy csak ő nem akart belemenni az igazi mélységekbe. Kósun 1996-ban írta meg elsöprő sikerű, és ugyanakkor botrányos könyvét, 1999-ben végre sikerült kiadni, 2000-ben pedig már filmet forgattak belőle, maga az író soha többet nem ragadott tollat. De még ha ez így is marad, életműve nem is lehetne teljesebb. Az, hogy sokan a Legyek Urához hasonlítják nem véletlen, de azért Golding műve egy kellemes szalonnasütés ahhoz képest, amit itt kapunk.

A közeli jövőben - alternatív jelenben - Japán egyáltalán nem az a fegyelmezett és barátságos ország mint napjainkban. Bár azt nem lehet tudni, hogy ebben az univerzumban a II. Világháború hogyan fejeződött be, de Japán, vagy ahogy a könyvben hívják a Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság megvalósította a totális fasizmust, mindenkit megfigyelnek, mindenkit rettegésben tartanak, olyan szinten, hogy lényegében bárkit agyonlőhetnek akár fényes nappal is a kormány emberei, a többiek nem fognak lázadozni, mert az országban viszonylagos jólét uralkodik. A nyugati kultúrát megvetik, és kizárják, aki ne adj isten rock'n roll-t hallgat arra már gyanúsan tekintenek, az internet fogalmát egy szigorúan monitorozott és szűrt belső elszeparált internet jelenti, az Amerikai Birodalommal pedig egyenesen ellenséges a viszony.

Ebben a világban igen fontos az embereket manipulálni, félelemben tartani, megakadályozni, hogy szervezkedjenek, hogy bízni tudjanak egymásban, és ezt a Battle Royale segítségével érik el. Hiszen ha még viszonylag ártatlan gyerekek sem tudnak megbízni egymásban, ugyan hogyan is lennének képesek a megalkuvó, hazug felnőttek bármiféle szervezkedésre, nyilván akadna egy besúgó aki borítja az egész akciót. Ezért a hatalmasok már jó ideje minden évben megrendezik a Programot, melyben mindig kisorsolnak egy harmadéves középiskolás osztályt, akiket elkábítanak, elvisznek egy izolált szigetre, ott pedig adnak nekik három napot, hogy lemészárolják egymást. A szüleiket erről természetesen ki is értesítik, aki ellenáll, azt ott helyben agyonlövik.

Így jutunk el a regény kezdetéhez, amikor is főhősünk Nanahara Súja szemszögéből mind a negyvenegy osztálytársát megismerhetjük. Ez volt az a pont amikor teljesen biztos voltam benne, ez egy nagyon nehéz olvasmány lesz. A lehető legostobább írói baklövés ami csak létezik. Rögvest rádobni az olvasóra negyvenkettő különböző nevet, negyvenkettő belső tulajdonságot, és külső jegyet. És Kósun nem is próbál mélyebben belemenni a dolgokba, nyilván tökéletesen tisztában volt ezzel ő is, ezt még akkor is lehetetlenség lenne megjegyezni, ha magyarok lennének a szereplők. De mégis ahogy halad előre a történet, úgy kaptam magam minduntalan azon, visszalapozok az első fejezethez, mit is mondott róla Súja, mi volt a feltételezése, megérzése, mennyire bizonyult igaznak, mennyire nem.

Írói szempontból pedig engem különösen érdekelt, hogy fog negyvenkettő szálat mozgatni az alkotó, hogy oldja ezt meg - Agatha Christie is maximum 10-12 embert szerepeltet a legtöbb krimijében - úgy, hogy ne kavarodjon meg az olvasó.

Alapjában véve iszonyatosan lendületes az egész mű, nem lacafacázik, rögtön a közepébe vág a dolgoknak, már az eligazítás során meghal két diák, utána pedig rohanunk mi is Sújával, aki egy végtelenül idealista, naiv srác, aki után a fél osztály epekedik, és aki képtelen az utolsó pillanatig elhinni, hogy itt most valóban az fog következni, hogy legyilkolják egymást. Nem tudnak összefogni - jó néhányan nem is akarnak - hiszen ha megpróbálnak menekülni a nyakukra helyezett fémpántok lerobbantják a fejüket, ha vízbe ugranak az őrhajókról lövik agyon őket, ha huszonnégy óra alatt senki se hal meg, vagy három nap után még életben van egynél több ember, akkor is megölnek mindenkit. Ráadásul a nyakörvek segítségével a játék kitalálói pontosan be tudják azonosítani, hogy ki merre jár a szigeten, és ha mindez nem lenne elég két óránként egyre több zóna lesz megközelíthetetlen, vagyis ha belépnek a tiltott területre szintén felrobban a nyakörvük. Ezzel érik el, hogy a sziget széléről, egyre inkább beljebb, egymáshoz közel tereljék a diákokat.

A játékosok meglehetősen igazságtalanul kapnak fegyvereket is, van akinek UZI jut osztályrészül, van akinek egy villa, van akinek sörétes puska, másnak papírlegyező. És azért Kósun kicsit csalt, mert ahogy a filmben, nekem egy idő után a regényben is az agyamra ment, hogy a legfőbb genya csak megy előre, és varraj el a szálakat, akinek ráadásul az egyik legjobb fegyver jutott, és hétszáz oldalon keresztül se fogyott ki belőle a töltény. Maga az elbeszélés és a szálak mozgatása egészen parádés. Egyrészt megkapjuk Sújáék szálát; ő maga mindenáron meg akarja menteni Nakagava Noriko életét, a lányét akibe barátja volt szerelmes - a lány azonban, titokban Sújába szerelmes természetesen. Hozzájuk csapódik Kavada Sógo, aki egy felettébb tapasztalt játékos, és minthogy fejlettek a túlélési képességei, így ők hárman a regény végéig hellyel-közzel együtt maradnak - a film leginkább az ő szálukra fókuszált, de meglehetősen felületesen kezelte az egymáshoz való viszonyaikat.

A másik csoport, akik szintén tenni akarnak valamit, az a suli csajozós vagánya, Mimura Sindzsi, aki legjobb barátjával próbálja meghackkelni a központi számítógépet, hogy kiiktassa a nyakörveket. Vagyis Kósun bemutatja, hogy nem mindenki azt nézi, hogyan is ölhetné meg a társait. Persze mindenki retteg, mindenkinek vannak kétségei olykor a legjobban ismert emberben is nehezükre esik megbízni. Legtöbben akik gyilkolni kényszerülnek egyértelműen félelemből húzzák meg a ravaszt, mert nem lehet tudni mi zajlik a másik fejében. Hogy a játék előtt ugyan még barátok voltak, egy pillanat alatt borul, hiszen mindenkinek a saját élete a legfontosabb. Kósun gyakran emlegeti a számháborút, és a székfoglalós játékot, amiket talán tényleg mindenki játszott - és ugye ott is csak egy maradhat a végén, csak ugye ott a kiesők nem halénak meg. Mindenki gondolkodjon el mikor esett ki ezeknél a játékoknál. Én magam részéről a kidobóst is ide sorolnám.

Valójában csak két elvetemült gyilkos található a regényben. Egyikük egy úri ficsúr, Kirijama Kazuo, aki úgy dönti el részt vesz-e a játékban, hogy feldob egy pénzérmét - tökéletes pszichopata a srác, aki akárcsak a filmben a regényben sem szól sokat. Ellenben sokkal több mindent megtudunk róla, példának okáért, hogy születésekor az orvos eltávolított egy ideget az agyából és ezért képtelen a legkisebb érzelem kimutatására is, de a baleset ami miatt meg kellett műteni a szülei életét követelte, és mielőtt felnőtt volna az orvos is meghalt, így ő erről nem is tudhat, csak sejti, hogy valami nem stimmel vele. A másik pedig a suli legszebb lánya, Szóma Micuko, aki a filmben a sarlóval gyilkolt. Hogy ő miért lett ennyire gonosz ilyen fiatalon nagyon sokáig nem válaszolja meg a regény, de végül ő is megkapja a maga motivációját, háttértörténetét, és elnyeri az olvasó együttérzését, mi több az egyik legemberibb, leggyönyörűbb cselekedetet is ő viszi végbe a regényben. Amire ráadásul esélye se lett volna ha nem az lesz a sorsuk, hogy a szigetre kerüljenek. Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy Kósun egészen rendkívüli író. Ennyire aljas módon játszani az érzelmeimmel nem képes akárki, és hogy jön ő ahhoz, hogy megszerettessen velem egy velejéig rohadt lányt, aki előtte legyilkolta az osztály harmadát?

És ugyanígy minden egyes szereplőnek meg lesz a történetete, a maga nagy pillanata, ami miatt, egy idő után már ismerős lesz a negyvenkettő, elsőre kiejthetetlen név, beazonosítható lesz negyvenkettő arc, sőt még azt is követni tudjuk a mellékelt térképen, hogy ki hol tartózkodik épp, vagy kit hol ért a halál. Persze lesz, akinek kevesebb jut, lesz akinek több. De itt negyvenkét sorsot követhetünk végig. Akik mindegyike nyerni akar, akik nem számolnak azzal, hogy meghalhatnak, akik javában azt tervezik mit csinálnak majd holnap, vagy azután. Kik választják inkább az öngyilkosságot, ki sétál csapdába, ki számítja el magát, ki taktikázza túl a játékot.

Lényegében ez a menetrend. Egy fejezet Sújáékról szól, egy fejezet egy másik játékosról, aki hamarosan elhuny, de előtte még bepillantunk egyszerű, értékes, vagy éppen silány életébe, majd utána ismét Sújáékra váltunk. Van, hogy ők találkoznak más szereplőkkel, van, hogy csak távoli fegyverropogás hangját hallját, Kósun mesterien játszik a rengeteg perspektívával, miközben rendre leírja kinél, milyen fegyver található, melyik zónák lettek tiltottak, és éppen hány órája zajlik a küzdelem. Segítségül minden oldalon található egy szám, mely azt jelezni hányan vannak még életben. De hasonlóan ötletes az osztálynévsor is - valahányszor említést kap egy szereplő, nem csak a nevét, de azt is kiírják, hányas sorszámot kapott a játék során - vagy a már említett térkép melléklet.

Amikor pedig más szereplők utolsó pereceit kísérjük figyelemmel mindig érdekes lesz, mi lapul a háttérben, hogy most nem bízik a legjobb barátjában, szerelmében, vagy éppen senkiben. Ehhez Kósun rengeteg flashbacket használ és persze belső monológot - amit különösen nehéz megjeleníteni filmen, hogy ne váljék nevetségessé - de éppen ezek miatt lesz annyira fantasztikus ez a regény. Hogy két szerelmes, akik csak a külvilág kedvéért alkottak egy párt, tényleg megérti egymást az elmúlás előtti pár pillanatban. Vagy éppen a kedvenc karakterem, a nyomkövetőt kapott Szugimura Hiroki rendületlen hite, kutatása és önfeláldozása - aki egyébiránt ugyanolyan hülye mint én, és azzal tölti egész idejét, hogy megtalálja az egyetlen számára fontos személyt, miközben Csigusza személyében sokkal jobb és odaadóbb társat is találhatott volna magának.

No de. Ennyi áradozás után azért mondok pár kevéssé tetszetős dolgot is, bár nem sok lesz. Az egyik a már említett Kirijama Kazuo, akinek halhatatlansága egy idő után már nagyon irritált, minden számítás szerint legalább hatszor meg kellett volna halnia, még akkor is ha ilyen ügyes, ha ennyire emberfeletti ésszel áldotta meg az Isten, az ő elnyújtott végső viadala minden volt, csak kívánatos nem. Azt sem értem, hogy nem fogyott ki az Ingrammjából a töltény, - csak mert Kósun precízen számon tartja az egyéb lőfegyverek munícióját is (abban a fegyverben öt másodpercenként tárat kell cserélni!!!) - legalább kétszáz tárat kellett volna kapjon mellé, de annyit meg nem bírt volna el. Szóval nála erősen kilóg a lóláb, egyértelműen azért került a regénybe, hogy a jelentéktelenebb szereplőket viszonylag gyorsan kivégezze, mert ha valamit Kirijama számlájára lehet írni, az az, hogy nem élvezetből gyilkol, csak nyerni akar, és még a kegyelemdöfés elvét is szigorúan betartja.

Ahogy észrevettem Kósun szereti a heroizmust, mert Mimura halála is meglehetősen pátoszosra sikeredett, pedig neki is kutya kötelessége lett volna meghalnia már legalább három oldallal korábban. Különös tekintettel arra, hogy a többi mellékszereplő halála, gyors, véres, fagyos, és meglepően realisztikus. Nyilván ezzel Kósun azt akarta kiemelni, hogy ő azért egy sokkal rátartibb szereplő, kicsit egoista, és hát Mimura is gyilkossá válik halála előtt, úgyhogy még az is lehet rászolgált. A könyvben elég kevesen maradnak csupán áldozatok, mindenkinek van valami bűne. Ugyanakkor tényleges gyilkossá csak tizenöten lesznek, többszörös gyilkossá pedig csak négyen.

Pár üresjárat is található a könyvben. Amikor Súja és Kavada hatodjára beszélnek a Rockról, mint a szabadságot leginkább kifejező zenei irányzatról ott helyenként csöppet leült a történet, de meglehet mindez azért kellett, hogy az elnyomást, a kétségbeesést, a reménytelenséget jobban átadja. Vagy éppen bemutassa egy ilyen világban élő középiskolás, aki éppen csak elkezdené az életet - az első szerelem különösen fontos hangsúlyt kap az egész regény során - hogyan is éli mindennapjait, mibe tud menekülni a valóság elől.

Ellenben a könyvben leírt halálnemek egyike másika olyan brutálisan naturalista, hogy szabályszerűen rosszul lettem az olvasás közben. Amikor a filmben Csigusza megöli Niida Kazusit, az se egy szép látvány - az ágyékát szurkálja össze vissza -, de kutyafasza ahhoz képest, ahogy a regényben elintézi. Miután már kicsit megcsapkodták egymást, ráugrik a hátára, és két ujjával beleváj a szemgödrébe, és csak nyomja beljebb, mígnem szétdurrannak a szemgolyói, és folyik le a véres zselés cucc az üvöltő srác arcán. És minthogy teli nyitott szájjal üvölt, Csigusza fogja a jégvágót és beledöfi a szájpadlásába. Közben belső monológ: Ezt már csak azért csinálom, mert élvezem...

A legkisebb vágást, lövést is ilyen prózai tálalásban kapjuk, itt egy golyónak súlya van, nem karcolás egyik sem. Ha pedig nem robban le a fél fejed és életben maradsz Kósun kedvesen ecseteli a lőtt sebek fertőzési fázisait. Orvosi ellátás nélkül még az életben maradtakra is lassú kínhalál várna. Mindezt megfűszerezve valami beteg humorral, ami az egész könyvet átlengi, ami miatt néha még fel is röhöghetünk rajta - ez a filmből totálisan hiányzott. És itt most rá is térnék a főbb különbségek ismertetésére.

A legnagyobb csúsztatásnak kétségkívül azt tartom, hogy a Battle Royale a filmben nem más mint egy szülők által megszavazott játék, mert a diákok egyre erőszakosabbak. És... ezzel... akarják... kordában tartani őket. Aha. A Program vezetője pedig egy régebben megszúrt tanáruk lesz, míg a könyvben nem a bosszú vezérli a jóravaló csinovnyikot, hanem az, hogy a rendszer alattomos fogaskereke, aki annyira elvhű, hogy saját kölykét is örömmel látná egy hasonló játékban. Bár olvastam olyat is, hogy a BR film ezzel épp arra hívja fel a figyelmet, hogy a szülők nem törődnek a csemetéikkel, de szerintem inkább arról lehet szó, hogy a film nem merte bevállalni ezt a végletekig fasiszta diktatúrát, és inkább elment egy sci-fis irányba ahol a vér meg a bél elvitte a balhét. Hiszen a könyvet még a Japán parlament is be akarta tiltatni, de akkora sikert aratott rövid időn belül, hogy mire törvénybe iktatták volna, már késő volt.

Ezek miatt a film legalább 30-40 percnyi fölösleges jelenetet tartalmaz, hogy ezt a szálat erősítse, ezt inkább a karakterek mélyítésére, vagy pár szereplő látványosabb sorsának, halálának bemutatására fordították volna, mert a filmben nagyon sok diák sorsáról csak utólag értesülünk, jéé ő is meghalt. A filmben Micuko egy pszichopata állat marad - hiába kapunk egy flashbacket, ott éppen csak kapargatják a felszínt, és hogy mennyire nem figyeltek rá a szülei az a könyvben is helyet kapott -, Kirijama "poénból" jelentkezik a játékra, Kavada pedig kapott egy nyálas háttértörténetet amivel nyilván árnyalni akarták a karakterét mivel a filmben közel sem beszélget Sújáékkal annyit mint a regényben. De ugyanilyen sutának éreztem a szerelmespár öngyilkosságát is, ami a regényben egy igazán érzelmes, és bátor tett. Szugimura passiója is kicsit elveszik a nagy gyilkolászásban.

A két legjobb és leghűbb jelenet, Mimuráék hackelése - amikor rájönnek, hogy lehallgatják őket, sokkal jobb, hogy csak befogják a nyakörvön található mikrofont, minthogy elkezdenének papírra irkálni -, és a világítótornyos paranoia - bár a könyvben az is rögtön érthetőbbé válik, miért is akarta a kislány megmérgezni Súját, igen, neki is egészen jó oka volt rá, mert olyan volt az élete. Véleményem szerint ha a fölösleges részekkel nem hígította volna fel a direktor úr a filmet, akkor lett volna idő jobban megismerni, kibontani legalább egy tucat életutat, és kaphattunk volna jóval mélyebb karakterábrázolást és több, szaftos gyilkosságot.

Azt végképp nem értem, hogy a filmben miért nem az animékből jól ismert matrózblúzokban feszítenek a csajok, pláne, hogy erre olyan fetisizmus épült az elmúlt fél évszázadban, hogy szentségtörés volt blézerekbe bújtatni őket. Hasonlóképpen hiányoltam a sok képzelgést, és hasonlatot, amiket Súja néha vizionál, ezeket is gyerekjáték lett volna a filmbe beépíteni, beszélgetése a fekete ruhás emberrel morbid, és mint már írtam, vicces is egyben. A könyv ismeretében a filmben minden túl gyorsan történik, minden kicsit összecsapott lesz, felületes, kevésbé komplex. Az egyetlen igazán jó változtatás a televíziós eligazítás, ami Szakamocsi száraz beszédét hivatott kiváltani, és ragyogóan működik, talán a leggroteszkebb jelenete az egész filmnek - viszont éppen ezért erősen kilóg az összképből, és sokakat pont ez a jelenet irritál. A félig meddig levegőben lógó Kitano-Noriko apa-lánya kapcsolatnak se láttam sok értelmét, pláne annak nem, ami a film végén történik... arra nincs mentség.

Ráadásul a könyv Micukót és Csiguszát írja le az osztály két legszebb lányának, de a a filmben egyértelműen Noriko a leghelyesebb, bár a szerepüknek mindhárman megfelelnek. Súja, Kirijama, Kavada, és Mimura minden szempontból jobbak, sajnálatos módon ugyan ez nem mondható el a maradék szereplőről, akik helyenként a filmben meglehetősen bénán játszanak.

A filmnek kétségkívül nagy újítása volt a zeneiség, amihez semmiféle támpontot nem szolgáltat a regény, de a komolyzenei dallamok rendkívül jól harmonizálnak a film komor hangulatával, amire a beállítások, a fényképezés és a vágások csak még inkább ráerősítenek. A fegyverek szinte ugyanazok maradtak végig, bár ebben Kósun inkább célorientáltan írt, és a sok Colt, Smith&Wesson és kés helyett a filmben előfordulnak ötletesebbek is, például az a kicseszés ami éppen Sújáékkal történik, neki egy fazékfedő, Norikónak meg egy látcső jut. Mindazonáltal aki akar fegyverekről tanulni a BR könyv erre is kiválóan alkalmas.

Végezetül tanácsom a következő. Bár egyértelműen a könyv a jobb, mégis azt kell mondjam a filmmel kezd, ha nem ismered a BR-t, mert úgy azt biztosan fogod élvezni. És utána majd felfedezed magamnak a könyvben rejlő finomságokat - hiszen a film és a könyv gerince azért teljes mértékben ugyanaz. Ha azonban a könyvvel kezded, és utána akarod majd rávetni magad a belőle legyártott filmre teljesen bizonyos, hogy oltári nagyot fogsz csalódni, mert a filmvászonra került jelenetek többsége egész egyszerűen nem méltó ehhez a regényhez, és egy hamarjában összetákolt fércműnek fog tűnni csupán.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!