Időutazó rovatunk megállíthatatlanul dübörög előre. Illetve hátra. És amúgyis csak poroszkál. 2005 remek év volt, elég ha csak az első 3-4 helyezetett megnézitek, olyan remekművek, amikből mostanában örülünk, ha egy évben egyetlen ilyen színvonalú film kerül a hazai mozikba. Természetesen továbbra is az adott év itthoni bemutatói közül válogattam ki a legjobb 10-et. Sok minden történt eben az évben, Scorsese például olyan pofátlanul hajtott az Oscarra, hogy a díjkiosztó legnagyobb vesztese lett. Ennél csak az lehet nagyobb fájdalma, hogy mindezek után még erre a listára sem tudott felkerülni. Ebben az évben hülyére néztem Az operaház fantomja musicalváltozatát, hiába volt unalmas, mert annyira megfogott a történet, a képi világ és a zene. De annyira jó év volt 2005, hogy még egy ilyen kedvencet is simán le tudok hagyni róla. De mi történt még? Peter Jackson feldolgozta gyerekkori álmát, de túl nagy siker volt a Gyűrűk Ura, ezért azt hitte, annak hibáit is kötelező belegyalulni a King Kongba. Az év legnagyobb sleeper hit-je a Fűrész volt, ami akkor még "csak" egy izgalmas, ötletes, csavaros thriller, senki se gondolta volna, micsoda szennyszar sorozat lesz belőle. Készült még egy remek film palesztin öngyilkos merénylőkről (Mennyország most), illetve egy katartikus végű dán dráma (Testvéred feleségét…), és két jó kis vígjáték, a 40 éves szűz és az Ünneprontók ünnepe. Na ezek, amik kimaradtak, lássuk hát a legjobbakat.

 10.

A sziget

"Ne feledje: legyen mindig udvarias és jól nevelt!"

Egy tök jó sci-fi alapötlet, remek színészek, némi érzékenység, elsőrangú látványvilág, kiválóan koreografált akciójelenetek, csodálatos trükkök, jó zene. És egyértelmű bukás. Michael Bay levonta a megfelelő tanulságot, és azóta sem próbált meg ilyen önmagához mérten igényes filmeket készíteni, hanem beleásta magát a Transformers mocsokba, amit aztán visszahányt a közönségre. És meglett a közönség siker. Pedig 2005-ben Michael Bay neve még nem volt olyan szitokszó, mint manapság.

Hosszú jegyesség

Hogy miért nem lett ismertebb ez a film, ha ennyire jó? Valószínűleg azt várta mindenki Audrey Tatou-tól és Jean-Pierre Jeunet-től, hogy ha már újra összeállnak, akkor készítsék el Amélie még csodálatosabb életét. Persze, nem ez történt, de azért akad hasonlóság a két film között, a vizuális hatások, a narratíva stílusa is kissé hasonló, és persze Tatou kisasszony itt is nagyon bájos. Mégis, ez inkább egy fordított, egy negatív Amélie, ami sokkal sötétebb képet fest a világról, háborúval, mocsokkal, rengeteg halállal, és bánattal. Mégis nagy szíve van ennek a filmnek, tele van jó ötletekkel, végig fenntartja a figyelmünket, és egyes-egyedül a végső kissé poros csavart kell neki megbocsájtanunk.

Star Wars III. – A sith-ek bosszúja

"Így száll hát sírba a szabadság. Tapsvihar közepette."

Most, hogy Abrams bácsi beveti magát, minden korábbinál komolyabb fikázásokra lehet számítani az előzménytrilógia kapcsán. Tény, hogy meg sem közelítik az eredeti filmeket, de még mítoszromboló hatásuk is tagadhatatlan. A harmadik rész viszont a leginkább vállalható, az egész sorozatnak messze ez a legdrámaibb, legreménytelenebb, legsötétebb epizódja. Borzasztóan messze van a tökéletestől, például elég összecsapottnak tűnik helyenként, de mégis egy kifejezetten szórakoztató blockbuster, a mai napig lenyűgözően látványos jelenetekkel megspékelve. Anakin és Obi van végső párbaja vagy a Köztársaság bukása egyaránt mély nyomot hagyott bennem.

Közelebb

"Ki ne mondd, hogy túl jó vagyok neked... Így van, de ki ne mondd!"

Négy remek színész (kivéve persze Julia Roberts-et), egy csodálatos rendező, és egy kiváló darab. Minden adott volt egy igazán jó filmhez, és a Közelebb nem okozott csalódást. Fantasztikusan megírt párbeszédei már önmagukban megérnének egy misét, mégsem ez adja a film fő erejét, hanem a párkapcsolatokról felvázolt, könyörtelen portré, amely a filmek 99%-ával ellentétben nem mesével, és a rózsaszín köddel próbál elaltatni minket, hanem a kegyetlen realitással. Valószínűleg sosem tudom elfelejteni Clive Owen sértettségét, Natalie Portman megalázottságát, és Jude Law pofáraesését.

Ütközések

"Azt hiszem annyira hiányoljuk az érintést, hogy szándékosan egymásnak ütközünk, csak hogy érezzünk valamit."

Miután megnyerte az Oscar díjat, automatikusan megindult a fikareakció, ami egyes egyedül a film témájának, a rasszizmusnak szólt. Pedig nagyon szükség volt erre akkortájt, mikor szeptember 11 után az ikertornyokkal együtt a politikai korrektség álszent tornyai is a porba hullottak. Ez a film rendbe tette a dolgokat, és több oldalról megvilágította a rendkívül összetett problémakört. És bár közel sem hibátlan, hiszen kicsit sok benne a véletlen (L.A. azért nem ilyen kisváros), és vannak benne laposabb történetszálak, de mégis nagyon emlékezetes, baromi ütős dráma, ugyanis van benne három olyan elképesztően erős, lélegzetelállító, katartikus jelenet, amiből általában jó, ha száz filmre jut egyetlen darab.

Batman: Kezdődik!

"- Miért a denevért választotta?
- Félek tőle. Féljenek az ellenségeim is."

Bemutatása idején rengeteg kritika érte ezt a filmet, leginkább azért, mert az egyik első rebootról volt szó, ezért mindenki automatikusan Burton filmjeihez hasonlítgatta Nolan alkotását. Pedig Nolan filmje rászolgált volna arra, hogy önmagában is értékeljék, mert teljesen új nézőpontból közelítette meg a denevérember karakterét, meg úgy egyáltalán az egész képregény műfajt. Az igazi áttörés, és elismertség persze a következő résszel jött el, ami lényegesen jobban sikerült, de ennek ellenére, önmagában nézve, sokadszorra is remek szórakozást nyújt a Batman: Kezdődik.

Durr, durr és csók

"Ez nem a "rossz zsaru, jó zsaru" játék. Én meleg vagyok, ő New York-i. Ez rosszabb."

Robert Downey Jr. a drog és alkoholelvonókról, meg a közepes filmektől tért vissza hozzánk 2005-ben ebben a remek krimikomédiában, amely nem csak a rendező, Shane Black forgatókönyírói tevékenysége által csúcsra járatott buddy movie-k előtt tisztelgett, hanem a létező legnagyobb elődöt Raymond Chandlert is megidézte a maga önreflexív módján. Ez persze leginkább a rengeteg poénban nyilvánult meg, de nem csak ezért lehet nagyon szeretni a filmet, hanem a figurák, és az őket alakító színészek miatt is. Nem csak Downey Jr. sziporkázik aranyszívű betörőként, de itt van még nekünk Michelle Monaghan, mint a filmtörténet legaranyosabb végzet asszonya, és Val Kilmer, aki egy meleg magándetektív.

Oldboy

"Mindegy, hogy homokszem vagy kőszikla. A vízben ugyanúgy elsüllyed."

Miután ez a 2003-as dél-koreai film elnyerte Cannes-ban az Arany Pálmát, végre nálunk is bemutatták. Hogy az Oldboy mekkora film, arra akkor jöttem rá igazán, amikor sok-sok év elteltével másodszor is megnéztem, és akkor ért a döbbenet, hogy a film mennyire mélyen belém vésődött, szinte mindenre tökéletesen emlékeztem belőle még 6 év elteltével is. A gyönyörű zenére, a véres akciókra, a látványos színészi teljesítményekre, az idézhető szövegekre, és a nagyon beteg történetre, meg persze a szívet tépő nagy csavarra is. Ilyen éveken át tartó hatásra pedig csak a legnagyobbak képesek, ennek ellenére az Oldboy minden profizmusa ellenére, sosem fog a szívem csücskévé válni, de maximálisan leburolok az érdemei előtt.

Millió dolláros bébi

"Néha úgy ütsz a legjobban, ha hátralépsz. De ha túl nagyot lépsz hátra, akkor már nem is harcolsz."

Egy komoly rendező komoly filmje egy nagyon komoly témáról. De a játékidő két harmadáig ez nem derül ki a néző számára, a történet egyszerűen csak halad a maga jól, megszokott, klasszikus, hollywoodias, clinteastwoodos medrében, aztán az öreg Clint olyan erővel vág pofán, hogy a stáblista végéig padlót fogsz, de talán még utána is. Nem kérdéses, hogy elsősorban a téma miatt kaphatott egy ennyire végtelenül nyomaszó alkotás Oscar-díjat, de ezúttal a lehető legjobb kezekbe került az a rohadt szobor. Eastwoodnál ízlésesebben, keményebben, jobban, és szigorúbban ehhez a témához nem sikerült azóta sem nyúlni.

Sin City

"A féregarcú államügyész-helyettes kikapcsolja a magnót, és közli: ha nem írom alá a vallomást, kinyírják az anyámat. Három helyen eltöröm a karját, utána aláírom."

Rodriguez egyik 2005-ös mozija a lista élén trónol komoly magabiztossággal, a másikat pedig az év legpocsékabb mozijai között kell számon tartanunk. A Sin City leginkább a képregényes alaphoz való mélységes tiszteletével, alázatával, és hűségével szolgált rá arra, hogy a legjobb legyen, ugyanis ez az egész sokkal inkább Frank Miller érdeme. Ő alkotta meg ezt az elképesztően brutális, hihetetlenül intenzív, lehengerlően stílusos, végtelenül sötét, a maga mocskosságában mégis cool világot, és annak emlékezetes karaktereit. Rodriguez csak annyit tett ehhez hozzá, hogy remek színészeket szerződtetett. És ennyi elég is volt minden idők legjobb képregényfilmjéhez.

Legnagyobb csalódás: Zorro legendája, Mennyei királyság, A gépész, Penge 3, Sorstalanság, Amityville horror

Legrosszabb: Viasztestek, Cápasrác és lávalány

A hazai bemutatókat egyébiránt itt összesítve megtalálhatjátok:

http://aeonflux.blog.hu/2008/02/07/hazai_bemutatonaptar_943

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!