Kezdjük a pozitívumokkal, mert azokból úgyis kevés van, könnyen, gyorsan, túleshetünk rajtuk. Nem úgy, mint a filmen. Az elején szépiaszínekben, 4:3-as képarányban idézik meg nekünk az eredeti mozit. Nem tett rám különösebben mély benyomást, de egy stílusos húzásnak tartottam. A porcelánbaba megragasztásának jelenete is lehetett volna jó, sőt szívszorító, ha nem rontják el egyetlen – egyébként az egész filmre jellemző  –elképesztően gagyi poénnal az egészet. Meg az sem mellékes szempont, hogy mennyire idegesítő lesz majd ez a mellékszereplő.

És ezzel sikeresen átvezettük a pozitívumok rövidke felsorolását a súlyos negatívumok véget nem érő taglalásáig. A bukás és a negatív kritikák után nem volt különösebb elvárásom, mindössze az ilyenkor általában szokásos hollywoodi langyos középszar szórakozás. Amikor eltelik egy film, nem emlékszel belőle semmire, mert nem élvezted különösebben, de viszonylag gyorsan elmúlt két óra, aránylag szenvedésmentesen. Tudjátok jól, ismeritek ezt a kategóriát, sok ember az ilyen filmeket szereti a legjobban, mert nem tágítják azt a bizonyos komfortzónát.

Na, az Óz nem ilyen. Az Óz alulról sem súrolja ezeket az alacsony elvárásokat. Az Óz komoly szenvedés. És amikor azt hiszed, hogy már eltelt egy óra ebből a baromságból, és nemsokára vége, kiderül, hogy még csak a megpróbáltatásaid felénél jársz. De mitől is olyan rossz ez? Itt nem pusztán az elfecsérelt tehetségekről van szó, mely jelenségen oly sokat rágódtam A beavatott kapcsán. De azért fájt ezeket a színészeket itt látni. James Francót, aki csak ripacskodni, bájologni, majomkodni tud ebben a moziban. Mila Kunist, aki még sose nézett ki olyan rosszul, mint ebben a filmben, és itt nem is csak a zöldre festésére gondolok. A film legjobb momentuma még így is hozzá kötődik, amikor a könnyei beleégnek az arcába, az nagyon kifejező. Rachel Weisz? Biztos szerepelt itt? Michelle Williams? Az ki? Sam Raimi sikeresen alászállt a pokolba, minden egyes nézőjével, a Pókember 3 ehhez az alkotáshoz képest egy filmtörténeti csúcsteljesítmény.

De legalább látványos, nem? Nem! Undorító a látványvilága. Hányingerkeltően giccses. Direkt ilyen persze, de attól még valami elképesztően, visszataszítóan szar. Olyan, amibe ténylegesen belefájdul a szemed. Nem olyan, ami csak a jó ízlésedet sérti, és sznob módon fintoroghatsz. Nem. Olyan, amitől a fizikai rosszullét környékez. És külön vicces, amikor ezek a tehetségtelen szarháziak próbálják Tim Burtont utánozni. Ha nem moziban nézted, akkor is ordít, hogy 3D-ben készítették el ezt a szutykot. Persze, nem a jófajta 3D-ben, hanem abban, amit mindenki utál. Tudod, amikor csak két síkot látsz, papírkaraktereket elöl, és sokkal messzebb egy hátteret. Amikor nincsen igazi térmélység, hanem csak ennyiből áll a 3D. Ennek köszönhetően borzasztóan színpadias az összhatás. Csak az a baj, hogy ez egy film. Akart lenni.

De már az eredeti is színpadias volt, ez biztos tisztelgés, blablabla. Az eredetinek van egy nagyon jó mentsége, ugyanis több, mint hetven éves. És bájos. Itt meg egy teljességgel azonosulhatatlan, buta bájgúnárt kell figyelnünk, akit hol ide, hol oda löknek, hol ez befolyásol, hol az, semmi esze vagy valódi motivációja nincsen, csak sodródik az eseményekkel, és közben hülyén vigyorog, meg baromságokat beszél. Mai szlengben ráadásul, amit biztos viccesnek szántak, ehelyett csak baromi erőltetett lett. És akkor ott a szárnyas majom, akiből még jó mellékszereplő is válhatott volna. Engedjétek meg, hogy idézzek magából a filmből:

„–         Majd kapsz banánt.

–         Csak azért mondod, mert majom vagyok?

–         Miért, nem szereted a banánt?

–         Dehogynem szeretem. Majom vagyok. Nem a banánnal van bajom, hanem az előítéletekkel.”

Kac-kac. Hahaha. Na ez alapján döntsétek el, hogy belefogtok-e ebbe a százharminc perces agypusztító, szemgyalázó gyötrelembe. Mégse ez alapján döntsétek el, ugyanis ez a legjobb „poén” ebben a förtelemben, de sok kísérlet amúgy sem történik. Ezek után kell mondanom, hogy unalmas? Mert amúgy a tempó viszonylag pörgős, de ilyen utálnivaló főhőssel, meg ilyen borzasztó látványvilággal, ilyen bárgyú fordulatokkal, így is, úgy is unatkozni fogunk, ha történik valami, ha nem.

De ez gyerekeknek való, nem te vagy a célcsoport, te büdös sznob kritikus, blablabla. Ha gyerekeknek való, miért van tele csajozós poénokkal? Ha gyerekeknek való, hol van a példakép? Ha gyerekeknek való, hol van az üzenet? Ha gyerekeknek való, miért viszik el a fantasy műfajába az eredeti mesét? Ha gyerekeknek való, miért flangál Mila Kunis bőrgatyában? Élek a gyanúperrel, hogy ezt nem gyerekeknek csinálták. De még a gyerekeket sem kéne annyira lenézni, hogy ilyen mocskot tolunk az orruk alá. Elvileg az ember a gyerekek elé inkább valami finomságot tesz, ami lehet, hogy túl cukros, talán még a fogaiknak sem tesz jót, de mégsem szarik oda egy szaftosat a tányérjukra, és nyomja bele a pici arcocskájukat. Megvan a kép? Na, ez Óz birodalma. Meg Sam Raimié.

De legalább a musicalbetétet leállították. Pedig akkor már azt hittem, minden elveszett. És egyszer csak, nagyon-nagyon-nagyon hosszú idő után végül kiírták a The End feliratot. Ha a pozitívumokkal kezdtük, fejezzük is be a pozitívumokkal, nem igaz?