Tegnap hunyt el Lauren Bacall, eredeti nevén Betty Joan Perske. Igazán szép kort, egy hónap híján, kilencven évet ért meg. Férjével, Humphrey Bogarttal összesen négy filmben játszottak. A Key Largo volt az utolsó. Terveztek egy ötödiket is, de Bogart 1957-es halála ezt megakadályozta, bár hozzátenném, hogy az első négy film közt nem volt kilenc év eltérés, nyilván lanyhult a szerelem, vagy mi. Bacall további ötvenhét évig élt. Lefogadom sokan azt se tudták, hogy egyáltalán még életben van. Gondolkoztam melyik filmjével kellene emlékezni rá, és valamiért e mellett döntöttem. De lehet nem lesz túl méltó a búcsú, mert ez a film minden csak nem jó.

A következő probléma, hogy bár Bacall kétségkívül megtalálható a filmben, ez nem az Ő filmje. Sokkal inkább Bogié. Ez egyértelmű az első perctől kezdve, Bacall amolyan tehetséges kiegészítője a belső marcangolásnak, melyről emberek úgy gondolták, jól fog mutatni filmen. Hogy Bogart miért gondolta jó ötletnek, ha egy kamaradrámában szerepet vállal sikere csúcsán, azt nem tudom, de kevés film nem akar ennyire véget érni, dacára, hogy csupán másfél órás.

Florida déli partjainál található egy korall szigetcsoport, amit mindössze egyetlen út köt össze egymással, és a szárazfölddel. A legnagyobb Key Largo. Itt vezet egy roskatag szállodát a nyomorék James Temple. Egyetlen segítsége lánya, Nora, akit Bacall alakít. Frank McCloud ide tart, hogy számot adjon bajtársa sorsáról, aki a háborúban vesztette életét. Barátja, Nora férje volt, aki csupán annyit tud róla, meghalt egy bevetésen. Persze a szomorú tények közlése után Bogart nem átall máris rányomulni az özvegyasszonyra, és ebben csupán egy csapat gengszter akadályozza meg, akik szintén ezt a napot választották, hogy nyélbe üssenek egy kétes üzletet, majd elhajózzanak Kubába. De a természet közbeszól, és hurrikán csap le a szigetre, keresztülhúzva mindenki számítását.

Ordít a filmről, hogy színdarab átirat, ha nem számítom a film miatt beleírt részleteket, lényegében két helyszínen játszódik az egész, ahol tíz ember beszélget. Ugyanezért utálom a színházat is, és bár nem mondom, hogy a film híján lenne a jó jeleneteknek, azért valahogy nem ezt várja az ember, ha már Bogart és Bacall jut az eszébe. Persze színészileg semmi kifogásolni való sincs benne, ha csak nem annyi, hogy ilyesmire vesztegették el utolsó közös szereplésüket. Amit színpadra írtak, ritkán lesz jó filmen. Alapvetően más műfaj, ott nem gond, ha nincs kettőnél több helyszín, ott az a megszokott. Itt viszont se cselekmény, se izgalom, csak a duma, duma, duma. A maga izgalmával ki is lóg a film lezárása ebből az egész állóvízből. De azt Howard Hawks ajánlotta a rendezőnek, John Hustonnak, mert ő végül sosem használta fel a Szegények és Gazadagokban.

Bogart karakterét azok tudnák igazán értékelni, akik maguk is megjártak valamilyen háborút - erre a bemutatókor meglehetősen sok példa lehetett. Igazából egész végig nem lehet eldönteni, hogy valóban egy gyáva ember, vagy sem. Egyáltalán baj, ha valaki félti az életét, és nem akar hősködni? Ahogy Bacall leszúrja, hogy milyen tutyimutyi, egyből eszembe jutott, hogy még egy órája sem találkoztak, de máris azt tartaná a minimumnak, hogy vadidegenként a golyók elé vesse magát! Vagy. Szemére vetik, hogy azért maradt életben, mert gyáván viselkedett. Ha hős lett volna, bátor katona, bizonyára meghal... én kérek elnézést.

Ráadásul hagy ne higgyem már el, hogy Bogart gyáva lenne, és nem megfontolásból teszi amit tesz, egész egyszerűen nem ő kellett volna a szerepre, szerintem túl öreg is hozzá. Valami tejfeles szájú suhanc akiről el lehet mindezt hinni, mert Bogienak azt hiszem el, amikor a hajón szitává lövi az addig nagypofájú gengsztereket amúgy Jack Baueresen.

Bacall is azért szerepelhetett ebben a filmben, mert ő Bogart felesége, meg ő Bacall. Persze ő csak egy nő, az apja nyomorék, minden teher Bogartra nehezedik, tőle várják, hogy megmentse a helyzetet, de nem tesz semmit. Hagyja, hogy megalázzák, hogy felpofozzák - Bogartot felpofozzák egy filmben mintha egy szaros kölök lenne -, Bacall meg csak mereszti rá a szúrós szemét, ráadásul ebben a filmjében még csak nem is szép, dacára, hogy mindössze huszonnégy éves.

A film igazi showmanje Edward G. Robinson, - vele Bogart már ötödjére játszott együtt - aki a rendőrség elől bujkáló, valaha nagymenő Johnny Rocco-t alakítja. Ez az ember annyira antipatikus, hogy nem találok rá szavakat. Régen láttam ennyire gyomorfogató, hányingerkeltő véglényt, aki ráadásul szinte végigpofázza a film utolsó egy óráját. Állandóan csak dumál, be nem áll a szája. Élvezi ha terrorban tarthatja az embereket, pitiáner senkiházi, aki a régmúlt napok dicső tetteibe kapaszkodik, és abban reménykedik, hogy ezt valaha újra eléri - miközben magának se meri bevallani, hogy ezer éve leírták. Már saját emberei se fogadnak neki szót, ha véletlenül élesre vált a helyzet. Szerencsére alkalmunk lesz látni, ahogy berezelve, utolsó féregként esdekel az életéért. Amikor már nem tud emberei mögé bújni, és neki kell fegyvert ragadni, az valahogy nem megy olyan jól. De nőket alázni, erőszakoskodni, fegyvertelen emberbe golyót repíteni, hazudni, saját társunkat átverni/megölni az bezzeg megy. Úgyhogy azt hiszem Robinson előtt le a kalappal, mert biztos kézzel uralja a vásznat, mondhatni lubickol a szerepben.

Aki még tetszett, az Thomas Gomez, aki Curlyt, a főnök jobbkezét alakítja. Zseniális a jelenet, amikor Rocco már a sötét szobában, néma csöndben retteg a hurrikán tombolásától, mert ez valami, amit nem tud irányítani, erre ráüvölt emberére, hogy mindegy miről, csak beszéljen már, ne legyen ez a tűrhetetlen csend. Ez a hülye tahó meg elkezd valami baromságról hadoválni, hogy de elszúrták a szesztilalom idején, de legközelebb már jobb lesz, majd összetartanak a családok meg ilyenek. És utána még kétszer elmondja ugyanazt. Láthatólag nem éppen éles elméjéért fizetik. Rocco másik emberét, a nagypofájú verőlegényt Harry Lewis formálja meg. Toots mindenen röhögő karaktere szintén emlékezetes, csak épp azt nem tudtam elhinni, hogy bárkit is meg tudna csapni - főleg nem Bogiet - kivéve ha a banda másik négy tagja addig lefogja.

A filmben szerepet kapott még egy nő, Claire Trevor, aki a Kedvesem, Isten veled!-ből talán ismerős lehet. Rocco hajdanvolt nőjét játssza, aki azonban Roccohoz hasonlóan szintén látott jobb napokat, és mára az italba menekült. Ő is megkapja saját nagy jelenetét, amiben egyszerre megvetni és szánni való - jött is érte a jól megérdemelt Oscar. Persze nagy kérdés, hogy melyik út a jobb. A rövid tündöklés és aztán a - lelkileg mindenképpen - nyomor, vagy a tartós, egyhangú szürkeség, amiben Bacall karaktere láthatólag vegetál.

Utoljára hagytam Lionel Barrymore-t, aki a tolószékhez kötött apát játssza. Egy idő után nagyon az agyamra ment a szövegelése, ő könnyen dumál, hiszen semmit se tehet, csak a száját jártathatja, és ezzel leginkább a körülötte lévőket hozza nehéz helyzetbe. Ő ezt csinálná, meg azt csinálná, de hát csak feltételes módban, mert ugye nyomorék. És különben is, ki engedte be a szállodába ezeket a gonosztevőket? Nem vágta le, hogy rosszban sántikálnak? Ahogy Bogart megérkezik két másodperc után érezni, hogy itt valami balhé lesz, és még a rendőrség is benéz, annyi kellene, hogy behívja a házukba őket, de nem. Addig jóhiszeműsködik, amíg egy ártatlan ember meg nem öl, szintén két ártatlan indiánt. De hát semmi gond, elvégre csak indiánok voltak. De persze ő meghúzná a ravaszt... ha nem lenne nyomorék... na persze.

A film a remek színészi alakításokat leszámítva tele van kényelmetlen szituációkkal. Ide tartozik Bogart érkezése, ahogy a három gengszter froclizza, pedig akkor még csak sima vendégeknek hazudják magukat. Mi közük bármihez is? És mi jogon mondják meg, ki alhat a szállodában és ki nem? Nem szúr ez szemet egy veteránnak? Vagy amikor Curly négyszer is megkérdezi Bogietól iszik-e vele egyet. Már előbb is mondtam, hogy nem. Vagy a jelenet, amikor a Toots olvassa a vicceket, és nem röhög rajta senki. Vagy fordítva, amikor ő röhög és kérdezik tőle mi olyan vicces. Akarva akaratlanul is felmerült bennem, Scorsese meglehetősen sokat meríthetett innét a saját filmjeihez.

A film hátteréről -

Minő meglepetés, a film valóban egy színműből készült, egy 1939-es darabból, amit Maxwell Andreson írt. 105 alkalommal mutatták be a Broadwayn. Lényeges eltérés, hogy ebben nem a II. Világháborút, "csak" a spanyol polgárháborút - tartott 1936-39 közt - járta meg Frank, mexikói banditák ejtik foglyul őket, és "hősünk" egy kegyvesztett dezertőr, aki a végén diadal helyett meghal. Mondjuk reálisabbnak éreztem volna ha a filmben is meghal, mert kicsit úgy oldották meg, hogy Bogart karaktere nem olyan profi lövő.

Trevor énekét Huston egyetlen egyszer vette fel. Nem jelentette be előre, mikor fog sorra kerülni az ominózus jelenet, és semmiféle kíséretet nem biztosított. A színésznő emiatt ideges lett, hogy az egész stáb, és a színésztársak az első sorból csak őt figyelik, így Huston végül is pontosan azt az érzelmi megnyilvánulást kapta, amit szeretett volna elérni. Robinson valamennyi hirdetésben több szerepet kapott, hangsúlyosabbá tették karakterét a posztereken, trailereken, magán a film feliratain is. Fizetést is többet kapott, szinte egyenlő rangú partnerként bántak vele, noha Bogart hírneve jóval nagyobb volt. Karakterét Johnny Rocco-t, két valóságos gengszterből, Al Caponeból és Lucky Lucianoból gyúrták össze, Capone maga is Floridában töltötte utolsó éveit.

Valamennyi külső felvétel, amely a hurrikán pusztítását mutatja, az 1949-es Night unto Night című Ronald Reagen moziból származik. Dacára az archív felvételeknek, a filmet meglepően sokáig, 78 napig forgatták, de megérte a ráfordított időmennyiség, mert nyolc millió dollárt fialt, ami akkoriban tekintélyes bevételnek számított. Természetesen az utolsó kockáig Los Angelesben vették fel, és bár a legtöbb karakter elmondja mennyire borzalmasan meleg van, sajnos egy percig se hittem el, hogy Floridában lennénk. A  film éppen úgy játszódhatna,északon is, egyedül Kuba említése enyhítette kétkedésemet kissé.

Mindent összevetve, a filmnek vannak értékei, melyek legtöbbje a párbeszédekben rejlik, és jó néhány helyzetben, amikor a feszültség szinte tapintható. De mára meglehetősen túlhaladott filmmé vált a Key Largo, ahol a legtöbb csavar előre kitalálható, a szerelmi szál vérszegény és légből kapott, az akció hiánya pedig egyenesen unalmassá, hovatovább vontatottá teszi a filmet. És jó pár kérdés is felmerült bennem. Miért kellett ebbe belekeverni az indiánokat? Miért jó, hogy Key Largo a film címe? És miért hittem azt, hogy csak azért mert Bogart és Bacall játszik egy moziban, az ettől kiváló lesz?

Ui: annak a nagyon kedves emberkének, aki pedig azon őrjöngött, hogy mégis hogy engedhetik ezeket a régimódi, gyönyörű, fekete-fehér filmeket, 4:3-as képarányban forgalomba hozni széles vászon helyett, üzenem, hogy azt majd csak 1953-ban találják fel.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!