Ha sok filmet néz valaki, akkor jó eséllyel előbb-utóbb ráun az egy kaptafára készült középszerre, és sokkal fogékonyabb lesz a különlegességekre, legyenek azok akár a múlt, a jelen vagy a jövő érdekességei. A Sráckor koncepciója határozottan felkelti az érdeklődést, hiszen nagyon ambiciózus vállalkozásról van szó, talán a leginkább ambiciózusról a függetlenfilmek történetében. És bár nem új az ötlet – hiszen dokumentumfilmekben már előfordult ilyen korábban – azért játékfilmes keretek között megvalósítani mindezt, nem kis feladat. Ami pedig még fontosabb, hogy hatalmas elhivatottságról tanúskodik 12 éven keresztül forgatni egy filmet. Ez már önmagában nagyon becsülendő.

Kellenek ilyen ötletek, és a film azt bizonyítja, hogy szükségünk van ilyen mozikra, mert annyira unjuk már Hollywood poshadt állóvizét. A Boyhood fogadtatása kitűnő volt, természetesen azonnal fesztiválkedvenc lett, a kritikusok pedig az elragadtatás mély hangján nyilatkoztak róla. És ha elmondom, hogy 12 éven keresztül készült, mialatt egy 6 éves kissrácból 18 éves cula lett, akkor még jobban hangzik a dolog, nem? És ha elárulom, hogy majdnem három órás? Még akkoris? És ha még azt is elmondom, hogy az égadta világon semmi különös, vagy igazán nagy dolog nem történik benne? Na?

Pedig így van. Egyenként a jelenetekben nincs semmi különleges, inkább abban, ahogyan összeáll ez az egész egy filmmé. Tényleg nem történik semmi? Dehogynem, egy kissrácból nagysrác lesz. Felnőttnek még semmiképpen sem mondanám, de végigkövethetjük egy úton. És igazából ennyi a koncepció, semmi más. Kitart-e ez három órán keresztül? A rendező, Linklater nem kevesebbet állít, mint hogy ilyen az élet. Ez az élet. Történnek a dolgok egymás után, és igazából semminek sincsen igazán nagy jelentősége.

Szerintem ebben nincs igaza. A leginkább drámainak nevezhető jelenetben az egyik seggfej nevelőapa eltör néhány poharat, később pedig az anyuka elviszi a gyerekeket. Ez a legnagyobb konfliktus három óra alatt. Nem fogjuk halálra unni magunkat? Nem, mert a film ennek ellenére, hihetetlen ugyan, de működik. Egyetlen pillanatra sem unatkoztam rajta, mert érdekelt ennek a családnak a sorsa. Bár igazából ennek az okát sem tudnám megnevezni, a kislány egy idegesítő, önző, kis hülye picsa, de csak azért hogy aztán a film végére önző, nagy hülye picsa legyen belőle. Az anyuka meg csak úgy szenved, ritkán ragadja kezébe az irányítást, az igazi apuka egy vicces, de link alak. A kissrác meg született ábrándozó, de neki aztán végképp nincs semmi hatása a történet menetére.

Ilyen szempontból pedig tényleg ilyen az élet. Mindenki visszavágyik a boldog gyerekkorba, pedig ez egy bullshit. Gyereknek lenni szívás. Semmire sincsen ráhatásod, teljesen más emberekre (jó eséllyel a szüleidre) vagy utalva, akik úgy rángatnak ide-oda, ahogy nekik tetszik. Ez,illetve a felnőtt és a gyerekszereplők változása, no meg a korfestés hiteles a filmben. Ami természetes, tekintve, hogy 12 éven keresztül készült a film. Másrészről viszont az élet szerintem nem ilyen. Igenis vannak nagy drámák, sorsfordító események, nagy veszekedések, feszültség, tragédia, szex, vér, és könnyek. Ez viszont nem az a film, mindezt nélkülözi, elkendőzi az igazán nagy problémákat, mindent felold azzal, hogy „az élet megy tovább”. Kérdés, hogy mennyire vagy kíváncsi egy ilyen filmre?

A film jó próbája annak, hogy Hollywood mennyire ölte ki az ízlelőbimbóidat. Mert ott mindig muszáj valami nagynak, hangosnak, őrületesnek, könnyfakasztónak, szívszorítónak, vagy nagyon röhejesnek történnie. Itt ilyen egyszerűen nincs. Ha tetszik a film, akkor jó eséllyel még nem sikerült végérvényesen megmérgeznie téged az Álomgyárnak. Viszont az én problémám nem ez, hanem, hogy nem tartom igaznak ezt az állítást, miszerint tényleg csak ennyi lenne az élet, és tényleg nincsen a dolgoknak súlya, jelentése, következménye. És ha Linklater annyira hiteles akart lenni, akkor miért nem ismeretlen színészekre bízta a szülők szerepeit? Ethan Hawke és Patricia Arquette jól játszanak, de kizökkentenek abból a tudatból, amit el akarnak velünk hitetni, hogy ez nem egy film, hanem maga az élet. Nem a nagybetűs, csak a kisbetűs, de akkoris. Számomra hiányzott a filmből az a fajta megkapó őszinteség, ami az elmúlt évek legjobb coming-of-age mozijait (The Spectacular Now, The Perks of Beeing a Wallflower) jellemezte. Bár az is hozzátartozik, hogy 2002-ben még nem létezett ez a fajta megközelítés, és Linklater is már öreg róka a függetlenek között. Egyszerűen úgy érzem, hogy bár jó a film, ebben a koncepcióban mégis sokkal több kellene, hogy legyen, mert az életet is többnek tartom a Sráckor állításainál. És nekem kellett volna a katarzis, vagy legalább a feel good életérzés, vagy egy erősebb hangulat, hogy tényleg remekműnek tudjam kikiáltani ezt a mozit.

Ami viszont egészen hihetetlen, hogy hangulat szempontjából teljesen egységes a film, sehol sem lóg ki a lóláb, amit nem is értek, hogyan tudtak elérni 12 év alatt. És tudjátok még, miért lehet ekkora siker a film? Mert ilyet bárkinek az életéből össze lehetne vágni, ha forgott volna a kamera. Mindenkinek volt első sör, első cigi, vagy első csók, első melóhely, a film pedig ezekre a közös élményekre épít. Viszont ezek akkor nagy dolgok voltak, a Sráckor pedig minden komment, hozzáfűzés nélkül, egy vállrándítással teszi magát gyorsan túl ezeken a mérföldköveken. Ezen a téren pedig leginkább Linklater ’90-es évekbeli kultfilmjével, a Tökéletlen időkkel mutat párhuzamot. Bár az egyetlen éjszaka alatt játszódik, a hangvétel, a cselekménytelenség, a hozzáállás mégis tök ugyanaz.

A filmet viszont így is csak ajánlani tudom. Menjetek el moziba, nézzétek meg, ilyet még tuti nem láttatok, és a jövőben sem fogtok, egyszeri, egyedülálló, különleges, humoros alkotás, amit nem nagyon fogsz elfelejteni. Nem sötét, nem nyomasztó, könnyen csúszik, semmi művészkedő allűrt nem tartalmaz. Nem kell megijedni a hosszú játékidőtől sem, nem unalmas a film. Ne csak a kritikusok emeljék pajzsukra a filmet, Rád, a nézőre is szükség van, különben meg fogunk fulladni a blockbusterek örvénylő tengerében. Ha rám hallgatsz, megváltod azt a mozijegyet, aztán elgondolkodsz a saját életeden is. Mert megérdemlik a készítők, és te is megérdemled, Kedves Olvasó!