Szeretjük mi a kamaradrámákat? Alig néhány szereplő, általában egyetlen tér, és mindig remek színészek. Hiszen másképp nem is működhetne, különben mi ragadná meg a figyelmünket? És az esetek nagy többségében valami nagy volumenű dologról van szó. A halál és a lánykában az önbíráskodás helyessége, kínzott és kínzó újratalálkozása a téma, filozófiai kérdések merülnek fel, és hatalmas a tét. A 12 dühös emberben szintén egy ember élete forog kockán, az előítéletek behozatalával pedig egyetemleges szintre emelkedik film. Az őslakóban egyetlen szobában az egész emberi történelmet próbálják felölelni. És mindezt miért? Mert különben mégis kit érdekelne néhány ember, ahogy egy szobában dumálnak?

Richard Linklater 2001-es filmje, a Visszajátszás nem markol ilyen nagyot. A dogmafilmekre hajazó videokameraszerű fényképezésben mégis összesűrűsödik a szereplők sorsa. A kérdés itt az, hogy mi történt a gimis évzáró éjszakáján az Ethan Hawke által alakított díler excsaja, és legjobb barátja között. A cselekmény természetesen valós időben játszódik, és fordul egyszer-kétszer az a bizonyos kocka. Az elején alig vártam, hogy az überkorrekten viselkedő, a haverját lenéző Jonról végre kiderüljön valami. Hogy mi is van a maszk mögött. Aztán, amikor élesedik a konfliktus, akkor megjelenik a nő, és a két férfi főhőst ledominálja a picsába. Uma Thurman szintén nagyon jó, sőt szexi ebben a szerepben, pedig alapból annyira sosem jött be.

És nem meglepő, hogy a filmben a színészek a legjobbak. Mindhárman tökéletesen hozzák a karaktert. A valós idő, meg a videókamera alkalmazása pedig a természetesség illúzióját hivatott megteremteni. Több-kevesebb sikerrel. A párbeszédek olyan nyögvenyelősen haladnak egyik fordulóponttól a másikig, ahogyan az a valóságban is történne. A valóságban sem vallod be a bűnödet egyik pillanatról a másikra. Még a legjobb barátodnak sem. Ködösítesz, mellébeszélsz, próbálod magadat minél jobb színben feltüntetni, hogy aztán kibökd a tutit. És ez idő alatt sajnos eszünkbe juthat, hogy mondjuk a színészi játékot figyeljük. Akkor már tudatosul, hogy filmet nézünk, akkor már másképp nézzük a dialógokat. A film annyira görcsösen akarja a természetesség látszatát kelteni, hogy éppen ezért lóg ki a lóláb.

Ekkor már színészeket láthatunk, aki baromi jól játszanak, és érdekelt, hogy mi fog történni, de még nehezebb volt kivárni, hogy tényleg legyen valami. És a történet vége is sokaknak csalódást okozhat sokaknak, mert látszólag nem lesz belőle semmi igazán nagy dolog, nem hal meg senki, nem megy tönkre senkinek sem az élete, nincs gruppenszex, és sorolhatnám még a dolgokat, amitől érdekes lenne egy film. Sőt, még csak az sem derül ki pontosan, hogy akkor mégis mi a fene történt azon a bizonyos éjszakán. Ugyanis nekünk kell kitalálnunk a látottakból.

Az én verzióm a kognitív disszonancia redukció nevezetű pszichológiai jelenségre épül. Jon olyat tett akkor, mint még soha, és magában ezt fel kellett dolgoznia, beépíteni a személyiségébe a történteket, hogy tovább tudjon lépni. Amy nem élte meg ekkora tragédiaként az eseményeket. Valószínűleg inkább később okozott neki csalódást a dolog. De akkor nem traumaként fogta fel, hanem játékként Amynek valószínűleg pont Jon ilyesféle viselkedésére volt szüksége ahhoz, hogy lebontsa a gátlásait, és megtehesse, amit egyébként ő is akart. Vince meg azóta próbálja ezt túlkompenzálni, tök sikertelenül.

Mikor Amy rájön, hogy miért hívták őt ide, kiábrándult játékba kezd a srácokkal. Mégis megváltja mindkettőjüket. Jont megtanítja, hogyan vállaljon felelősséget, Vince pedig rájön, hogy soha nem hagyná szarban a barátját, még ha kára is származik ebből. És ennyi. Mindnyájan tanultak valamit. Mi is tanultunk, ezért mondom, hogy érdemes próbát tenni ezzel a kis független kísérlettel. Pont az ellentéte Linklater új filmjének, a Sráckornak, itt a cselekmény mindössze másfél óra alatt történik egyetlen szobában.