Nem árulok el újdonságot azzal, hogy válságban van a filmkészítés. Ha körülnézek, azt kell tapasztalnom, hogy az embereket egyszerűen nem érdeklik az új filmek. Egy-egy régi kedvencet újranéznek, de nem vevők az újdonságokra. Mindemellett az egész történetmesélés válságba került. Eddig még volt hova feltornászni az elvárásokat, de most már a legnagyobb trükkparádé is érdektelenséget vált ki. Ezzel párhuzamosan a csendesebb, lassabb, emberközelibb filmek sem mozgatnak meg nagyon senkit se. Unalmasnak titulálják őket, és sokak ingerküszöbét egyszerűen nem tudják megütni. És akkor ott vagyok, hogy azzal sem tudok újdonságot mondani, hogy a tömegek, az emberek hülyék. Ez ellen pedig sajnos nincs mit tenni.

Szerencsére van még néhány filmbuzi, aki tudja értékelni a minőséget bármelyik oldalról legyen szó. Cikkünk tárgya egy horror. Ugyan nem tocsog a vérben, nem beleznek ki benne senkit, még csak egy valamirevaló zsigerelés sincs benne, mégis színtiszta, kőkemény, nyomasztó, maradandó horrorfilm. Képzeld el, hogy valaki, akit alig ismersz, - és az ég világon semmi oka sincs rá - tönkreteszi az életedet mindenestül. Szépen, lassan, apránként, darabonként ízekre tépi jól felépített, működő világodat. És mindezt miért? Miért ne? Kapunk ugyan rá magyarázatot, de azzal sem jutunk igazából ennél beljebb. Mi lehet az igazi horrorélmény, ha nem ez?

De lehetek konkrétabb is. Kedves hölgyolvasó, képzeld el, hogy éjszaka, amikor már alszol, egy visszataszító vadidegen elkábít és befekszik melléd az ágyba. Képzeld el, hogy minden reggel úgy ébredsz, mintha agyonvertek volna, és akárhányszor belenézel a tükörbe új kiütéseket veszel észre magadon. Ha szerencséd van. Ha nincs, akkor bibliai méretű rovarjárvány pusztít a lakásodban. És még hol van a vége? És mindezt miért? Ha ez nem hátborzongató, akkor igazán nem tudom, hogy mi az.

Erről szól ez a közelmúltban készült, kiváló spanyol film. Hatásossága épp a mindennaposságában rejlik. Hogy ezek a figurák, ezek a sötét gondolatok, mocskos tettek itt vannak közöttünk. Ha pedig mindez nem lenne elég, akkor ott van az a bizonyos befejezés, ami jó horrorhoz híven megfejeli a látottakat, és nem ereszt a stáblista legördülése után sem. Sokan azt mondhatják, hogy ez egy thriller. Vagy pszichothriller. De nincs igazuk. Ez a film nem az izgalmakkal operál, mint egy jó thriller, hanem a borzalommal. Mert nem csak a vér, a belek, meg a gyilkosságok jelentik a borzalmat. És ha ez nem borzalom, hát én nem tudom, mi az.

Az Amíg alszol lassú sodrású, de sohasem válik unalmassá, hála a remekül összerakott forgatókönyvnek. Nagyon ügyesen adagolták az információkat, majd legalább ilyen fondorlatosan csavartak az egyes szituációkon. Mert többet tudunk, mint a szereplők nagy része. De azért mi sem tudunk mindent. Egy ideig legalábbis. A másik nagy trükk, hogy a perverz szadista szemszögéből látjuk a dolgokat. Borzongató érzés, visszataszító, lehangoló, de valahol mégis izgulunk ezért a szánalmas, mocskos nyomorultért. A színészi munka szintén kifogástalan Luis Tosar portása egyszerre hétköznapi, de mégis nyugtalanító, Marta Etura Clarája pedig kellően bájos a szerepben. A rendező az a Jaume Balagueró, akinek a Rec című kézikamerás horrort köszönhetjük. Az a mozi szintén remek volt, de annyira más hatásmechanizmusok mentén működött, hogy gyakorlatilag összehasonlíthatatlan a kettő.

És akkor ilyen kisköltségvetésű, kreatív, vérprofi európai filmek láttán jut eszembe, hogy nekünk, magyaroknak is ilyeneket kellene csinálnunk. Sok pénz nem kell hozzá, csak tehetség.