A magyar forgalmazás betegségeiből adódóan egyre több film esik bele a mozis és méginkább a DVD-s terjesztés hálóján terebélyesedő lyukakba. Azoknak a kisebb, független alkotásoknak, amikről például a Sundance filmfesztivál kapcsán olvasni, jó, ha egy csekély része bemutatásra kerül hazánkban. Szerencsés esetben műsorra tűzi némelyiket egy tévécsatorna. Így pótoltam legutóbb a Duplass-fivérek 2011-es Jeff, aki otthon lakik c. vígjátékát, amiben hiába szerepelnek viszonylag ismert színészek, ez is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy mostanáig eljusson hozzánk.

A filmben Jason Segel (Így jártam anyátokkal) egy kissé elvarázsolt fazont játszik. Jeff első látásra nem sokban különbözik azoktól a kamaszlétben rekedt harmincasoktól, akik még mindig a szülői házban tespednek, és már az meghaladja az erejüket, hogy elszakadjanak a kanapéjuk kényelmétől. A tanácstalan Jeff vár a sors szavára, ami érzése szerint egy téves telefonhívással végre eljött. Bár csak ragasztóért kellett volna elmennie, Shyamalan filmje után szabadon, elkezdi keresni a jeleket, amik testvére, Pat (Ed Helms – Másnaposok) útjába sodorják, aki arra gyanakszik, hogy a felesége megcsalja.

A maga nyugis tempójában haladó Jeff, aki otthon lakik nem a multiplexek gyors szórakozáshoz szokott közönségének az igényeire lett szabva. Türelmet kívánó kezdeti eseményszegénysége ellenére mindinkább elkapott a hangulata. A filmnek kétségtelenül van egy bája, amely sugárzik a szereplőkből és a történetből. Az egyre szaporodó érdekes véletlenek nem csak Jeffet, de a cselekményt is pályára állítják. Azok, akiknek beszél róluk jobb esetben is lököttnek nézik, mégis határozottan úgy tűnik, hogy a sors kiszemelte valamire, Jeff pedig kisfiús naivitással követi, amerre vezeti.

A testvére, Pat egy külön történet. A két férfi jobban nem is különbözhetne egymástól. Pat azon kívül, hogy jóval racionálisabb felfogású, egy akkora seggfej, hogy a feleségével egy házra félretett pénzből inkább Porschét vett magának. Bár csak szánalmat érez Jeff életmódja iránt, a film során mégis rájön, hogy pont az ő laza, egyszerű és nyitott szemléletére van szüksége, hogy megoldja házassági problémáit. Miközben Jeff további jelek reményében segít neki követni a feleségét, kipattan néhány régóta éleződő nézetkülönbség köztük. Problémás viszonyukat könnyű átérezni, valósnak hat. Azt nem tudom, hogy az író-rendező testvérpár mennyi önéletrajzi elemet vitt bele a történetbe, de az biztos, hogy nagyon személyes művet készítettek.

A filmnek van egy mellékszála, ami legalább annyira megragadó, mint a központi. Ebben az anyjuk a munkahelyi számítógépén üzeneteket kap egy titkos imádótól. Meglehet a film ezen része feleolyan érdekes se lenne, ha az anyát nem Susan Sarandon játszaná, aki viszont minden egyes rezdülésével egy komplett élettörténetet mond el. Imádnivaló, ahogy elmosolyodik egy újabb üzenet láttán és kezdi beleélni magát az ugratásnak hitt kalandba. Korlátozott játékidejében egy teljes átalakulás tanúi lehetünk, melynek során átvált morgós, elhasznált szülőből merész nővé, aki szeretne még kapni egy kis örömöt az élettől. Jason Segel és Ed Helms is hozzák a szerepüket, de ők nem igazán kerülnek messzire a komfortzónájuktól.

A karakterekben közös, hogy az események kirobbantják őket a megszokásból és lassan eljutnak odáig, hogy tegyenek a boldogságukért. A filmben akadnak kínos szituációk, de szerencsére nem engedik túl őket a természetesség határain túl. A rendezés erősen színészközpontú, a képi világot csak azon zavaró vonása teszi említésre méltóvá, hogy az alkotók a realizmus jegyében túlzásba viszik a házivideós zoomolásokat. A készítők érezhetően nagyon megszerették a figuráikat, ezért végül mindet eljuttatják a nekik járó jutalomhoz, már-már hamiskásig fokozva az idillt. A befejezést a találó zárójelenet menti meg, melyben lényegtelenné válik, hogy fantasztikus véletlenek sora, vagy a végzet szava vezette Jeffet el, hogy a megfelelő időben legyen a megfelelő helyen. A fontos, hogy hatására levonta a szükséges következtetést, és többé nem vár ölbe tett kézzel.