A Frank egy remek példa arra, hogy a film mennyire más lesz, mint amit a trailerből kikövetkeztet az ember. Nem mondom, hogy egy hatalmas csalódás és egy világ omlott össze bennem, de amikor arra számítasz, hogy egy utazós, napsütéses, kicsit bolondos filmet fogsz kapni sok indie-pop zenével, és helyette egy elvont, beteg, alter zenétől megfulladó filmet látsz elsüllyedni a vásznon, kicsit azért elgondolkozol, hogy mennyire higgy legközelebb a trailernek és a plakátnak.

Persze, az is lehet az én hibám, és jól utána kellett volna néznem a Frank alapjául szolgáló műsornak és valós személynek, dehát az ember néha csak meg akar nézni egy filmet mert kíváncsi Michael Fassbender, hogy játszik arcmimika nélkül egy nagy műanyag fejben. Illetve, hogy most végül vajon leveszi-e azt a fejet vagy sem?

Ezt természetesen nem árulom el, viszont akkor felvázolnám a történetet. Frank a műanyagfejű fiú és bandája épp Jon nevezetű másik főszereplőnk kisvárosában koncertezik, amikor is egy "véletlen" folytán Jon melléjük szegődik. Így együtt, mint egy nagy család elmennek kibérelni pár - amúgy gyönyörű - erdő melletti kis faházat, hogy akkor ott gyűjtsenek ihletet. Ott mindenféle dolog történik, de főleg borzalmas alter zene művelése Frank inspirációjára, illetve Jon azon ügyködése, hogy YouTube-on és Twitteren népszerűsítse a csipet csapatot. Ez annyira jól sikerül, hogy meghívják a bandát egy amerikai nyári fesztiválra, ahol Jon végre elmondja Franknek, hogy normális zenét játsszanak, mert az jobban fog tetszeni a közönségnek, és nem gondolná az ember, hogy ennél a zenénél rosszabb is történhet. De, de. Totál beégés, miegyéb és ami ezután jön.

A Frank amúgy nem teljesen egy igaz történet, de van alapja, mint már említettem. Frank Sidebottom volt az úriember, aki papírmasét vett minden alkalommal a fejére amikor a műsorában szerepelt. Valóban volt egy alter bandája, de nem ez volt a fő profilja. Hál’ Istennek. A zenék tényleg annyira rosszak itt, és a szövegük annyira érthetetlen és össze nem illő metaforákból áll, hogy kínunkban nevetünk rajta. Az a baj, hogyha valami ennyire de ennyire rossz, nem tudok együttérezni a főszereplőkkel. Viszont cserébe vicces, hogy a legfurább dolgokban is megtalálják az inspirációt (pl. egy random faág) és tényleg olyanok mint egy őrült család.

Frank karaktere amúgy hihetetlen jó, karizmatikus de mégis nagyon különc. Fassbender tud hatalmas színészi teljesítményt nyújtani műanyag buksival is a fején (ez már fej-ception). Ha másért nem, ezért érdemes egyszer megnézni.

Másik fő karakterünk Jon, akit Domhnall Gleeson (Időről időre) kelt életre számomra a legszimpatikusabb figura az egész filmben. Valószínűleg azért mert normális. A többiekkel ellentétben. Ennyire egyszerű.

A banda többi tagjairól csak annyit, hogy mindegyik nagyon fura és hibbant, de nem abban a kedves értelemben, mint amilyenek pl. az Adams Family család tagjai, hanem egy ilyen nyers formában, amit se megszeretni, se megérteni nem tudok. Max az egyetlen pozitívum, hogy mindent a színészek adtak elő és "zenélték" el. Egyetlen említésre méltó tag lehet Clara, akit Maggie Gyllenhaal játszott de őt sem pozitívumként mondom mert karaktere idegbeteg karaktere és elvileg ő lenne a “jócsaj”. Gyllenhaal bármi (pl. nagyon jó színésznő), csak nem a legjobb csaj egy filmben szerintem.

A filmrendező az ír Lenny Abrahamson volt, akitől én sajnos nem nagyon ismerek sokat, de talán érthető is mert igazából nem is annyi filmet, inkább reklámot rendezett sokat, mind Írországban, mind Nagy-Britanniában és talán ismerhető filmjei lehetnek a 3 Joes, ami rövidfilm és az Adam&Paul.

UI: Az egyetlen számot amit tetszett benne azért kiteszem nektek. (könyörgöm ne erre alapozzatok, ez messze a legjobb dal volt benne)

vendégkritikánkat olvashattátok