A kormányok gyakran etetnek hazugságokkal, de ugyanez áll a filmesekre is. Az, hogy oda van írva a stáblista elé, hogy igaz történet alapján, még nem jelenti azt, hogy minden részletében igaz is, amit látunk. Ha egyetlen ember nézőpontjából ábrázolják az eseményeket, akkor a történet máris szubjektívvá válik, még, ha ez a valaki egy tényfeltáró újságíró. Gary Webb – a filmben Jeremy Renner alakításában – a ’90-es évek közepén rövid időre a médiafigyelem középpontjába került, amikor megírta, hogy a Reagan-éra alatt a CIA segédkezett a drogkereskedelemben és az ebből befolyó pénzből finanszírozta titkos háborúját Nicaraguában. Webb hamarosan támadások kereszttüzében találta magát, melyek kétségbe vonták publikációjának hitelességét.

Az Emmy-díjas rendező, Michael Cuesta és a Félelmetes napban egy másik hírhedt összeesküvést, a Kennedy-gyilkosságot boncolgató forgatókönyvíró, Peter Landesman alkotásában nincs helye a kételynek. Az ő verziójukban Gary Webb egy tragikus hős, akit a hatalom besározott. Amikor nem szenzációhajhász keselyűként ábrázolják őket, a filmkészítők szeretnek az újságírókból igazságkereső grállovagot faragni. A Jobb, ha hallgatsz is ugyanezt teszi Webbel, sőt még ennél is tovább megy. Mártírnak járó emlékművet állít neki, ami azt hirdeti, hogy milyen nagyszerű ember volt ő, és mennyire igazságtalanul bántak el vele. Ezzel a túlzott igyekezettel aztán éppen, hogy kétségeket ébresztettek bennem filmjük valóságtartalmát illetően. 

Az előzetesekben a Jobb, ha hallgatszt feszes politikai thrillerként adták el, és való igaz, annak is indul. A nagy sztorira váró Gary Webb kap egy fülest, ami elvezeti egy besúgóhoz, aki milliárdos tételben árult drogot miközben a kormánynak dolgozott. Nyomozása során vele együtt szembesülünk a ’80-as években megjelent kábítószer, a crack járványszerű elterjedésének következményeivel: a bandaháborúkkal, a nyomorral. A realizmust erősítve a rendező sok híradós illetve dokumentumfilmszerű felvételt vág be a jelenetekbe. Köztük látjuk Nixont és Reagant arról papolni, hogy Amerika legfőbb ellensége a drog, miközben, ha minden igaz, a kormány a CIA-n keresztül segített azt az országba behozni. Szájbarágó kontraszt, de az alkotók sikeresen elkapják vele az ügy súlyát és gusztustalanságát.

A Jobb, ha hallgatsz amíg megmarad a feltáró munkánál, olyan filmek nyomában jár, mint Az elnök emberei és a JFK. Elmondani nem tudom, mennyire hiányzott már egy lebilincselő politikai thriller a palettáról. Erőtlen próbálkozások akadtak, de Michael Cuesta alkotásának első felében érezni lehet ugyanazt a vibrálást, ami a klasszikusokat jellemzi. Újra feltárul előttünk az a világ, melyet mocskos háttérjátszmák irányítanak, a médiát manipulálják, a felsőbb körök pedig elkenik az igazságot. Webb a filmben nagyon hamar, és viszonylag könnyen eljut odáig, hogy összerakja a tényeket. Még messze járunk a befejezéstől, amikor a cikke kikerül és lényegében lezárásra kerül az, amit véghezvitt. Ekkor néztem először az órámra és kérdeztem azt magamtól, hogy mi jöhet még? Nos, ekkor indul be a személyes történet.

A nyomozás izgalmát felváltja a drámai kínlódás. Akármennyire szimpatizáltam vele, a helyzet az, hogy Webb kálváriája sokkal kevésbé érdekes, mint az összeesküvés, amire rábukkant. Ekkor tűnt fel, hogy a film alkotói hajlamosak a sarkításra. Míg a főszereplőt, amennyire csak lehet, igyekeznek emberi színben feltűntetni, addig kollégái megmaradnak egysíkú, opportunista alakoknak, akik az első adandó alkalommal cserbenhagyják. Webb lesz a modern Don Quijote, a film pedig egyre szánalmasabb szélmalomharcának krónikája. A politikai szálból eközben ijesztő sebességgel fogy ki a szufla. Nem marad más, mint egy halom árny, mely ellen a megszállott Webb hadakozhat. Amikor újabb láncszem kerülhetne a helyére, abból se lesz semmi, csak azt húzzák alá, hogy az újságíró igazolhatta volna cikke valódiságát, ha esélyt kap rá.

Az egyre nagyobb teret nyerő családi vonal a melodráma vészterhes kardját lebegteti a Jobb, ha hallgatsz felett, de meglepő módon nem csap le. A feleség nem változik idegbeteg szipirtyóvá, mint oly sok más filmben, csak szép lassan felőrli őt a szituáció, ami erősebbnek bizonyul a férje iránti szeretetnél. Emellett még ott van Webb kapcsolata a fiával is, aminek van pár emlékezetesebb pillanata, mint mikor a férfi bevallja neki, hogy korábban megcsalta az anyját. Hiába kezelik jól ezeket a kényelmetlen részeket, ettől még egyikük se válik teljes értékű, kedvelhető szereplővé, éppen csak nem utáljuk őket. A készítőket túlzottan lefoglalja Webb csendes bukása, amibe aztán bele is ragad a történet, mint a kátrányba.   

A film kezdetben lenyűgözött a szereposztásával, míg ki nem derült, hogy a neves színészek java (pl. Ray Liotta, Michael Sheen, Andy Garcia) csak egy-két jelenetre ugrott be. Az ennél tovább jelen lévők se járnak jól, többnyire csak statisztálnak Jeremy Rennernek, aki producerként is kivette a részét a munkából. Ebben a státuszában bizonyára támogatta, hogy a történet második fele teljes egészében róla szóljon. Ha cinikusan akarok fogalmazni, a Jobb, ha hallgatsz az ő kampányfilmjévé válik az Oscar-díjra való nevezéshez. A húsos szerepre nagy vehemenciával rácuppanó színész karizmatikusan és lezserül formálja meg az újságírót, aki hisz a munkájában. Egy ember összeomlásának a prezentálása látványos feladat, Renner pedig a lelkét kiteszi az elismerésünk megszerzéséért. A gond az, hogy a jelenetek közel se olyan jók, mint ő, és a díjszerzési szándék túlzottan egyértelművé válik mire eljutunk a kötelező nagy beszédhez.

Dráma és thriller között egyensúlyozni olyan mutatvány, amibe tapasztalt rendezők is belebuktak. Michael Cuestaban annyi szakmai rutin van, hogy a megfelelő látványt és a feszültséget megteremtse. A lehetőség ott volt a markában, hogy jelentős filmet készítsen, de hagyta, hogy kicsússzon belőle. Ő és forgatókönyvírója azzal, hogy Webb meghurcolását helyezték előtérbe, Jeremy Rennernek hálás szerepet biztosítottak, ám ezen kívül nem sokra mentek, mivel nem volt se elegendő mondanivalójuk, se drámai érzékük a kibontáshoz. Arra telt tőlük, hogy feldobják a labdát, de arra már nem, hogy el is kapják. Ez így csak majdnem. Ha ennyi a maximum, amit ki tudnak hozni magukból, a jövőben tényleg jobb lesz, ha hallgatnak.