A gyűrűk ura ma már jóval több egy könyvtrilógiánál. J.R.R. Tolkien regényeinek világa a filmek hatalmas népszerűségének hullámán betört a modern videójátékok közé is. A Peter Jackson rendezte epikus moziadaptációk bemutatása óta több mint egy tucat játék jelent meg a Lord of the Rings márkanév alatt. A filmeket készítő Warner Bros. stúdió a F.E.A.R. és a Condemned mögött álló Monolithot egyszer már ráállította a franchisera, ám a Guardians of Middle-earth nem ragadta meg a játékosok fantáziáját. Újabb próbálkozásuk, a Middle-earth: Shadow of Mordor a legkomolyabb sikervárományos címek árnyékában került a boltokba. Bár a filmek népszerűségét meglovagolni igyekvő játékok közt kevés a vásárlásra érdemes, a Monolith magasabbra tette a lécet társainál.

A Shadow of Mordor egy nyitott világú akció-RPG, melynek eseményei A hobbit és A gyűrűk ura között játszódnak. A történet ugyan kapcsolódik Tolkien írásaihoz, de önmagában is teljes értékű. Főhősünk Talion, egy harcedzett férfi, a Fekete Kapu őrzője, akit családjával együtt lemészárolnak a sötét úr, Szauron emberei, ám őt valamiért nem fogadja be a túlvilág. Ebben a köztes létben találkozik az emlékek nélküli Celebrimborral. A szellem segítségével új erők birtokába jut, melyekkel esélyt nyer arra, hogy bosszút álljon. A küldetések során megszerzett, a múltjához kapcsolódó tárgyakkal Celebrimbor rendre újabb emléktöredékeket nyer vissza. Megtudjuk, hogy ő kovácsolta a gyűrűket, ami elindította azon az úton, mely a végzetéhez vezetett. A sztori szépen illeszkedik A gyűrűk ura-univerzumba, még Gollum is fontos szerepet kap benne, azonban sokat nem tesz hozzá. Talion bosszúja a játék közepére másodlagossá válik, Celebrimbor látványos átvezető videókban felelevenített tragédiája pedig inkább biztos hangulati alapot ad, mint érdekfeszítő fordulatokkal rendelkezik.

Talion és Celebrimbor együtt lesznek érdekes főszereplők. Sorsuk összekapcsolódására, egyéniségük különbözőségére helyezik az alkotók a legfőbb hangsúlyt, ami jól működő koncepciónak bizonyul. A két személyt egy karakterként irányíthatjuk tetszés szerint váltogatva köztük. Talion karddal harcol, Celebrimbor ezzel szemben inkább az íjat részesíti előnyben. Fegyvert választva egyúttal karaktert is váltunk, ám a kettős nem csak küzdőstílusában eltérő, hanem, ahogy a környezetet észlelik. A természetfölötti hatalmat birtokló Celebrimbor által belátunk a falak mögé és könnyebben észrevesszük nem csak az ellenfeleket, de a gyűjthető relikviákat és gyógyfüveket is. A gyűlölet hajtotta szellem az előrehaladás során egyre újabb képességekkel lát el. Van, amihez egy küldetést kell teljesítenünk, másokat akkor vásárolhatunk meg, ha megvan a kellő számú fejlődési pontunk. A képességek sora szintenként bővül, amit a legyőzött főnökök után kapott erőpontokkal érhetünk el, tehát megéri túlórázni a becserkészésükkel.

A Shadow of Mordor karakterfejlesztési rendszere kiforrott, jól áttekinthető. Talion és Celebrimbor megszerezhető képességei gondosan el vannak különítve, és még egy-egy videós illusztrációt is kapunk arról, hogy pontosan mire és miképp használhatóak. A Mirian nevű fizetőeszközzel egyebek mellett az energiánkat, a nálunk lévő nyilak, és a fegyvereinkhez kötött rúnák számát bővíthetjük. Az utóbbiak között van, amivel az erőnk tér könnyebben vissza, mással az időlassításban szerepet játszó fókusz. A több menüpontot felölelő rendszer elsőre komplikáltnak tűnhet, ám a játék folyamatosan fogja a kezünket, és leegyszerűsíti számunkra. A Shadow of Mordor lényege végülis az akció, ilyetén túlnyomórészt kifejezetten kerüli a bonyolultságot, sőt már szinte szájbarágósan vezet végig minden szükséges lépésen. Végcélunk, hogy eljussunk Szauron első emberéhez, a Talion családjának megöléséért felelős Black Handhez, ám ahhoz, hogy előcsalogassuk, végig kell gyilkolnunk magunkat a ranglétrán.

A Mordor környékét elárasztó ork hordák úgy épülnek fel, mint egy rendes hadsereg. A sima katonákon kívül vannak a kapitányok és a hadvezérek. Nekik egyéni tulajdonságaik vannak, amikről külön információkat szerezhetünk. Van amelyikük automatikusan kivédi a lesből támadást, egyeseknek bedurran az agya a tűztől, míg másoknak éppen, hogy az inukba száll tőle a bátorságuk. A remekül kitalált játékmechanika élővé és bizonyos fokig interaktívvá teszi a kapitányokkal és a hadvezérekkel való harcot. Mikor ezek a felsőbb kasztba tartozó orkok legyőznek, legközelebb emlékeznek ránk és automatikusan erőszintet lépnek. Találunk köztünk mindenféle gusztustalan szemétládát, de a legkeményebbek azok, akiket csak a gyors fogyóeszköznek számító íjjal lehet megsebezni. A velük való leszámolás időigényes, alapos tervezést igénylő, és bizony pepecselő munka tud lenni. A hadvezérek minél erősebbek, annál több testőr kíséri őket. Csak azért, hogy még jobban megnehezítsék az életünket, jellemzően erődökben tanyáznak, ahol egy-kettőre egy halom ork jelenik meg, ha valaki riadót fúj.

A játék egy pontján csak akkor juthatunk túl, ha legyőztük az összes hadvezért, akik csak akkor bújnak elő, ha egy speciális feladatot (pl. öljünk meg x számú íjászt) is teljesítettünk. Dolgunk tehát van bőven. A két fő helyszín tele van különböző küldetésekkel. A fehérek a mellékesek. Ha ahhoz van kedvünk, szabadíthatunk ki rabszolgákat, akik egyre segítőkészebbek lesznek, információkkal látnak el a kapitányok és hadvezérek korábban részletezett sajátos tulajdonságairól. Piros táblák jelzik az azonosított kapitányokat, akikre lecsaphatunk akár vadászat közben, vagy akkor, amikor erőpróba elé állítják őket. A sárga jelzésűek a sztori missziók, amik darabosan viszik előre a történetet egy-egy mellékszereplőre összpontosítva. Vannak köztük szórakoztató figurák, mint Ratbag, a hihetetlenül gyáva és annál is sunyibb Ork, aki elvezet minket az első hadvezérhez, hogy a helyére léphessen. A 2-3 küldetésből álló epizódok végén Gollum kivételével mindegyikük tartósan felszívódik, amit főképp a szörnyeket meglovagolni tanító törp esetében sajnáltam, akit egy nagyszájú ír kocsmatöltelék habitusával ruháztak fel. A szinkronszínészek – köztük Troy Baker a The Last of Usból – nagyon profi munkát végeztek. Andy Serkist sajna nem tudták megnyerni Gullomhoz, ám a helyettesítője olyan jó, hogy erre csak a stáblistából jöttem rá.

A Shadow of Mordor annak ellenére masszív élményt nyújt, hogy a történet kijátszása nem egy nagy kaland, a hozzá kapcsolódó küldetések – és különösen a főellenségek – között pedig kevés van, ami jobban megizzasztana. Az egymásra épülő, tartalommal bőségesen ellátott tevékenységek azok, amik miatt órákat lehet eltölteni vele úgy, hogy a sztori résszel nem is foglalkozunk. Azért akadnak egyéb hiányosságok. A kopár Udun és a valamivel élettel telibb, de még mindig elég egyhangú Nurn bejárható területe az óriásitól igen messze van. A játék látványvilágában és zenéjében is a filmeket idézi, viszont grafikailag nem kiemelkedő. Legjobban még az orkok néznek ki. Sebhelyeiket, kopott páncélzatukat részletes textúrák adják vissza. A harc gyors és dinamikus, de az Assassin’s Creedet idéző irányítás néha idegőrlően pontatlan. Ez különösen a nagyobb ütközetekben tud frusztráló lenni, amikben szövetségeseink is vannak, akiket akaratlanul eltrafálhatunk. Legfőbb ellenfeleinknek, az orkoknak egyértelműen gondjaik vannak a perifériás látással. Akár az orruk előtt is elfuthatunk, éppen csak gyanút fognak, vagy, ha meg is látnak, hát hamar feladják a keresésünket. A lopakodás inkább csak az erődökben tanácsos, melyekben számbéli fölényükkel már kifoghatnak rajtunk.   

A Monolith alkotása az év legkellemesebb meglepetése - a PS4-es megjelenések közt legalábbis feltétlen. A csapat külön odafigyelt arra, hogy a játék ne veszítsen a frissességéből. Amikor a feladatok kezdenének túl egyformává vagy könnyen legyűrhetővé válni, jön egy új elem, amely feldobja őket. A második felében azzal, hogy nem megölni, hanem egy varázslattal a mi oldalunkra kell állítani a vezéreket magasabb szintre emelkedik a kihívás is. Hozzájárulhatunk a befolyásunk alá kerültek előléptetéséhez, sőt velük meglehet a magunk serege, melynek tagjait ráküldhetjük az ellenséges kapitányokra. Talán mondanom se kell, hogy a hadvezérek levadászásánál mennyire kapóra tud jönni, ha a testőreik a mi embereink. A Shadow of Mordor A gyűrűk ura-rajongóknak se okoz csalódást. Hozzáértéssel merít az alapanyagból, ugyanakkor a készítők nem féltek a saját ízlésükhöz igazítani, aminek eredményeképp a játék brutálisabb lett, mint a filmek bármelyike és a hangulata is borongósabb. A befejezés erősen előrevetíti a folytatást, amiben az eddig leírtakon túl remélhetőleg csiszolnak majd az akciót nem mindig a megfelelő szögből közvetítő kamerán. Addig is irány újra Középfölde, ezek a mocskos orkok megint nagyon elszaporodtak!