2005. júniusában négy Navy SEAL kommandós indult el az afganisztáni hegyek közé, hogy elfogjon egy al-Kaida vezért, azonban csak egyikük tért haza. Marcus Luttrell (Mark Wahlberg), a túlélő könyvét alapul véve Peter Berg filmje a félresikerült akciót hasonlóképp eleveníti fel, ahogy Ridley Scott tette a Mogadishuban történteket A Sólyom végveszélyben című klasszikusnak számító munkájában. A főcím alatt valós felvételeket látunk arról, hogy milyen elképesztő terhelést kell kiállniuk a haditengerészet elit egységébe jelentkezőnek, ugyanakkor az is egyértelművé válik, hogy tagjai nem csupán egy alakulatnak, hanem egy testvériségnek lesznek a részei. A főszereplő négyessel (Wahlbergen kívül Taylor Kitsch, Ben Foster és Emile Hirsch) csak egy kevés időt töltünk el az akció előtt, de ennyiből is átjön, hogy ezek a fiúk régóta ismerik egymást és tűzbe mennének a másikért, amire aztán sajnálatosan alkalmuk is nyílik. 

Peter Berg annyira akarta ezt a filmet, hogy a kedvéért még azt is bevállalta, hogy egy társasjátékból készít egy másikat. Ez a pénzes meló lett a Csatahajó, ami a lóvét se úgy termelte, ahogy azt a stúdió szerette volna, és a rendező is közröhej tárgyává vált miatta. A túlélő, az oly sok áldozatot kívánó presztízsfilm nyilvánvalóan a haditengerészet áldásával jött létre, így kritikát az író-rendező Peter Bergnek eszébe se jut megfogalmazni, vagy bármiféle háborúellenes üzenetet közvetíteni. A tálibok a rosszak, az amerikaiak a jók - ilyen egyszerű a helyzet. Az akció dokumentarista részletességgel bemutatott, említésre méltó történésben viszont szűk kezdetei után nem sokkal a csapat egy morális döntés közepén találja magát: megöljék-e a pozíciójukat felfedő kecskepásztor fiúkat és a fegyvertelen öreget, vagy elengedjék őket, aminek egyenes következménye, hogy ki lesznek szolgáltatva a rájuk rontó nagyszámú ellenségnek. Az alakulat egy rövid vitát követően természetesen az utóbbit választja, a film innen pedig egy nagy lövöldözés. Míg A Sólyom végveszélyben váltogathatott a különböző csapatmozgások között, A túlélő cselekménye jóval szűkre szabottabb és hamar a monotonitás csapdájában találja magát. A fiúk egyre-másra gyűjtik be a sebeket, szórják az ellent, és próbálnak tovább haladni, míg a bázison a jelentkezésükre várnak.

A rendező nagyon alaposan ráfekszik arra, hogy együtt lélegezzünk a négy bajba jutott kommandóssal - lássuk mennyire kilátástalan a helyzetük, és, hogy milyen kemény erőfeszítéseket tesznek a túlerővel folytatott harcban. Ezt szerencsére nem úgy próbálja elérni, hogy szanaszét rángatja a kamerát. Az akciók átláthatóak és mind kivitelezésükben, mind a bemutatott taktikában magasfokú profizmusról árulkodnak. Bármilyen hitelesek és kellően brutálisak viszont ezek a részek, a film lassan, de biztosan kivetett magából. Ebben benne volt, hogy Peter Berg nem egy Ridley Scott, így kezdte kiengedi a kezéből a gyeplőt, és hagyta, hogy becsússzanak teátrális pillanatok. Példának okáért a lassított felvételben való leugrásnak a szikla széléről miközben a srácok mögött robban az RPG egy másik filmben lenne a helye, mondjuk Bruce Willisszel. A keserves harc, amit a kommandósok vívnak izgalmasból hamar szenvedősbe vált. Egy tortúrát nézetnek velünk, méghozzá egy olyat, melyben egyre nehezebb azonosulást találni.

Bármennyire furcsán hangzik, a tisztelet, amit Peter Berg az életüket adó honfitársai iránt érez, ellene dolgozik. Korábban se volt képes egy rossz szót mondani róluk, de, ahogy bedurvul a helyzet, végképp nem képes tárgyilagos maradni. Amikor elkezdnek hullani a srácok, a film letesz arról, hogy életszerű legyen. Muszáj megdicsőítenie őket, hogy az elhunytak rokonai lássák, szerettük úgy távozott el, hogy arra büszkék lehetnek. Míg az ellenség szimplán és számolatlanul vész oda, az amerikai fiúk az utolsó utáni vérük cseppjéig harcolnak. Már egy spártai is beadta volna a kulcsot, de ők a második szakadékról is leszaltózva vánszorognak tovább. Miként az törvényszerű, egyikük feláldozza magát társaiért, azonban true story ide vagy oda, ebben már csak egy filmes klisét láttam, nem pedig a megdöbbentő valóságot. Ahogy Berg egyre morzsolja a könnyeit, filmjéből visszafordíthatatlanul militarista hősköltemény válik. Az eseményeket egy fordulat rázza fel (SPOILER), amivel végre egy rendes afganisztáni lép be a történetbe, aki a falujával az utolsó életben maradt kommandós megmentését vállalja magára, tudván, hogy ezért kegyetlenül megfizetnek (SPOILER VÉGE).

A befejezés a szokványos nagy mentőakció keretében zajlik, melyben a pátosz már végképp túlcsordul. A helikopterek megérkezése közben éppen csak a Walkürök lovaglása nem szól. A vége-főcím alatt az elesettek fényképeit mutogatják meghatódva, és, ami tényleg szimpatikus, a Marcus Luttrellt megmentő faluról is ejtenek pár mondatot. A színészekről nem írtam még semmit, de igazából A túlélő nem is a színészi játékról szól. A fő követelmény az lehetett a résztvevőkkel szemben, hogy legyenek hihetően bozontosak és kigyúrtak, melynek meg is felelnek. Ezt a filmet az amerikaiak maguknak csinálták. Rajtuk kívül a haditengerészet iránt nagyfokú szimpátiát mutatók fogják tudni élvezni Berg rendezését. Az akció- illetve háborús filmek kedvelői csak mérsékelten, mivel az, ami működik benne, nem tart ki a végéig. Mindenki más nyugodt szívvel mondhatja el magáról, hogy A túlélő nem neki készült.