We've gotta help Delphi! Yes, she may look different from us... maybe slightly taller, and a different color... but I love her! You hear me... I LOVE THIS WOMAN!!!

Megint lehet anyázni, hogy milyen hatásvadász képet tettem föl, de valami olyat akartam, ami a Giantsről semmit sem árul el, mégis sokat ígér. Szemezzetek velük, amíg rákészültök életetek legfrankóbb nyaralására!

Mit lehet írni a Giantsről? Vagy inkább mit emelnék ki belőle? Ez a játék amilyen egyszerű olyan csodálatos. 2000-ben jött ki a Planet Moon Studios fejlesztésében. Ha róluk nem hallottatok az nem a véletlen műve. E játék után három évvel később még kihozták az Armed and Dangerous című őrületet, ami lényegében a Giants nyomdokain haladt tovább, de sajnálatos módon akkor már ez a fajta játékmenet kevésnek bizonyult. A banda ezután Wii-re és handheld konzolokra gyártott noname stuffokat, utolsó játékuk a 2010-es Aranyhaj játékverziója volt. 2011-ben feloszlottak, 2003 óta pedig a PC felé se szagoltak. A Planet Moon egyúttal azon tehetséges fejlesztők szekere is volt, amely kivált a Shiny Entertainmentből, akik olyan játékokat hoztak ki mint az eredeti MDK, a Messiah, az Earthworm Jim, vagy a Sacrifice. Miután a kettéválás megtörtént, a Shiny sorsa is megpecsételődött, és többet egy épkézláb játékot nem voltak képesek összerakni. Tipikus példája egy klassz csapat szétforgácsolódásának.

A Giants valóban rászolgált nevére. Egyrészt óriási teljesítményt vitt véghez, az akkori talán leggyönyörűbb 3D-s világot tárta a nagyközönség elé. Vigyázat 2000-ben vagyunk, s az igazán szép 3D-re még bizony három évet böjtölni kell, úgyhogy ez egyáltalán nem volt mindennapos. Másrészt azonban a Giants-nek gigantikus gépigény kellett - éveken keresztül, egy-egy nagyobb fejlesztés után ez volt az első játék amit feltettem, és jobban teljesített mint egy benchmark. Ennek köszönheti, hogy minden évben legalább egyszer végigtoltam - ami igaz, hogy ma már röhejesen kevés, de a látvány még mindig szuper.

És ugyanakkor a Giants kínálta talán az első olyan megoldást egy játékban, amire már bizony nagyon sokat vártunk. Méghozzá az illúzió, hogy végtelen világban kalandozhatunk. Mi volt a Gianstig a tendencia egy akciójátéknál? Kaptunk egy szintet, azt bejártuk, leöldöstük a ránk leső szörnyeket, és teljesítettük a fő feladatot. Csakhogy mindezt egy laborban, földalatti bázison, esetleg a szabadban tehettük, de vagy úgy, hogy egy folyosón haladtunk, vagy a befutható területet csúnya hegyekkel elzárták, amelyeken túl bizony a nagy üresség várt ránk. Ennél egy fokkal rosszabb volt, amikor hirtelen láthatatlan falba ütköztünk, és pár bitet még megrajzoltak, hogy legeltethessük a szemünket. És a kedvencem, a mindent beburkoló tejfehér köd (Turok), hogy ne lásd mennyire szar a szabadság amit köréd rajzoltak.

A Giantsban viszont a következő koncepcióval találkozhattunk. Egy szintet egy, vagy több sziget alkot. A szigetek bejárhatóak kedvünkre, a feladatokat mindig úgy oldjuk meg, ahogy mi akarjuk, és nem biztos, hogy csak egy járható út lehetséges. A többi szint gyakran nem, vagy csak homályosan látszódott a távolban egy másik sziget formájában. Persze itt is meg volt a láthatatlan fal, mégpedig a víz. Nem lehetett átúszni egyik szigetről a másikra, és ha elmerészkedtünk a sekély part menti vizektől jöttek a piranhák és felzabáltak. De mégis megteremtette az illúzióját, hogy szabadon kalandozol ebben a világban. Az ötlet olyan sikeres volt, hogy rengeteg játékban ugyanezt alkalmazták más csapatok. Például a Far Cry, de ilyen volt a nem régiben bemutatott Project Nomads is.

Műfaját tekintve a Giants egy afféle hibrid játék, ebből a szempontból szintén kiemelkedik sok-sok átlagos társa közül. Alapjában egy akciójátéknak lehet tekinteni, amely ötvözi a TPS és FPS elemeket, felmutat RPG elemeket, és néhány pályán stratégia és arcade jelleget ölt. Mindezek mellett három teljesen különböző játékmenetet, és főhőst kínál.

A történet szerint egy ismeretlen bolygón élnek a Smartiek, akik afféle ókori civilizációban megrekedt apró termetű, és rettenetesen ocsmány lények, de kedvesek, és viccesek, szóval szeretjük őket. Fő ellenségük a Sea Reaperek, akik technikai fölényüket kihasználva egyre több Smartiet fognak el, ölnek le és így tovább. Ebbe az alaphelyzetbe robban be, öt jó barát, a különös Meccaryn fajból. Ők afféle humanoidok, de arcuk sárgás, feltehetően elpusztulnak, ha egy percre is leveszik a szkafanderüket, testük fejletlen de technikai arzenáljuk fényévekkel megelőzi a Sea Reaperekét. Az ötös egyébiránt éppen útban van a Majorca bolygóra, ahol egész végig süt a nap, lógázhatják a lábukat, és elcsavarhatják a hölgyek fejét, eszük ágában sincs hősködni. Leginkább csak azért segítenek a Smartieknak mert azok cserébe visszaadják az zuhanáskor szétszóródott holmijaikat, fegyvereiket.

És itt van a Kabuto nevű szörnyeteg, aki egy harmad King Kong, egy harmad Godzilla, és egyharmad valami egészen más, bár elképzelhető, hogy nem is létezik, csak valami urban legend. A Reaper királynő Sappho teremtette saját fajtájuk védelmére, de Kabuto hamar felfedezte, hogy erejével senki nem vetekedhet, miért is szolgálna egy gyengébb fajt, így letépte láncát és elszáguldott keresztül a rónán át.

Na most a készítők ezt az egészet összekeverték, megrázták és szétszórták a fantáziabolygón. Olyannyira, hogy a fent leírt háttér folyamatosan tárulkozik ki a küldetések folyamán. In medias res kezdünk, a Baz nevű meccarynnal, aki az ismeretlen bolygón próbál rátalálni két elkódorgott társukra, Tel-re az örökké pesszimista, és Reg-re, a folyton fickós meccre. Gordon és Bennett ezalatt az utolsó épen maradt űrhajóban várakoznak a visszatérésükre. Ugyanis mint kiderült, műszaki okokból kis pályamódosításra kényszerültek. De a Meccek csupán el akarnak jutni Majorcára mielőtt lejár a szabijuk.

Hogy a Planet Moon a sima lövöldözős akcióból hogyan varázsolt egy sokkal nagyobb volumenű alkotást, azt mi sem mutatja jobban, minthogy az egész történetet beteges humorral fűszerezték meg. Sokszor történik olyan jelenet, ami valójában egyáltalán nem lenne vicces, de mivel ez egy alapjában véve groteszk világ, az in-game átvezető videók sokszor fognak örömteli percekkel megajándékozni. A durva beszédet látványosan kisípolják, a durva jeleneteket kicenzúrázzák, mégis, már az első moziban szembesülhetünk mennyire is veszik magukat komolyan az alkotók. Hát semennyire.

A Mecc küldetés a legelső, és ez azért is nagyon jó, mert csakúgy mint ők, mi sem vagyunk tisztában a bolygó helyzetével. Minden küldetés előtt kapunk egy rövid tájékoztatót, s nincs ugyan tutorial, minden egyes küldetésben lesz valami új amit megtanulhatunk - a készítők szándéka szerint az egész egyjátékos mód mintegy felkészítő (Lett volna) a multiplayer opcióhoz. A feladatok ismertetése után, pedig máris játszhatunk, és legjobb képességeinknek megfelelően cselekedhetünk. Menteni ugyan nem lehet csak a pályák végén, de egyrészt ha ráérzünk a Giants ízére - például a Meccekkel egy pillanatra se álljunk meg, mindig maradjunk mozgásban - onnantól kezdve csupán az lesz a fokmérő, hányszor szaladunk vissza a bázisra feltölteni a készleteinket.

A Mecc kampányt egyedül kezdjük, minden extra nélkül, kezünkben egy pisztollyal, ami éppen csak arra elegendő, hogy életben maradjunk. Ráadásul nem tudunk ugrani, ha mélyebb vízbe kerülünk felfalnak a piranhák, szóval viszonylag védtelenek vagyunk legfőbb ellenségeinkkel szemben. Ezek afféle földi férgek, amiket a Sea Reaperek tenyésztenek és három fajtájuk terjedt el. A legkisebbek csak akkor idegesítőek ha közel engedjük őket magunkhoz és ránk tudnak mászni. Az óriás férgek kék csulát köpnek, de viszonylag lomhák, és nem is köpködnek gyorsan, akár messziről, vagy közelről is levadászhatjuk őket, de sajnos szívósságuk miatt, gyakran nem tudunk két köpés között végezni velük. Ellenben ha eltalálnak, akkor úgy is mindegy, jöhet a restart. A legtöbbet azonban a fejlett férgekkel fogunk csatázni, mert ezek villámgyorsak, a föld alatt közlekednek, állandóan változtatják a helyüket, csapatokban támadnak, ha közel engedjük magunkhoz őket irgalmatlan pusztítást képesek végezni, egyébiránt az rpg-gun egyetlen jól irányzott lövése szétkapja őket, és hogy könnyebb legyen a beazonosításuk, ők piros csulát köpködnek.

Szerencsére a Meccek igazi kütyümesterek, és ez nagyban megnöveli esélyeiket a szörnyek ellen. Rögvest itt van a Jetpack, amit ebben a játékban végre tényleg kihasználhatunk. Ugyan nem jelent örök érvényű repkedést, de képes voltam órákat csak ennek a featurénak szentelni, annyira mámoros repülni a sziklák, a víz felett. Igazi májerek pedig a levegőből is apríthatják a lenti tömeget. Sajnos csak öt mp-ig elegendő üzemanyagot tartalmaz, utána feltölti automatikusan magát ugyanennyi idő alatt és ismét lehet repülni. Kisebb távolságok áthidalására, vagy menekülésre kiváló, és most már talán érthető miért nem tudunk ugrani, mert repkedni fogunk helyette. Szerencsére később továbbfejleszthető két fokozattal is, és akkor már igazán hosszan, és igazán magasba is eljuthatunk.

Azután itt van az álcázóberendezés, ami egy bokrot növeszt körénk, ám ilyenkor értelemszerűen csak lépésben tudunk haladni. És ha mozgó bokrot látnak, az okosabb ellenfelek azonnal kiszúrnak. Ez az eszköz szintén az energiánkat fogyasztja, vagyis nem repülhetünk és álcázhatjuk magunkat egyszerre, viszont sokkal lassabban apasztja mint a jetpack, kicsit több mint fél percig tudunk lopakodni. Bár nem igen használtam a játék során, mivel a Giants sokkal inkább a közvetlen akcióról szól, mint a becserkészésről, ráadásul sajnos ha lövünk a bokor álca azonnal megszűnik. De mindenesetre jópofa ötlet ez is.

Az all-time-favorie a játék közepén beszerezhető pajzs, ami szintén energiát zabál, de jetpackkel együtt is használható - ilyenkor kb. két-három mp amit nyerünk és utána nagyon védtelenek leszünk. Önállóan alkalmazva majdnem negyed perces védelmet ad, ami azért nem lebecsülendő, derekas írást rendezhetünk az ellenség sorai közt. Valójában egy olyan erőteret generál, ami ugyan nem fog fel minden golyót, de bizonyos részét elnyeli, és emiatt - főképp direkt konfrontálódáskor - remekül használható. Sajnos nagyon kevés bolt árulja, így azt javaslom, ha megszereztük ne dobjuk el semmi más kedvéért, ugyanis a következő pályára csak azt vihetjük magunkkal, ami épp a felszerelésünk részét alkotja.

E három viszonylag fontos háti szerkón kívül felvehetünk még egy javító sugárfegyvert - de ezt kizárólag a stratégia résznél jut szerephez - ami gyógyítja embereinket, de visszaépíti a falakat, épületeket is. Valamint az Igazán Nehéz Bombát, bizonyos épületeket csak ennek segítségével tudunk levegőbe röpíteni. Alkalmazható ellenségekre is, de mire a közelükbe érünk lelőnek, úgyhogy inkább csak akkor mászkáljunk vele, ha már senki nem található élve a pályákon rajtunk kívül. Mivel dögnehéz nem tudunk sem repülni, sem szaladni ha vállunkra vesszük. Néhány pályán pedig egy-egy Smartiet kell a hátunkra venni, akik élvezkednek ha repülünk, és viszonylag közepesen nehezek.

Fegyverek terén nyolcfélével találkozhatunk, amiből egyszerre négy lehet nálunk. A pisztolyból sosem fogy ki a muníció, viszont semmire sem jó a második pálya után. A golyószóró egész kellemes, főleg ha a maximális muníciót felvesszük hozzá. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy amikor egy boltban veszünk egy fegyvert, akkor azt ledobjuk a földre, ismét veszünk egyet, és felvesszük ami a földön van, így a muníció összeadódik. De a készítők itt is okosak voltak, a kétezer ötszáz töltényt még így is villámgyorsan kiköpködi, ha nem figyelünk. Az RPG elképzelhetetlen a túléléshez, azonban maximum harmincötre lehet feltornázni a muníciót. A pályákon elenyészően kevés lőszert fogunk találni - valóban maximum kettő-négy adagot, amit okosan kell beosztani, nem minden pályán található bolt ugyanis.

Ezen kívül fogunk találni hőkövető és kétféle hagyományos rakétavetőt. Egy egészen kiválóan használható spéci mesterlövészpuskát, természetesen zoomolási lehetőséggel, valamint egy mortar típusú fegyvert - az Ezeréves Fegyvert -, melynek leginkább abban áll a jelentősége, hogy az igazán komoly haderőt jelentős távolságból tudjuk úgy megtépázni, hogy akár egy nagyobb hegyen is átlőhetünk görbe irányban. Sajnos ezen fegyverek maximális tárkapacitása vészesen kevés, a Millenium Gun maximum nyolc, a többi maximum egy tucat lövésre elég, ha alkalmazzuk a fent ismertetett metódust. Kapunk még - alapból öt, maximum nyolc - gránátot, amivel pillanatok alatt szétkaphatunk egy-egy ellenséges fészket, és szerezhetünk - de csak az ellenségtől, boltból nem - kúszó aknákat, amik azonnal aktiválódnak ha öt méteres körzetben észlelik az ellenséget.

A gránátok és aknák másodlagos fegyvereknek számítanak, ezekből maximum háromféle lehet nálunk és ebbe a csoportba tartozik az injekciós tű, ami nagyjából 1/3-ad életerőt képes visszaadni - és higgyétek el, mindig fog kelleni egy löket - valamint három db fáklyát, ami pedig jön jól, ha elfelejtettünk előre hatástalanítani egy-egy Föld-Levegő üteget, amik azonnal tüzelnek, ha repkedni kezdünk. Ilyenkor kapunk egy figyelmeztetést, és általában jobb ha azonnal kilövünk egy fáklyát, ami magához csalja a rakétát, mi pedig ezalatt el tudunk menekülni, vagy leereszkedhetünk a földre. Talán mondanom sem kell, ha bekapunk egy rakétát azonnal vége a dalnak.

És van még egy óriási előnye a Mecc kampánynak. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre több barátunkat találjuk meg, aki beszáll mellénk a küzdelmekbe. A harmadik pályától Tel, a tizediktől Reg, az utolsónál pedig már mind a négy Meccaryn segít nekünk. Személy szerint azok a legjobb részek ahol már legalább ketten vagyunk, de a hármas felállás sem rossz, az ötös már túlságosan lekicsinyíti a figurákat, de persze idővel szokható. Társainknak még három alap parancsot is adhatunk: Támadj, Védj, Menekülj, de ha nem csinálunk semmit, maguktól is teszik a dolgukat, meglehetősen effektíven. Velünk ellentétben nekik több életük is van, ha legyengülnek maximum visszavonulnak egy kis időre, hogy azután újult erővel vessék bele magukat a küzdelmekbe, ha pedig mégis meghalnának a következő pályán ismét velünk kezdenek.

Rém hangulatos, ahogy osztják egymást, kigúnyolják a szörnyeket, bosszankodnak ha nem sikerül valami, és büszkélkednek ha igen. Az utolsó pálya mutatja be a játék stratégiai elemeit, érthetetlen módon ezenkívül mindössze kétszer lesz részünk hasonlóban majd a Reaper kampány során. Miközben a multiplayer kizárólag erre a stratégiai részre alapozott. Ezen pályákon kapunk egy stratégiailag jól védhető kezdőhelyet, ahová első dolgunk, hogy szerzünk Smartiekat. Összesen tíz Smartie fog dolgozni nekünk, ők építik, fejlesztik az épületeket. Azonban ahhoz, hogy dolgozni tudjanak, enniük kell, mert az éhes munkás nem jó munkás, úgyhogy gondoskodnunk kell Vimp húsról. A Vimpek nagy nyájakban legelésző idegen életformák, nemi és faji meghatározásuktól most tekintsünk el. Kissé együgyű, mókás lények, akik a többi pályán legtöbbször csupán a faunát egészítik ki. Itt azonban mindegyikük több darabra robbantható, és maximum húsz darab húst szállíthatunk haza egy fuvarral.

A bázis alapját a kemence jelenti. Az ide behozott Smartie leugrik a hátunkról, és miután felhúzta a kocsmát - ingyér' és bérmentve - máris megy vedelni. Ezután madártávlatból láthatjuk az egész bázisunkat, és az épületeket kiválasztva, a megfelelő Smartiet elküldve melózni - amennyiben előtte feltöltöttük a kemencét Vimp hússal - már kezdődik is a kívánt művelet. Sajnos azonban az épületek minimalizáltsága, és linearitása végett ez a része a játéknak nem veheti fel a versenyt egyik nagy RTS névvel sem. Inkább jópofa kiegészítése az akciónak, mintsem igazi RTS. Ugyanúgy TPS/FPS módban fogjuk győzelemre vinni csapatunkat.

Az épületek a következők: Workshop - ezt tovább fejleszthetjük Pajzsgenerátorrá, megnövelve az épületeink ellenállását -, Fegyverbolt, - ez eleve egy fejlesztett verziója a pályákon található boltoknak, és ezt is tovább lehet fejleszteni - Parancsnoki központ, és védőfalak, eleinte fából, majd kőből. Miután mindezzel készen vagyunk, elérhetővé válik a Smartie Party House, ami a kocsma és kemence helyére kerül. Az összes Smartie itt tartózkodik a továbbiakban, amikor belépünk kínos csend áll be és csak pislognak hogy mit akarunk, csak nem el akarjuk őket rángatni, hogy holmi haszontalan lövegeket barkácsoljanak nekünk?

Nos a Party Houseban már mindenféle kaja nélkül építhetünk további nyalánkságokat villámgyorsan, elég csak a hátunkra kapni egy Smartiet. Kapunk öt-öt löveget, egyik fele a földi támadások ellen véd míg a másik a légi betolakodók ellen jó. Három tornyot ahonnét még magasabbról nézhetünk szerteszét, egyszerűbb boltokat, két alagútbejáratot - értelemszerűen csak mi használhatjuk, és a másodperc tört része alatt eljuthatunk rajta keresztül a célig. Valamint egy Gyrocopter hangárt. Ezeket akárhová építhetjük a pálya teljes területén. Talán nem kell mondani milyen szemét dolog az ellenséges bázis mellé beásni egy alagutat. A lövegeket azonban elsősorban magaslatokra érdemes telepítenünk, ezek - meglehetősen hatásosan - támadják maguktól is az ellenséget, de a parancsnoki központba belépve, bármelyik torony felett átvehetjük az irányítást mi magunk is.

Az építkezés nehézkes a kezdetekben, néha unalmas is, és amíg Vimpre megyünk vadászni teljesen védtelenek a Smartiek. Dacára a sok fejlesztésnek, spéci fegyvernek - a fegyverboltban kapunk kihelyezhető automatizált fegyvereket amelyek nem tévesztendők össze a későbbi Party House lövegekkel - társaknak, a Mecc küldetés igenis nehéz, főleg az első pár alkalommal, az RTS pálya pedig kifejezetten halálközeli élmény, leginkább mert egyre nagyobb csapatokat küld a gép ellenünk. Kihívás tehát akad bőven.

Szerencsére itt csak a már ismertetett férgek, és a Sea Reaperek támadnak ránk, - belőlük létezik gyalogos katona, mesterlövész, nehéztüzérség - valamint a repülős század, akik elől ajánlatos fedezékbe bújni, mert iszonyatosan veszélyesek. Evil Reaperek csupán pár pályán találhatóak szerencsére. Belőlük egy is halálos, és nagyon bosszantó tud lenni, ha a pálya végén végeznek velünk, és kezdhetjük az egészet elölről. Ha a stratégiai pályán halunk meg, legalább a már felhúzott épületek egyben maradnak az újrakezdésnél - feltéve ha nem lépünk közben ki a játékból. A gyrokopter egy újabb mókás dolog. Villámgyorsan közlekedhetünk vele, alapban tartalmaz egy géppuskát, valamint három bombát ami iszonyatos pusztításra képes.

Életerőnket a már említett féreg esszenciákon és injekciós tűn kívül a Boltokban tudjuk visszatölteni, egy bizonyos pontig. Ezt mindig mutatja a Bolt, hogy mennyi a gyógyítási limitje. A stratégiai résznél ez is jóval több, mint a sima pályákon. Számomra egyértelműen a Meccaryn pályák viszik a prímet mind izgalomban, mind akcióban, mind pedig humorban.

A második etapban a Sea Reapereket ismerhetjük meg. De olyan furcsa módon, hogy Delphit irányíthatjuk egyedül, aki a Reaper királynő egy szem gyermeke. Ellenfeleink pedig ugyanazok a szörnyek lesznek, amiket már megismerhettünk idáig is. Ugyanúgy TPS/FPS nézetben irányíthatjuk a főhőst - ő az, aki a header képén is látható, sajnos a cenzúra miatt melltartót kellett rá tenni, de egy file letörlésével ez eltüntethető! Az átvezető videók ugyanolyan mókásak, erről Yan, a dilinyós szamuráj Smartie gondoskodik, akihez Delphi elmegy, hogy tanuljon. Erre szüksége is lesz, mivel Delphi egyedül van, és mindössze kard és íj áll a rendelkezésére a gonosz elleni harcában. Szerencsére varázstudománya talán őt teszi a legerősebb szereplővé, így ez a küldetés talán egy fokkal könnyebb is mint a másik kettő.

Ráadásul a stratégia részeknél neki elég messziről lenyilazni a Vimpeket - vagy bárki mást, aki ellenség, és ezek meg házhoz jönnek - mert nem a hússal, hanem a lélekkel táplálkozunk, amik közel is kúsznak hozzánk. Delphi az egyetlen aki tud úszni a vízben, és ráadásul közben gyógyul is folyamatosan, - tulajdonképpen végtelen hosszan. Ezt kompenzálandó egyszerre csak egy Smartiet tud hazavinni egy légbuborék alapvarázslat segítségével. Repülni ugyan nem tudunk, de kapunk helyette egy nagyon frankó gyorsított ugrást, aminek segítségével a másodperc tört része alatt egyik helyről a másikra pattanhatunk - ugyanezzel szívatnak minket az Evil Reaperek a Mecc küldetésben. Ezen kívül varázslataink repertoárjában megtalálható a teleportálás, az időbörtön - amivel nevetségesen lelassíthatjuk azokat, akikre alkalmazzuk, csak ilyenkor vigyázzunk, hogy a hatósugáron kívülre kerüljünk, különben saját vermünkbe esünk - tűzfal, lángtenger, lélekszívás, fagyasztás, kicsinyítés, tornádó és végső elkeseredésünkben - amennyiben már felhúztuk a Party Houset - megidézhetjük a tengeri kígyót is.

A Reaper bázis természetesen teljesen máshogy néz ki, de alapjaiban ugyanúgy épül fel. Csak itt nem fa és kőfalak védnek, hanem átlátszó erőterek - nem tudom mi a jobb, szembesülni vele, mennyi ellenség tobzódik odakünn, vagy nem is tudni róla - és a Samrtiek lélekfürdőt vesznek mielőtt munkára indulnának. Alagút helyett teleportkaput, gyrocopter helyett pedig jetskít építhetünk. Ezenkívül minden más megtalálható, a pajzsgenerátor, a fegyverbolt, a lövegek, de még a tornyok is.

Fegyverek terén Delphi kicsit fantáziátlanabb arzenállal rendelkezik, mert az alap íjon kívül kapunk egy fejlesztett változatot, egy mesterlövészpuska szerűt, egy robbanófejes és egy hőkövető rakétás íjat, amivel egyszerre több ellenséget is kiiktathatunk. Én a játék vége felé már szinte csak ezt használtam. És míg a Mecceknél viszonylagos fejtörést okozott melyik plusz három fegyvert vigyük magunkkal a semmire sem jó, de eldobhatatlan kis pisztoly mellé itt nem kerülünk hasonló helyzetbe, mindig a fejlettebb íj mellett tegyük le a voksunkat, többnyire úgyis varázsolni fogunk, vagy szétvágunk mindenkit a kardunkkal.

Ezen kívül kapunk további két zsebet, ahová a gránátokat és egy injekciós tűt pakolhatunk be vészhelyzet esetére. És ha nem mondtam volna az elején, amennyiben az ellenség betör a bázisunkra, amíg mi valószínűleg az ő bázisukat próbáljuk szétkapni - Igazán Nehéz Bomba, vagy Tornádó varázslattal - és elrabolja Yant, vagy Borjoyzeet és beviszi a saját bázisára, az egész meccset buktuk. Persze kapunk figyelmeztetést, és ilyenkor azonnal kezdjük keresni a vele loholó ellenséget, a térképre váltva láthatjuk nagyjából merre fut. Amint végeztünk vele, és megérintjük a VIP Smartiet, ő visszakerül a bázisra. Igen, ismerős lehet, a Capture the Flag mintájára találták ki a fejlesztők, csak ez az elem inkább Capture the Smartie.

A Reaper kampány kétségkívül legszórakoztatóbb eleme, a négy árkád pálya, ahol egyre keményebb ellenfelekkel, és egyre trükkösebb pályákon kell legyőznünk vetélytársainkat egy jetskí segítségével. A pályákon felszedhetünk nitrót, és kétféle rakétát, az egyik csak lő, a másikkal be is foghatjuk az ellenséget. Ugrathatunk, falakat törhetünk át. Hihetetlen jól megcsinálták ezt a részt a készítők, ebből is látszik a saját fejlesztésű motor mennyi mindenre felhasználható. Ez a része a játéknak elképesztően feldobja az addigi gyilkolászást. Egyedül azt sajnáltam, hogy a Mecceknél nem volt valami hasonló a gyrocopterrel.

Az utolsó kampányban Kabutot ismerhetjük meg. Kabuto egyébként annak a szarvas, szamuráj sisaknak a becses neve amiket filmekben előszeretettel mutogatnak. Szerény véleményem szerint az utolsó küldetést már nagyon összecsapták a fejlesztők. Sehol az a finom humor, amit felépítettek az első két kampányban, csak jönnek egymás után az agyatlan, zúzásra kihegyezett pályák, amiket egy-két kivételtől eltekintve villámgyorsan ledarálhatunk. Ráadásul Kabuto olyan nagy, hogy nem igazán fér bele a képbe, sem szemből, sem TPS, de még FPS nézetben sem - ez utóbbiban egy hatalmas állkapcsot látunk.

Persze a fejlődési rendszerre odafigyeltek azért. Amikor elkezdünk vele játszani, Kabuto viszonylag kicsike még, kb. akkora mint egy kisebb fa - biztos nagyon aranyos lehet... a kicsike. Ez persze nem tántorítja el attól, hogy ki tudja dönteni őket. Ahhoz, hogy megnőjünk sokat kell kajálnunk, méghozzá Smartiekat, amiket a küldetésben Gonosz Smartiek helyettesítenek, ez már kimeríti az erőltetettség fogalmát. Hol voltak ezek eddig? Ha elegendő Smartiet ettünk, akkor eredeti méretünk duplájára növünk. A procedúra még egyszer megismételhető, ekkor már olyan nagyok vagyunk, hogy a legnagyobb hegyekre is játszva felmászhatunk, akkorákat tudunk ugrani, amivel egy-egy nagyobb folyó is röhögve átszelhető.

Kabuto ekkor ha tovább eszik két tojást rakhat, amiből két hozzá hasonló kicsinye születik. Ezek kb. úgy viselkednek mint a Mecceknél a társak, támadnak, védenek, menekülnek. Bár a kijelölés itt sokkal macerásabb, és nem is annyira hatékonyak. Kabuto nagyon sok lövést képes elviselni, néhány másodpercig egy gyorsvonat sebességét meghazudtolván tud sprintelni. Háromféleképpen tud üvöltözni, ami ugyan látványos meg hangos, de semmi haszna. Mellső mancsaival annál nagyobb pusztítást tud végezni, bár a legtöbb ellenségnek untig elég ha rájuk taposunk. Ha valakit felvettünk a földről, három dolgot tehetünk vele, hozzávághatjuk valaki máshoz, megehetjük, vagy felszúrhatjuk egyik szarvunkra. Összesen két lényt cipelhetünk így magunkkal, elemózsia gyanánt. Nagyon ötletes, ha éppen nem találnánk kaját és már kevés az életerőnk simán megteszi.

A kifejlett Kabuto ezenkívül kap egy adrenalin csíkot, minél tovább gerjesztjük - zöld, sárga, piros - annál nagyobb pusztítást képes véghezvinni. Vigyázat, az utolsó fokozatnál Kabuto teljes testével ráugrik a földre, és ilyenkor az uzsonnák is szétpasszírozódnak. Mit lehet még elmondani Kabutoról? Ha szerzünk kristályt égetni tudunk vele, ha köveket akkor pedig az élőlényekhez hasonlóan dobálózni, természetesen sokkal nagyobb pusztítást végzünk ilyenkor. Ezeket akár tekinthetjük távolsági fegyvernek is. Vízre vigyázni, Kabuto nem tud úszni és pillanatok alatt megfullad.

A nagyságnak ára van, semmiféle spéci játékmód nem érhető el vele, nincs sem árkád, és hiányzik a teljes stratégiai rész is. Amikor a többiekkel küzdünk csak egy bázis alapot kapunk, ahová az ellenfél VIP Smartieját kell behozni és jóízűen elfogyasztani. Számomra egyértelmű csalódás a játék ezen része, ráadásul hiányoznak a vicces átvezető videók is, amik bizonyára feldobták volna, amennyi ötlet volt a másik két hadjáratban mai napig csodálkozom, hogy Kabutonál csak ennyire futotta.

A játék flórája és faunája külön említést érdemel. A fő ellenségekről már beszéltem, de rajtuk kívül jó pár élőlény található e világon, melyekre érdemes kitérni. Itt van rögtön a Verm nevű fattyú, talán a legmocskosabb lény, mert ha messziről nem lőjük ki, vagy elhibázzuk, akkor villámgyorsan eltűnik, és hamarosan újjászületik ereje teljében, és akkor már ő támad ránk, a levegőből. Nagyon nehéz kilőni, tűzcsóvát köp és gyakran csapatokban található a pályákon. A Sonak egy lomha lény, de a Sea Reaperek szeretik megülni a hátát, géppuskafészket létesíteni rajta. Szónikus fegyverével blokkolni tudja a Jetpackünket, és akkorát tud dobbantani, hogy még egy magas hegy tetején is megérezzük a lökést. A Charger szintén egy vadállat, amiből szerencsére csak egy létezik, de azzal egy egész pályán keresztül fogunk szórakozni. Egyedüli gyenge pontja a szája, és az is csak akkor, ha kinyitja, márpedig csak akkor nyitja ki, ha már alig tíz méterre jár és éppen felénk dübörög 400 km/h-s sebességgel. Úgyhogy rossz találat esetén nem árt ha van a közelben egy ásó.

Rajtuk kívül inkább olyan lényekkel találkozunk, amelyek csak kiegészítik a világot. Ha például megölünk egy Sea Reapert, de nem lőjük totálisan szét, akkor hamarosan megjelennek a temetőbogarak és felzabálják a holttestet - egy Sonak felfalása igazán látványos - ez az akkoriban igencsak sarkalatos problémára - a memória felszabadítása, amit a fennmaradó tetemek jelentősen leterhelnek - egy igen elegáns megoldást kínált. Végül kapunk szárnyasokat, kettő lomhán vitorlázik a messzeségben, afféle dekorációként, míg ha nem iktatjuk ki idejében azokat a Sea Reapereket, akiknek a kezében nem fegyver hanem kürt van, hamarosan erősítést hívnak, akiket bőregérhez hasonlatos madarak pottyantanak le.

A flóra sokkal szegényesebb, többnyire fákból, bokrokból, fűcsomókból áll, de a 2000-es viszonyokhoz képest még így is óriási a teljesítmény. A Giants a mai szemmel is impozáns látványt nyújt, amit leginkább annak köszönhet, hogy a kiadáskor évekig nem lehetett játszani a maximális 1240*1024-es felbontáson - csak gondoljunk bele, az alig egy évvel ezelőtti Outcast még a 600*480-as felbontást sem érte el. A színek élénkek, harsányak, de ebben a játékban ez cseppet sem idegesítő, épp ellenkezőleg. Csodálatos a napkelte, a tükröződő vízfelület - talán nem kell mondanom, korának egyik legigényesebbje - órákat lehet eltölteni csak azzal, hogy a környezetet szemléljük, ahogy látszik rajta, hogy él. Igazi kihívás feljutni a szigetek legnagyobb pontjaira, ahonnét ellátni mindenhová, hogy aztán egy ugrással máris szabadesést kezdeményezzünk, és az utolsó pillanatban a jetpacket bekapcsolva elkerüljük a biztos halált.

Ehhez hozzávehetjük a környezet 100%-os rombolhatóságát. Az összes fa, épület, bunker, őrtorony szétlőhető. A fák elhajolnak Kabuto súlya alatt, a szörnyetegnek még a lábnyoma is megmarad a talajban. Az AI elfogadható, a Sea Reaperek követnek, segítséget hívnak, fedezékbe bújnak, csapatosan támadnak, szétszóródnak, bunkerbe menekülnek, úgyhogy néhány pályán fel kell kötni a gatyát alaposan.

A zene egyszerűen csodálatos, már a menüben megszólaló dallamok rabul ejtenek, Jeremy Soule itt még valóban tehetséges zeneszerző volt, és nem félt kísérletezni. Habár itt még besegített neki két másik úriember is Mark Morgan és Mark Snow - utóbbi felelős az X-akták zenei motívumaiért is. A Mecc kampány vérpezsdítő, Delphi küldetései alatt misztikus, Kabutoé pedig hátborzongató. Ehhez hozzávehetjük, hogy lágyan szól, ha nem történik semmi, ha pedig kezdődik az akció, akkor a zene figyelmeztet leghamarabb. Azaz dinamikusan változik a szituációnak megfelelően.

A szinkron valami zseniális, főleg úgy, hogy a humor forrása legalább 60%-ban verbális. Minden szereplő hihetetlen beleéléssel kelti életre azon fajokat akiknek az emberekhez még csak közük sincs. Az effektek szintén jók, még a puskák váltása, az egyes fegyverek elhajítása is más-más hangot ad. Egy-egy jobb hangkártya igazi finomságokat csal elő belőlük - ekkoriban kezdte meg diadalútját az EAX 4.0. És a Giants egyike volt az első játékoknak, amelyek már valóban kihasználták az 5.1-es térhangzást.

A multiplayerhez adott néhány pálya irtózatosan kevés, és már ekkor lehetett látni, hogy a Giants megelőzte a korát, mert nem labirintusokban kergetőznek a játékosok, hanem a nyílt terepen, trópusi környezetben, sivatagban, esetleg jeges terepen. Üröm az örömben, hogy a fejlesztők eredeti hiedelmei nem váltak be, és a Giants leginkább az egyjátékos részéről híresült el, míg a multit hamar elfelejtették. A játékot négy éven át fejlesztették, a pénz időnek előtt elfogyott, a fő programozó pedig sajnos meghalt rákban. Így a játék bemutatóról bemutatóra csúszott, és végül csak a kiadó, Interplay nyomására fejezték be 2000 Karácsonyára. Sajnos azonban így csomó mindent nem tudtak kiküszöbölni benne, és csak az mentette meg az elavulástól, hogy a saját fejlesztésű motor, az Amityville még így is olyan brutálisan erős volt, hogy a legtöbb játékos gépén alig akart futni és több év múlva lett sztenderd a benne található látvány. Lényegében ez lett a Giants egyetlen hibája, ugyanis emiatt iszonyatos töltési idő is várta  játékosokat az egyes küldetések között - de persze a mai gépeken ez alig több pár másodpercnél.

A motor támogatta az OpenGL-t, a Glide-ot, valamint a Direct3D-t is. Később GeForce 3-as kártyák mellé csomagolták, külön kiadták hozzá az audio CD-t is. 2001-ben a PlayStation 2 tulajok már egy feljavított Giants-ot tehettek a lemezlejátszóba, ahol a poligonszámot tovább növelték, bár más elemek ki kellett, hogy kerüljenek a játékból, mert még így is butítani kellett, hogy a konzol elbírja. Mindezek miatt a játék a kezdeti időben egyáltalán nem fogyott jól, de az egekbe magasztaló kritikák miatt a későbbiekben a játékosok szerencsére felfedezték és nem hagyták veszni ezt a remek mókát. Mára kult klasszikusként emlékszik rá a történelem.

Ahogy így visszanézem sikerült igazi regényt írni erről a fantasztikus játékról. Mindenkinek csak ajánlani tudom, szerezze be, patchelje fel! és aztán durr a pofájába az összes mocskos Sea Reapernek. Ha túl tudod tenni magad a sablonos Kabuto részen, egy igazán élvezetes játékot kapsz, amihez azóta sincs fogható.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!