A stúdiórendszeren kívül tevékenykedő, úgynevezett független filmkészítők dolga elvileg az lenne, hogy új utakat jelöljenek ki, de már innen is egy gyakrabban kerülnek ki olyan alkotások, melyek ugyanazt a történetet mesélik el sokadszorra. Theodore Melfi 15 éve csinál filmeket, amiket a kutya nem néz meg. Talán ezért érezte úgy, hogy ideje lesz biztosra menni. Keserédes vígjátékához, a St. Vincenthez még sztárokat is beszervezett élükön a főszerepet egyre ritkábban vállaló Bill Murrayvel. Az öregedő komikus bár túl van pályája csúcsán, még mindig hírhedt arról, hogy nehezen szerezhető meg. Aki akarja őt a filmjébe, és nem Wes Andersonnak hívják, annak kitartóan kell koslatnia utána. Az író-rendező Melfi nem ódzkodott lefutni a tiszteletköröket érte, de a csatát félig már megnyerte azzal, hogy a címszerep, amit szánt neki, teljes egészében rá lett szabva.

Bill Murray filmes pályájának jelentős részét taplók eljátszásával töltötte. A leghíresebb figurák, amiket életre keltett, mint a Szellemirtók Peter Vankmene és az Idétlen időkig Phil Connorsa, nem épp a finom modorukról híresek. Vincent, a mogorva szomszéd is beillik közéjük, aki annyira le van égve, hogy jobb híján még arra is hajlandó, hogy vigyázzon a mellé költözött Maggie (Melissa McCarthy - Női szervek) vézna kölkére, így jutva egy kis mellékeshez. Az iskolában nem túl népszerű Oliverrel (Jaeden Lieberher) hamar összebarátkoznak, és természetesen az is kiderül, hogy Vincent szíve nincs is annyira megkövesedve, mint az elsőre látszik.   

Ezt a történetet óvatos becslés szerint is legalább fél tucatszor elmesélték. Vannak ugyan kisebb eltérések, de az Egy fiúról, a Tapló télapó, és társai kedvelőit nem érik nagy meglepetések. A főszereplő akármilyen alkalmatlannak is tűnik a pótapai szerepkörre, nem csak belerázódik, de ez a kapocs helyes útra is tereli az életét. El lett ez a felállás már koptatva, de ettől függetlenül jó érzelmi alapot adhat egy filmnek, mint tette azt nemrégiben a sajnálatosan elkallódott Szaftos szavak esetében is. Ehhez persze az kellett volna, hogy alkotók ne olyan mereven kövessék ezeknek a vígjátékoknak az untig ismert menetét, mintha egy IKEA bútort állítanának össze. A St. Vincent egyetlen merészebb húzása, hogy Murray az elején egy terhes prostival (Naomi Watts) szexszel, aki aztán a többi karakterhez hasonlóan a történet végére szinte teljesen megszelídül. Az erre végképp alkalmatlan személyeket, például a főszereplőnek hitelező bukit (Terrence Howard) olyan sebesen tüntetik el mellékszálukkal együtt mintha nem is lettek volna.

A rózsaszín köd, ami a végére teljesen ellepi a sztorit, mesterséges bűzt áraszt. Ez a kisiklás annál is bosszantóbb, hogy a film közepe abszolút rendben van. Vincent és a fiú barátságának alakulása tartogat remek pillanatokat, amikkel aztán az előzetest is kitöltötték. A legjobb az egészben persze Bill Murray. Az apatikusan végigjátszott Műkincsvadászok után kicsit aggódtam érte, de felesleges volt. Hazai terepen van, amit ugyanúgy ural, mint ifjú napjaiban. A többi színész közül leginkább a lezser papot alakító Chris O'Dowd emelkedik ki, akinek nem először sikerül a neki szórt apró morzsákból figyelemreméltó gombócot gyúrnia. A most kevésbé szabadszájú Melissa McCarthy többnyire csak Murraynek végszavaz, Naomi Watts szörnyű akcentussal súlyosbított, síkegyszerű szerepét pedig nekem olybá tűnt, hogy csak azért hizlalták fel, hogy megnyerjék őt hozzá.

A filmnek a második felében életbe lépő, nem kívánt, de jó előre látható drámai irányváltásáról süt az érzelmi hatásvadászat. Nem elég, hogy az üzenete annyira papírvékony és közhelyes, hogy söralátét feliratnak is erőltetett lenne, az író-rendező ténylegesen az arcunkba üvölti egy teátrális csúcspontban, hogy aztán meg is hatódjon saját magától. A beékelt poénok alig-alig képesek egyensúlyban tartani a filmet, és csupán Bill Murray tehetségének köszönhető, hogy a szirupostál nem dől az azt teletöltő Theodore Melfi nyakába. A St. Vincentért nem érdemes rohanni a mozikba. Van ugyan egy csúcsformában lévő főszereplője, azonban maga a film nem tudott hozzá felnőni.