"Félelmetes fantáziajáték. A főhős TE vagy! A játékhoz nem kell más, mint egy ceruza, egy radír, két dobókocka, no meg némi szerencse."

Ó, azok a régi szép idők, amikor az emberek még olvastak könyvet. Emlékszem, hogy az utolsó valamikor 2011-ben halt ki. Szerencsétlen flótás, egy Zabhegyezőt találtak mellette a WC-n... sose tudta meg mi lett a vége. Hogy mit mondasz? Persze, persze, léteznek ma is videokönyvek, meg e-readerek... igazi élmény bennük lapozni, meg a szaguk is olyan, de olyan jó... Na de nem azért gyűltetek körém, hogy a sopánkodásomat hallgassátok, hanem, hogy regéljek nektek, egy letűnt, szebb korszakról, amikor még az olvasás egy lehetséges alternatívát nyújtott az úgynevezett virtuális valóságba.

És tényleg. Az ember bármennyire is utálta olvasni a Kincskereső Kisködmönt, meg a Tüskevárat, ha hazament, az volt az első, hogy pihenésképpen még végigküzdötte magát egy Kaland, Játék, Kockázat könyvön. Ezek a könyvek az én életemet alapvetően befolyásolták. De talán írhatnám az egész korosztályomét is. Nem is hiszem, hogy szaladgál olyan 30-40 közti ember, akinek ne fordult volna meg legalább egyszer egy ilyen könyv a kezei közt. Emlékszem a tizenegyedik születésnapomra kaptam egy ajándékot keresztanyámtól. Én meg mindig megpróbáltam kitalálni vajon mit rejt a csomagolás. És minthogy akkoriban bűvésznek készültem - ki nem? -, természetesen egy pakli kártyára, és a hozzájuk tartozó trükköket ismertető könyvre gondoltam. A könyvet ugyan eltaláltam, de egyáltalán nem kártyatrükkökről szólt, hanem A Rémület Útvesztője címet viselte.

Minthogy olyan gyerek voltam, aki hajlamos a csalódásra, ha nem azt kapja, amit vár. Így a sutba dobtam, és inkább belevetettem magam, az akkoriban szintén nagy népszerűségnek örvendő kvarcjátékba, ami meg a kártyapakli helyett lapult a csomagban. Persze idővel beleolvastam a könyvbe is, de életemben nem találkoztam addig hasonlóval. Keresztanyám elmondása szerint, a könyvárus ajánlotta neki, mondván megőrülnek érte a gyerekek. Így visszagondolva, a tökéletes ajándék egy tizenegy éves gyereknek, és szerencsére, még a cím se vette el tündér keresztanyám kedvét - a félreértések elkerülése végett, akkoriban valóban azt hittem, hogy ő egy tündér, értsd átjár a mi világunk, meg a varázsvilág közt. Mert egész egyszerűen bámulatos dolgokat képes volt elintézni.

Amikor végül beleolvastam a könyvbe, elsőre totál nem értettem mi ez az egész. A negyedik fejezetnél, már teljes zagyvaságnak tartottam. Kénytelen voltam elolvasni az ismertetőt - amit persze átugrottam, hiszen nyilván haszontalan marhaságokkal tömték tele -, és azután kinyílt egy teljesen új világ. Ezeket a könyveket ugyanis nem úgy kell olvasni, mint pl. az említett kötelező olvasmányokat. Mindig ahhoz a fejezetponthoz kell lapozni, amit te választasz ki azok közül, amit felkínál a könyv. És így már haladni kezdtem a kalandban. További problémát jelentett, hogy ezekben a könyvekben harcolni is kell, és a szemét dobókocka persze mindig akkor gurít egyest, amikor rajtam a sor. Anyám másnap elhűlve hallgatta, hogy egy kocsmában, lekardoztam két orkot.

De meg is lett az eredménye. Olyan rémálmok gyötörtek a könyvtől, hogy amikor egy osztálytársam felajánlott érte két Donald kacsás könyvet, akkor azonnal elcseréltem vele. Később, amikor már vissza akartam cserélni, persze nem ment bele, és évekkel később egy antikváriumból szereztem meg újra ezen kalandot. Mert valamit mégis elindított, csak akkoriban még túl gyerek voltam hozzá. A csillagok azonban együtt álltak, és miután megnéztem a Labirintust, kikristályosodott előttem, hogy ez ugyanaz a nagyszerű világ, amit eldobtam magamtól. Ha akkor bűvészkönyv helyett nem ezt a játékkönyvet kapom, akkor később nem hülyülök bele a fantasyba. De olyannyira, hogy a létező összes hazai kiadott játékkönyv itt csücsül a könyvespolcomon. Nem kezdek el magam is történeteket írni. Nem jutok el oda, hogy kiadják a regényemet. És végső soron nem kerülök erre a blogra se.

E hosszúra nyúlt bevezető után pedig joggal merülhet fel a kérdés, hogy miért a Halállabirintust pakoltam ki, amikor eddig A Rémület Útvesztőjéről beszéltem csupán? Nos azért, mert idén, kereken harminc éve jelent meg hazájában a könyv. És mindkettőt Ian Livingstone írta, aki e stílus koronázatlan királya. Nálunk 1989. májusában látott napvilágot, vagyis már annak is huszonöt éve, így akár dupla évfordulót is ünnepelhetünk. És minthogy Santino azt mondta játékkritikák mellett lehetnének könyvkritikák is... szerintem még ő maga sem gondolta végig mit szabadít ezáltal a világra.

És, hogy miért éppen ezzel a könyvvel nyitom a sort? Mert ugyan hazájában hatodikként jelent meg, de nálunk a Rakéta ezt hozta ki elsőnek. Ráadásul annyira ikonikus a borítója, hogy igen kevés másik játékkönyv tud vele szembeszállni. Vagyis a játékkönyvek egybeforrtak a Halállabirintussal. Ami azt illeti, amikor én kezdtem olvasni ezeket, már kezdett lecsengeni a láz, akkor jött be az Atari, Nintendo, Elektor kalandor, és természetesen azok is érdekeltek ám.

A játékkönyv eredetileg a brit Fighting Fantasy sorozatban jelent meg. Amit 1982-ben két úriember a már említett Livingstone, és Steve Jackson indított be, az amerikai Choose Your Own Adventure mintájára, de annak gyerekes egyszerűségét mellőzve. Egy teljesen új szintre emelték a játékkönyvek minőségi tartalmát, olyannyira, hogy Európában ez a legnépszerűbb lapozgatós könyvsorozat. Megemlítendő még a Magányos Farkas sorozat, de azt sajnos egy rész kivételével sosem hozták be az országba.

A Choose Your Own Adventure 1979-ben indította el saját sorozatát, végtelenül leegyszerűsített egyszemélyes szerepjátékok voltak ezek, ahol néha az olvasó eldönthette merre is menjen tovább. A kaland pedig látszólag az ő választásai szerint alakult. 1980-ban Jackson és Livingstone jelentkezett egy tervezettel a brit illetőségű Penguin Books-nál. A tervezet a sablonos The Magic Quest munkacímre hallgatott. Minthogy eddigre az amerikai sorozat sikeresnek mutatkozott, a kiadó adott egy esélyt a szerzőpárosnak. Többszöri átírás után 1982-ben megjelenhetett A tűzhegy varázslója, a Penguin gyerekrészlegével foglalkozó Puffin Books gondozásában.

Ahogy mondani szokták, a többi már történelem. Jackson és Livingstone klasszikusokká értek az idők során. Tudni akarsz valamit a fantasyről, lapozd fel bármely könyvüket, és egy óra alatt kiművelődsz. Egyik ismerősöm sértetten úgy fogalmazott még a 90-es évek végén, hogy ez a két ember egyáltalán nem klasszikus. Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Az eladások olyan mennyiséget produkáltak, hogy két évvel később már keresni kellett az újabb szerzőket, akik segítettek bedolgozni a sorozatba, mert a két szerző önmagában nem bírta a tempót. 1986 után a két öreg lényegében letette a lantot, és saját vállalkozásukkal foglalkozott. Jackson egyáltalán nem írt többet, Livingstone még hat könyvet hozott össze, de 1988 után ezek mindegyike kizárólag valamilyen felkérésre, vagy évforduló miatt készült el. A legutolsót két éve írta Zombik Vére címmel, a sorozat indulásának harmincadik évfordulójára.

A kilencvenes évek elején már érezni lehetett a számítógépes játékok hatását, ami erősen visszavetette a játékkönyvek iránti érdeklődést. Így 1992-ben az 50. kötettel le akarták zárni a sorozatot, és hogy keretbe foglalják felkérték Livingstonet, hogy írja meg a Visszatérés a Tűzhegybe kalandot. Ez azonban megint fantasztikus eladásokat produkált, emiatt 1995-ig újabb kilenc részt publikált a kiadó, mielőtt a sorozatot beszüntette volna.

2002-ben a Wizard megszerezte a jogokat, és a következő öt év alatt, újra kiadta a jobban sikerült könyveket - értsd Jackson&Livingstone összes -, és néhány újat is. Ez a sorozat huszonkilenc részt ért el. 2009-ben harmadszor is kiadták a könyveket, ez 2012-ig újabb tizenhét részt ért meg. Bár ebben elsősorban már válogatott címek jelentek meg, amelyeket a fogyás miatt újra kellett kiadni. Tehát szegről végről nézve, a Kaland Játék Kockázat mai napig él.

A szerzőpáros közül Jacksont tartják a kísérletezőbbnek, míg Livingstone erősebb hangulatban és ő kezdte el a világépítést is. A Halállabirintusban utalt először a többi kalandra. Talán mondanom se kell, de számomra ő az abszolút kedvenc. Jacksonnal mindig az volt a bajom, hogy sose tudtam mit kapok tőle, és gyakran nagyon nem tetszettek a kalandjai. Livingstone ellenben hajlamos volt néha az önismétlés hibájába esni. Az első önálló regénye, A Végzet Erdeje például egyértelmű csalódás. Második önálló regényével - amely a harmadik, ha belevesszük a Tűzhegy Varázslóját is - már kiküszöbölte a csorbát. Az 1983-as A Tolvajok Városa ugyanolyan klasszikus, mint a legelső könyv, az igazi durranásra azonban egy évet még várni kellett. No ez lett a Halállabirintus.

Nem véletlen, hogy a Rakéta ezt választotta, hogy elindítsa a sorozatot hazánkban. Mai napig toronymagasan tartja az eladási mutatókat, csak Angliában 300.000 példányban adták el. Huszonhárom nyelvre fordították le, az eredeti megjelenés után pedig 2002-ben, és 2009-ben is újra kiadták. 2003-ban Dungeons&Dragons szerepjátéknak dolgozták át, majd 2008-ban ezt is újra kiadták. 2010-ben kiadták iPhone-ra és iPadra, az eredetileg fekete fehér illusztrációkat kiszínezve, bár szerintem a rajzok emiatt sokat vesztettek a mélységükből, és az árnyékokból. Az egyetlen játékkönyv, amiből valaha videojáték készült - 1998-ban, marha pocsék lett, majd adott bejegyzésben külön foglalkozok vele -, 2011-ben pedig bejelentették, hogy filmet kívánnak belőle forgatni, idézem "A Fűrész találkozása a Gladiátorral."

Ennyi háttér után, nézzük magát a kalandot. A Halállabirintust egy őrült és gazdag báró, bizonyos Szukumvit építette egy hegy gyomrában, mert az volt a célja, hogy az addigi szerény városkát, Fangot felfuttassa. Fang, a Kok folyó partján fekszik, Csiang Mai északi tartományában, és mára mindenki együtt emlegeti a Bajnokok Próbájával. Minden év május elsején kalandorok gyűlnek itt össze, hogy kockára tegyék életüket a labirintusban, melyben halálos csapdák, és a világ minden pontjáról begyűjtött szörnyek leselkednek rájuk. Ha valaki keresztül jut rajtuk, annak 10.000 arany üti a markát, és Csiang Mai örökös szabadsága, vagyis minden évben akad épp elég jelentkező.

A labirintus megépítésekor Szukumvit úgy tesztelte le művét, hogy tíz legjobb testőrét küldte be állig felfegyverkezve. Egyik se jött ki soha többé. Az eseményt pedig azóta minden évben meghirdetik. Már az első évben tizenheten jelentkeztek szerencsét próbálni. És azóta minden évben újabb harcosok jönnek. Mindhiába. Mai napig senki nem fejtette meg a labirintus titkát, eleddig senkinek nem sikerült eljutnia a kijárathoz. És ebben az évben bizony TE is megpróbálkozol a lehetetlennel. Öt másik kalandorral együtt lépsz át a bejáraton. Ellenfeleid, két barbár, egy lovag, egy gyanús tekintetű nindzsa, és egy elf nő. Vajon milyen sors vár rátok a hegy gyomrában? A megoldás a TE kezedben van!

Nem mondhatnám, hogy valami iszonyat eredeti a történet nem igaz? Egy klisében tobzódó tucatfantasy, ami ráadásul tele van logikai hibákkal. A Dungeon Crawler iskolapéldája, amiből ekkoriban tizenkettő egy tucatot lehetett találni, főleg, ha az ember szerepjátékozott is. Ugyanakkor a klisék azért alakulnak ki, mert sokszor használják őket, és Livingstone elképesztően jól zsonglőrködik velük. De hagy kezdjem cikizni kicsit ezt az alaphelyzetet. Először is. Ki az az elmebeteg, aki bemenne egy ilyen helyre? Nem mondom 10.000 arany vonzó lehetőség, de ha eddig évek óta, senkinek nem sikerült átjutni rajta, akkor nem az a legvalószínűbb, hogy neked se fog? Jó persze, a Legyen ön is Milliomost se nyeri meg mindenki, és az is addig volt igazán érdekes, míg valaki el nem vitte a fődíjat. De igazán érdekelne, hányan jelentkeztek volna, ha rossz válasz esetén ott helyben levágja a fejüket egy bárd, vagy az alfelükbe fúródik egy szimpatikus karó?

Aztán. Mi a fenét eszik ezen a nép? Elvégre ők, csak azt látják, hogy pár ember bemegy egy alagútba... és a büdös életben nem jön ki. Ez aztán a látnivaló. De hát az emberek egy része nézi a Barátok Köztöt is, sőt fizet azért, hogy nézhessék, amint az adott szektor előtt elhúznak a versenyautók a Forma 1-ben... szóval ugyan mit tudok én.

A leírás szerint az alagutakat kristályok világítják meg, hogy valamennyi fényt adjanak. Ha ezek a kristályok ki is vetítenék a képet, hogy a tömeg láthassa mit csinálnak a kalandorok, és merre mennek, ki, milyen hibát vét, kit, melyik szörny fal fel, akkor nem mondom, az már igazi mulatság. DE! Ebben az esetben mindig megtudnák a nézők, merre kell menni, ki, hol hibázott, vagyis erre azért nincs lehetőség, mert Szukumvit maga alatt vágná a fát. És a Halállabirintus éppen azért félelmetes, mert nem tudja senki, mi lakozik benne. Szegény bárónak minden évben újra kellene designolni az egész labirintust, újabb csapdákat kifundálni, új szörnyeket meghonosítani... hát mennyi pénz már az? Nem lenne rajta haszon.

Az is elhangzik, hogy évről, évre egyre több embert vonz ez a lehetőség. Ha az első alkalommal tizenheten próbáltak szerencsét, akkor jelenleg miért csak hatan vagyunk? Nekem ez meglehetősen kevesebb. A bent lakozó szörnyeket táplálni is kell az év hátralévő részében, ezt a Próbamesterek és karbantartók végzik... de ezek talán nem jönnek ki soha a felszínre? Nem rúgnak be, és nem pofázzák el a titkokat? Vagy az egész életüket a hegy gyomrában élik le, önfeledten és vidáman... önszántukból, azon röhögve jóízűt, hogy önfeláldozásuk miatt jó sokan fognak meghalni? De ugyan mit gondolkozik ezen egy gyerek?

A klisék legszebb hagyományai már a vetélytársakban is megnyilvánulnak. Le se tagadhatná az öreg, a 80-as évek sword&sorcery hatását. Egyből kapunk két barbárt, elvégre a Conan, a barbár-nak is két része volt. A két író munkáiban pedig rendre visszaköszönnek a 80-as évek nagy filmjeinek hatásai. Mi népszerű még a 80-as években? Hát a nindzsák! Oké, legyen egy abból is, legyen egy elf csaj, mert mégis leginkább pubertáskorban szenvedő, fiatal srácok lapozgatják ezeket a könyveket - visszatérő motívum, hogy mindenki, aki csak játszott ezzel a könyvvel, felemlegeti, milyen szívesen megmentette volna a lányt, ha erre esélyt kap -, és végül legyen egy lovag is, elvégre mégiscsak egy középkori környezetben játszódik a kaland.

A könyv legnagyobb erénye, hogy a későbbiek során valamennyi vetélytársunkkal, így, vagy úgy, összefutunk. Van, aki volt olyan kegyes, és belesétált egy csapdába helyettünk, van, akivel meg kell majd küzdenünk, - hiszen CSAK EGY MARADHAT - és olyan is lesz, akivel ideig, óráig társulhatunk. A labirintus tele van gyilkos, és ötletes csapdákkal, tényleg nem csupán kardunkat kell használnunk, mert akkor többnyire az első harmadban már elhalálozunk. A szörnyek pedig kellemes keveréke a már ezerszer ismerteknek, pl. ork, goblin, troll, óriás skorpió, és mitológiai lények mint a Minotaurusz, vagy a Medúza. De Livingstone igyekezett újakat is kitalálni. A legjobb természetesen a Vérvad, akit csak úgy lehet legyőzni, ha száz szeméből beletalálunk az egyetlen eredetibe. De ez nehéz, mert mérgező lehelete, és nem csak hosszú, meg nyálkás, de egyenesen gonosz nyelve is van.

Érdekes, hogy az új kiadásokra rendre a Csontvázharcos került, aki szintén egy emlékezetes pillanatát szolgáltatja a könyvnek, de korántsem ennyire lehetetlen legyűrni. A Verembestia - ami valójában egy Tyrannosaurus Rex, csak nyilván gyerekek ezt nem értik, pedig de -, a Tükördémon, az Imitátor, vagy a Sziklahernyó szintén mind remekül kitalált szörny. Kár, hogy ha velük találkozunk, akkor tudhatjuk, rossz felé mentünk. Ha jól emlékszem, Mantikórral is ebben a könyvben futottam össze először. De innen tanultam meg mi az a Leprechaun, Doppelganger, Troglodyta, vagy a Boa Constrictor.

A könyv nehézsége, és - 99%-os végigjátszhatatlansága - mégsem a csapdákból és teremtményekből fakad, mert a legtöbbet kis furfanggal könnyen legyőzhetjük, vagy elkerülhetjük. Hanem a kőzettanból. A labirintusban ugyanis drágaköveket kell keresnünk a végső próbához. Ezt azonban nem tudjuk az elején. Livingstone ugyan elrejtett egy segítséget: cameózik a levágott kezű rab megformálójaként, akit ha kimentünk, mindezt elmondja. Ezzel azonban csupán annyi baj adódik, hogy mire idáig eljutunk már régen magunk mögött tudtuk az egyik drágakövet. Ráadásul olyat ami KELL a végső próbához. Köszi Livi! A mester gyakran írta bele magát a kalandjaiba, általában valami jószándékú emberke formájában, akinek ha nem segítettünk, akkor besértődött mint egy szaros gyerek.

Ugyanakkor nem nagy segítség ez, mert mindössze három drágakő kell, és legalább tízfélével találkozhatunk a könyvben. A legtöbbet természetesen valami csapda őrzi. És emiatt keresztül, kasul be kell járnunk az egész labirintust, és folyton paráznunk kell, hogy jobbra, vagy balra menjünk, jó ötlet e leereszkedni egy sziklahernyó vájta járatba - nem az! :D -, mert hátha találunk egy drágakövet a fészkében, avagy sem? A pofátlanság netovábbja, hogy a gyémántot elviszi előlünk a nindzsa, de arra azért maradt lélekjelenléte, hogy a ládába elhelyezzen egy csapdát az utána jövőnek. Mert ha nem ő rakta bele (????) ugyan mégis, hogy vette ki úgy, hogy nem indította be?

A kaland túléléséhez ajánlott térképet rajzolni - a legtöbb kalandhoz nem árt, de ehhez különösen. A labirintus első része még viszonylag gyerekjáték, a szokásos Livingstonos, három út közül lehet választani, de a második felére úgy bekeményít az öreg, hogy ember legyen a talpán, aki ezt elsőre végigjátssza. Vagyis mind meghaltunk VOLNA. És ha még össze is gyűjtöd a megfelelő drágaköveket, vannak harcok amiket lehetetlen elkerülni. Milyen választás már, hogy vagy Minotaurusz, vagy Óriás Skorpió ellen kell megküzdj? Te melyiket választanád?

Ha nem olvasunk el egy papírfecnit, nem tudjuk, hogy a zsákutca, valójában nem az. Ha nem fejtjük meg az egyik legjobb "műveltségi tesztet" mi is kővé válunk, ahogy a szerencsétlen lovaggal történt. Vagyis a könyv olvasása közben az agyunkat is használni kell - ezt a későbbiek során csontra járatták az írók, nyilván rájöttek, hogy a brutális nehézség miatt mindenki végigcsalja a könyveket.

A könyvek nem csupán a választhatóság miatt adták az interaktivitás illúzióját. Rengeteg látványos illusztrációt tartalmaztak, jelen kötet harminckettőt. Ráadásul ezeket olyan jól alkalmazták, hogy csak nagyon kevés olyan helyzet maradt, amiből ne kapnánk ízelítőt, a többit meg kitölti az agyunk. A rajzokat kedvenc grafikusom, Iain McCaig, készítette, akivel Livingstone ekkor már harmadszor dolgozott együtt, és megszokott metódust megszakítva ő festette a borítót is. Az egész oldalas rajzok mellett pedig az egyes fejezetpontokat is elválasztja pár kisebb rajz. Szóval a hangulat csak úgy árad ezekből a könyvekből.

Ráadásul Livingstone remekül kihasználta a 400 fejezetpontot is. Többszöri újrajátszás után is fogunk találni olyan részeket, amelyek mellett elsőre elmentünk. Elhalálozásainkat - egy egy rossz választás esetén - pedig különösen vizuálisan írja le, ezek csak akkor hiányoznak, ha szörnyekkel küzdünk, mert ott ha veszítünk, akkor automatikusan elhalálozunk. Ha ezekre is fejezetpontot pazarolt volna, akkor a kaland már nagyon rövid lenne. Így nagyjából három, négy óra míg végigküzdjük magunkat rajta - már HA eljutunk a végére.

Nem tudom kinek mondok vele újdonságot, de a könyvben szereplő nevek legtöbbje Thaiföldről származik. Ahol tényleg létezik egy Fang nevű város, egy Kok folyó, egy Chiang Mai, egy Sukumvhit nevű utca Bangkokban, stb. Livingstone 1981-ben arrafelé nyaralt, és aki próbált már fantasy regényt írni, az tökéletesen tisztában van vele, hogy a nevek kitalálása a legnehezebb dolog a világon. Ez viszont tuti siker. Ha a regény nem lesz népszerű, ugyan kit érdekel ez? Ha viszont ilyen népszerű lesz, akkor meg évente megünneplik Thaiföldön a Bajnokok Próbáját, szigorúan május első hetében.

A könyv sikerét még kétszer lovagolta meg Livingstone. 1986-ban megírta a folytatását, Bajnokok Próbája címmel, ami lényegévben ugyanez pepitában, sokkal gyilkosabb, bődületesen nehéz, de mégis már fele ennyire se hangulatos. Majd 1988-ban, - akkor még ezt gondolta utolsó könyvének - A halál seregeit, amely arról szól, mire is költöttük a pénzt, amit megnyertünk a próbán. Talán az egyetlen alkalom, amikor Livingstone kísérletezett. A három kötet lényegében egy trilógiát alkot, de természetesen a most bemutatott darab önmagában is élvezhető mind a mai napig.

Vagyis akármikor születtél, tedd próbára szerencsédet, mert Kalandod itt még korántsem ért véget.

És most Lapozz!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!