Egy kapcsolat válságba kerüléséhez két ember kell, az író-rendező Ned Benson pedig úgy döntött, hogy mindkét nézőpontnak saját filmet szentel. Az ötlet nem teljesen újkeletű, már a ’70-es években született erre egy kísérlet, a Válik a férfi - Válik a nő Richard Burton és Elizabeth Taylor főszereplésével. A színészek kiválasztásakor Bensonnak is sikerült telibe találnia: filmjeiben Jessica Chastain és James McAvoy alakítják a mélypontra kerülő párt. Az Egy szerelem története szerencsétlen címválasztás volt hazai részről. Először is köze sincs az eredetihez – ami pontos fordításban Eleanor Rigby eltűnése –, másodszor téves képet sugall. A film nem azt meséli el, a nő és a férfi, hogyan szerettek egymásba, még csak nem is azt, hogyan szerettek ki egymásból, hanem egy köztes állapotot, amiből meg kell találniuk a kiutat, hogy együtt vagy külön, de folytatni tudják az életüket.

Talán okosabb lett volna, ha kétrészes tévéfilmként mutatják be az Egy szerelem történetét, ugyanis epizódjai, A nő és A férfi, önmagukban nem alkotnak egészet, csak együtt válik teljessé a kép. A sorrendiség se tisztázott. Nálunk a női szemszögű részt kezdték el először vetíteni, majd egy hónappal később jött a férfié, míg a torontói filmfesztiválon fordítva mutatták be őket. Most, hogy láttam mindkét filmet se tudnám biztosra mondani, hogy melyikkel jobb kezdeni. A nőnél több a titok. Amikor először találkozunk a Jessica Chastain alakította Eleanor Rigbyvel, valamiért öngyilkosságot kísérel meg. Conort, akit elhagyott, jó darabig nem is látjuk. Mikor végre megjelenik, akkor derül ki, hogy nem csupán a barátja, hanem a férje, és már hét éve házasságban élnek.

Míg Eleanor összeomlásának az okát A nőben rejtegetik előttünk, addig Conor epizódjában, A férfiben viszonylag hamar kimondásra kerül, hogy az, ami éket vert közéjük, csecsemőjük halála. A két film tehát igazából arról szól, hogyan dolgozzák fel a tragédiát mindketten a maguk módján. A nő szemszögéből elmesélt történetben végigkövetjük miképp próbálja újra felépíteni az életét szó szerint a semmiből, miután eljutott odáig, hogy el akarja dobni. Első lépésként visszaköltözik a szüleihez, megváltoztatja a külsejét, és beiratkozik egy egyetemi kurzusra. Ahogy Eleanor kezdi kicsit összeszedni magát, újra eszébe jut, hogy valaha boldogok voltak a férjével, ami inkább megkavarja érzelmileg, mint segít neki ismét tisztán látni. 

Szerelmes filmnek már csak azért se lehet nevezni Ned Benson kétrészes művét, mivel alig van benne romantika. Eleanor napjait a gyász uralja, ebből kifolyólag az ő epizódja szenvedősebb, nehézkesebb. Környezete is jellemzően melankolikus, egyedül húgán keresztül áramlik be a történetbe egy kis könnyedség. Conornál a súlypontok áthelyeződnek. Ő elsősorban Eleanort próbálja visszaszerezni miközben azzal is nehezen néz szembe, hogy az étterme, és vele minden, amit felépített, befuccsolt. A cselekmény nála sokkal gördülékenyebb, mivel a nővel ellentétben jól tudja, hogy mit akar. Mialatt Eleanor összerakosgatja az életét, Conoré egyre hullik szét. A gyerek halála természetesen őt is lesújtotta, de míg Eleanor átadta magát a fájdalomnak, addig Conor magába temette, sőt még környezetének is megtiltotta, hogy beszéljenek előtte a halálesetről. Nem valami egészséges megoldás, amivel csak halmozza a benne felgyülemlett feszültséget. Az tehát mikor segít felidézni feleségének gyermekük arcát kulcsfontosságú pont mindkettőjüknél. 

Ned Benson keveset játszik el a lehetőséggel, hogy a történetet két fél részéről is elmesélheti, inkább karakterei egyéni útjára összpontosít. Megismerve a férfi és a női oldalt, utalások és elejtett mondatok kerülnek a helyükre, viszont nem helyeződik semmi radikálisan más megvilágításba. Leginkább a szubjektív nézőpontból adódó finom eltéréseket találhatunk. Ugyanazon eseménynek más részlete kerül előtérbe. Egyikük a végpontra emlékszik vissza, míg a másik az előzményekre. A rendező ennél komolyabb dramaturgiai trükkel nemigen él. A legfontosabb számára az, hogy megmutassa, mi zajlik le szereplőiben. A két epizódra bontás legfőbb erénye, hogy Benson milyen jól kifejezi vele, hogy minden ember egy saját történet, külön háttérrel és szemszöggel, ahonnan sose látható a teljes kép. Eleanor és Conor sincs tisztában egymás valós érzéseivel. Azt se tudják, merre jár a másik, hiába leskelődnek. Érdekes, hogy ebben kezdetben osztozunk velük, majd a hátrányt szép lassan ledolgozva előnybe kerülünk. 

Az Egy szerelem története színészközpontú film. A női epizód létrejöttét a producerként is közreműködő Jessica Chastain inspirálta, a rendező pedig bő teret biztosított az alakításának. Neki jutott a dráma java, amit erős jelenléttel hálált meg. James McAvoy nem megy át akkora átalakuláson, mint ő, de így se marad el tőle. A két nézőpontos koncepció hátránya, hogy kettősként nehezen beszélhetünk róluk, egymás epizódjában csak árnyakként vannak jelen. Feltűnnek, majd eltűnnek, ilyen körülmények között a kölcsönhatás nem tud kialakulni. McAvoy és Chastain érzelemgazdag, mélyen átélt játékának köszönhető, hogy a néhol szépelgő jelenetek valóságtartammal töltődnek meg és tapinthatóvá válik a figuráik közti kötelék.

A szülőkkel és a barátokkal való viszony mindkét főszereplőnél lényeges, azonban a férfi epizódjában ezek a kapcsolatok lazábban és természetesebben kerülnek terítékre. A végeredmény nem a színészeken múlott, hisz Eleanor szüleit nem kisebb tehetségek keltik életre, mint William Hurt és Isabelle Hupert. A szülők bár igyekeznek segíteni a gyerekeiken, ám sokat nem tudnak tenni értük, már csak azért se, mert nekik is megvannak a maguk problémái. Conor öregének (Ciarán Hinds) nem jelent nehézséget rákontrázni fiára, amikor az közli vele, hogy csőd az élete. Az apa mellesleg a két film legjobban eltalált figurája, nagy kár, hogy csak az egyikben szerepel. A fiával való beszélgetések során folyamatosan megy a laza adok-kapok. Conor régi haverjaként Bill Hader szintén a humort erősíti. Eleanor részében a legjobb a kissé mogorva egyetemi professzorral (Viola Davis) kialakuló barátság. Finoman érzékelteti, hogy kevés is elég lehet ahhoz, hogy két ember szinkronba kerüljön. 

Ned Benson rendkívüli kihívás elé állította magát ezzel a duplafilmmel, amit nem bukott el, de nem is hozta ki belőle a maximumot. Ahhoz egy Terrence Malick kaliberű zseni kellett volna, aki egyébként bevallottan inspirálta őt. Az Egy szerelem története elsősorban a két főszereplő jutalomjátéka, minden más csak utánuk jön. A koncepcióban több merészség volt, mint a megvalósításban, de ez nem jelenti azt, hogy a filmek ne érdemelnék meg a figyelmünket. Azóta elkészült egy harmadik verzió is, mely egyetlen darabbá illesztette össze a két részt, amit nem feltétlen tartok jó ötletnek. A lényegében egyszerű történetet a színészeken kívül éppen a szokatlan elmesélés teszi különlegessé. Az, hogy felfedezhetjük két ember saját kis világát, amiben összetartozásuk ellenére maguk kell boldogulniuk. Benson nem fogja egyik fél pártját se. Egyformán követnek el hibákat miközben azon vannak, hogy eljussanak arra pontra, ahonnan tovább tudnak lépni. Ha pedig erre készek, akár vissza is találhatnak egymáshoz.