„Emberforma felhők kószálnak az űrben.”

Olyan 12-13 éves lehettem, mikor az általános iskolából páran elmentünk színházba, megnézni a Hair-t. A hatása leírhatatlan volt, talán életemben először élhettem át igazi katarzist a darab végén, de ez semmi ahhoz képest, ahogy az akkori gondolkodásmódomat sikerült véglegesen átformálnia. Szerény írónk azóta is megrögzötten pacifista és háborúellenes maradt, továbbá olthatatlanul szomjazik a szabadságra, ráadásul a kamaszkori lázadás is egyértelműen ezzel az élménnyel vette kezdetét. Arról nem is beszélve, hogy az előadás közepén néhány szereplő még meztelen is volt, én meg talán még nem is láttam azelőtt ruha nélkül felnőtt nőt. Kétségtelen, hogy ez az előadás ma már nem menne akkora eseményszámba: a dalszövegek magyarítása például finoman szólva is kissé gagyira sikeredett, de az akkori életkoromnak sokkal jobban megfelelt, mint az eredeti néhol kissé elvont, utalásokkal teletűzdelt frázisai.

Az eredeti Broadway darab:

Ez az előadás azonban egyértelműen a nálunk rendkívül népszerű film nyomán, és nem az eredeti Broadway darab alapján készült, melyek között hatalmas különbségek vannak, musical adaptáció talán még sosem különbözött annyira a színdarabtól, mint ebben az esetben.

Az eredeti darab szerzői a klasszikus színházak, revük világából jött James Rado és modern, off off Broadway területén jártas Gerome Ragni voltak, akik ügyesen ötvözték ezt a két egymástól merőben eltérő felfogást. Saját magukról mintázták a két főhőst, a magába forduló Rado volt Claude, Ragni pedig a sokkal inkább extrovertált Berger, sőt később a megvalósult Broadway előadáson is ők maguk játszották ezeket a szerepeket. A többi szereplőt pedig hippi ismerőseikről mintázták, akik megnövesztették a hajukat, és a parkokban lógtak éjjel-nappal. Ezt a kultúrát kívánta Rado és Ragni megismertetni a nagyvilággal.

Összehozták őket az akkor már Grammy díjas Galt MacDermot zeneszerzővel, aki lelkesedett ugyan az újfajta „rockmusical” ötletéért, de ő maga még csak nem is hallott a hippikről,  jómódú, középosztálybeli fehér férfiként merőben más életstílust képviselt. Ennek köszönhető egyébként, hogy az elkészült mű zenéje egyáltalán nem a korszak hippijeinek ízlésvilágát tükrözi, hanem annál sokkal szélesebb műfajskálán mozog, többnyire afrikai törzsi ritmusokra épül, melyek MacDermot szerint rendkívül hasonlítanak a rock alapjaira. A műfaji változatosságot, pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy "Don't Put it Down" igazi rockabily, a "Frank Mills” folk rock, az "Easy to be Hard” színtiszta rhythm and blues, az "Ain’t Got No”, vagy  "Let the Sunshine in” pedig valóságos rock himuszok.  A mainstream popzenét a bájos "Good Morning Starshine” képviseli, míg az acid rock-ot az "Aquarius”, vagy a "Walking in Space”.

Rengetegen utasították el a Broadway-ről a musicalt, eszük ágában sem volt bemutatni, így az alkotók szándékaival ellentétben az off Broadway-n került először bemutatásra. (Az off Broadway a hagyományos Broadway-n kívüli, az ’50-es, ’60-es években alakult irodalmi-zenés színházak voltak). Ez talán így is maradt volna, és a Hair talán mindörökre eltűnik a süllyesztőben, ha egy politikusi ambíciókat dédelgető üzletember, Michael Butler nem karolja fel a hányatott sorsú darabot, amit vietnami háború ellenes propagandájához akart felhasználni, hogy bejuthasson a Szenátusba. Így hát elkezdték játszani a Hair-t a Broadway-n, és ekkor adták hozzá az azóta legendássá vált "Let the Sunshine in” című dalt, melynek köszönhetően kissé emelkedettebb hangvétellel fejezhették be a történetet.

 A darab története:

A darab szertartásszerűen mutatja be a hippiket, igazi cselekménye tulajdonképpen kimerül annyiban, hogy Claude megkapja behívóját a vietnami háborúba, és nem tudja, hogy elmenjen-e, vagy sem.

Claude, Berger, és Sheila szobatársak. Claude a hippibanda „vezére”, Sheila pedig egyetemista hallgató, és eltökélt politikai aktivista, aki nem mellesleg mindkét fiúba szerelmes. Jeannie pedig Claude-ba szerelmes, de arról fogalma sincs, hogy ki lehet a gyereke apja. Eredetileg Claude énekli az "I Got Life”-ot két hippinek, akik szülőknek öltöztek, az "Easy to be Hard" pedig Sheila dala, akinek nem tetszik, hogy Berger nem törődik vele egyáltalán. Az első felvonás vége előtt nem sokkal a darab szereplői közös éneklésre és táncolásra invitálták a közönséget, a legvégén pedig mindannyian levetkőztek teljesen meztelenre.

Az akkoriban zajló szexuális forradalom fontos témája a Hair-nek, a hippik szerint ugyanis az emberi testet nem rejtegetni, hanem értékelni, sőt ünnepelni kell. A testüket szexuális ajándékként fogták fel, vágyaikra pedig nem mocskos dolgokként tekintettek. A homoszexualitás is megjelenik; egy Claude, Sheila és Berger közötti ölelés például Claude és Berger csókjába fordul át. A vegyeskapcsolatok témája szintén felmerül, mivel a hippik között mindezt teljesen mindennapinak számított, a feketéket ugyanis teljesen egyenlőnek tekintették. A dalokban egyébként többször is reflektálnak a rasszizmusra, illetve a fehérek feketéktől való félelmére. A darab pedig kifejezetten újító volt abban a tekintetben, hogy a négereket nem a hagyományos szerepükben, szolgaként, vagy rabszolgaként ábrázolták, így a Hair vált a feltörekvő, fiatal, fekete színészek legnagyobb kiugrási lehetőségévé.

A második felvonás nagy része Claude drogos hallucinációja Lincoln-nal, Scarlettel, Clark Gable-vel, lángoló Buddhista szerzetesekkel, afrikai doktorokkal, kínaiakkal, és indiánokkal. Akár legális, vagy illegális drogokról van szó, a szereplők mindezt teljes természetességgel fogyasztják, és több dalban is megemlítik a kábítószereket. A vietnami háború ellen szintén jópár dal szól, például a "Walking in Space", vagy az Allen Ginsberg verse által inspirált "3-5-0-0". A rejtélyesnek tűnő számsor pedig nem más, mint az egy hónap alatt meggyilkolt ellenséges katonák száma.

A darab végén az eddig önmagával viaskodó Claude elmegy Vietnamba, és meghal. A végső dal, a "Let the Sunshine in” cselekvésre szólít fel, hogy utasítsuk el a háború értelmetlen sötétségét, és tegyük jobb hellyé a világot.

A Hair nagy sikert aratott a Broadway-n, bár nem minden kritikus rajongott érte, de a többségük értékelte az újító szándékot, a súlyos mondanivalót és nem utolsósorban a remek dalokat. Világszerte több helyen nagy sikerrel játszották, a zenéjét pedig Grammy díjra jelölték, és az USÁ-ban 3 millió példányt adtak el belőle.

Aztán 1979-ben elkészült a filmváltozat is.

A film:

A bemutató után a Broadway darab készítői gyakorlatilag megtagadták a filmet, szerintük a rendező, Milos Forman a hippiket furcsa, aberrált szerzetekként ábrázolta, akiknek semmi közük nincsen a békemozgalomhoz. Azt nyilatkozták, hogy a címen, a karakterek nevén és a dalokon kívül az égvilágon semmi hasonlóság sincs a két verzió között. Felháborodásuk teljesen érthető, ugyanis nem csak néhány dal maradt ki ("The Bed", "Dead End", "Oh Great God of Power", "I Believe in Love", "Going Down", "Air", "My Conviction", "Abie Baby", "Frank Mills", és a "What a Piece of Work is Man" ), de a forgatókönyvíró, Michael Weller gyakorlatilag teljesen új történetet szőtt a dalok köré, gyakran teljesen megváltoztatva azok eredeti helyét és jelentését.

Claude itt egy ártatlan, naiv farmersrác, aki azért utazik a nagyvárosba, hogy besorozzák, így az ő karaktere egy külső (nem hippi) nézőpontot kínál, amivel a néző azonosulhat, és vele együtt nézhet fel Bergerre, aki a moziban a hippibanda karizmatikus vezére. Ő irányítja az egész cselekményt, az összes szereplő csak sodródik az árral, ő az egyetlen, aki mindig tudja, mit kell tenni. Sheilából pedig a szókimondó, feminista hippicsajból magas társadalmi státuszú, úri hölgyet faragtak, ezáltal még érzékletesebbé téve a szereplők közti különbségeket.

A filmnek a darabbal ellentétben még cselekménye is van: Claude találkozik a Central Parkban Bergerékkel, megpillantja a lovagló Sheilát, sikeresen megüli a hippik bérelt lovát, majd egy tripre indul velük. Másnap reggel egy rendkívül vicces jelenetben („Vegyüljetek el!”) ellátogatnak Sheila szüleinek rém előkelő party-jára, ahol Berger elkezd táncolni az asztalon. Egy valódi ikonikus mozipillanat, melyet lehetetlen elfelejteni, az emberi szabadság egyik legszebb filmes ábrázolása. Bár ezért hőseink börtönbe kerülnek, de gyorsan kiszabadulnak, majd Central Park-ban hallhatjuk a film egyik kulcsmondatát: („A besorozás az, amikor a fehér ember elküldi a feketét, hogy gyilkoljon sárgákat, azért a földért, amit a rézbőrűektől loptak”), majd láthatjuk Claude szürreális, kábítószeres bódulatát a krishnásokkal, a templommal, ami az álmokhoz hasonlóan kissé zavaros, de mindenképpen emlékezetes pillanata a filmnek. Claude pedig végül bevonul a seregbe.

Itt érzékelhetően megtörik egy kicsit a film lendülete, láthatjuk Claude embertelen kiképzését, aminek a "Walking in Space” című dal kölcsönöz hátborzongató hatást. Feltűnik az egyik hippi, Hud felesége és tündéri kisgyereke, akiket elhagyott a hippi életmódért. Ő adja elő az "Easy to be Hard”-ot, ami nem csak elképesztően gyönyörű, de ebben a verzióban sokkal szívszorítóbb hatást kelt, mindazonáltal leleplezi ennek az életformának az árnyoldalait is. Hud maga pedig tökéletes bizonyíték a hippik felszínes, önmagukat áltató gondolkodásmódjára („Érted a kozmikus öntudatot, és a hasonló szarságokat?”)

Bergerék végül elindulnak mindannyian, Claude kiképzőtáborába, Nevadába. Közben hallhatjuk a "3-5-0-0” című háborúellenes dalt, majd erős kontrasztként rögtön következik a végtelenül könnyed, életvidám "Good Morning Starshine”.

Berger és Claude helyet cserélnek, de sajnos épp aznap viszik el a fiúkat Vietnamba, így Berger megy el Claude helyett. Rendkívül megrázó a cselekményt végig tökéletesen irányító Berger kétségbeesett arca, ahogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, és feláldozza magát teljesen értelmetlenül, olyasvalami miatt, amiben egyáltalán nem hisz. Elképesztő látni, ahogy elnyeli a katonákat egymás után a repülőgép belseje, mely tökéletesen szimbolizálja a halált, amint bekebelezi a fiatal srácokat. A "Let the Sunshine” eredeti jelentése is megváltozik, mikor Berger azt énekli, hogy hisz Istenben, és Isten hisz Bukowksi-ban, aki most már ő. Tökéletes ez a befejezés, ezzel az elképesztően szép dallal, minden egyes alkalommal végigfut a hátamon az a jól ismert, borzongató érzés, mélyen megrendít ez a borzalmas végkifejlet, amely közben valahol mégis lélekemelő. Milos Formannak sikerült a teljesen egyenes vonalú, történet nélküli darabot nem csak feldúsítani, de megalkotni a filmtörténet egyik legerősebb, legkatartikusabb fináléját.

Forman, aki közvetlenül a hatalmas anyagi és kritikai sikert aratott időtlen remekmű, az összes fontosabb kategóriában Oscar-díjat nyert, Száll a kakukk fészkére után készítette el a Hair-t, remekül felismerte, hogy a színdarab cselekménytelensége egyáltalán nem működne a mozivásznon. Ezért kellett teljesen új történetet írni, és ezért is térnek el a karakterek az eredetitől. A szerelmi háromszög is csak nagyon finoman, utalások, pillantások során bontakozik ki, semmi sem rágtak a szánkba, olyannyira nem, hogy mikor először láttam a filmet, nekem nem is volt egyértelmű az egész helyzet, miszerint Claude beleesett Sheilába, aki viszont Bergert csodálja, aki azonban csak szórakozik vele, de éppen ezért Claude féltékeny rá. A Hair egyébként az apró részletekig hibátlanul működik, ami remek bizonyíték arra, Forman milyen kiváló rendező volt; elég, ha az asztalon táncolós jelenetet megnézzük, hogyan vágták meg, hogyan mutatja az arcokat, a reakciókat, és magát Bergert, miközben mindez tökéletesen passzol a zenéhez is. De ugyanilyen iskolapélda a finálé előtti elképesztő feszültség, sosem lehet elfelejteni, ahogy a kiképzőtiszt üvölti Bukowski nevét.

A színészválasztás is fantasztikusra sikerült, Treat Williams rendkívül karizmatikus és szerethető Bergerként, annak ellenére, hogy csak egy hippi, hatalmas tekintélye van a vásznon. Nem úgy John Savage-nek, aki szintén szimpatikus, de Williams-hez képest kissé jellegtelen, ami azért nem probléma, mert így a néző könnyebben tud azonosulni vele. Sheila szerepében Beverly D’Angelo talán nem annyira rokonszenves, mint a férfi főhősök, de remekül egyesíti magában azt a szerephez illő kis közönségességet az úrilányos allűrökkel, és úgy egyáltalán kiválóan játszik. De igazából mindenkiről nagyon erős és pontos karakterrajzokat láthatunk, a többiek is emlékezetesek, Annie Golden hihetetlenül bájos a butácska, terhes lány szerepében, Cheryl Barnes pedig Hud feleségeként fantasztikusan énekel, és egy újabb kívülálló nézőpontot mutat be nekünk. Egy apró mellékszerepben a kiképzőtábor parancsnokaként a legendás rendezőt, Nicholas Ray-t láthatjuk, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Bogart féle Egy magányos helyen, vagy a James Dean-nel híressé vált Haragban a világgal.

A dalok pedig néhol jobbak, mint az eredeti Broadway változatban, például az "Ain’t Got No” sokkal lendületesebb, az "Easy to Be Hard”-ról már írtam, hogy összehasonlíthatatlanul meghatóbb a filmváltozatban, és a "Let the Sunshine In” is sokkal grandiózusabb, de ebben nyilván nem kis szerepe van a katartikus képsoroknak. A történet elején egymás után sorjáznak a jobbnál jobb dalok, a "Donna”, a "Hashish”, vagy a "Manchester England”, amik kivétel nélkül nagyszerűek, egyszerre közvetítik nekünk a mondanivalót, ráadásul a legtöbb musicallel ellentétben nem lassítják le a történetet. A tánckoreográfiák többnyire esetlenek és pontatlanok, amolyan szedett-vedett hatást keltenek, amivel tökéletesen száműzték a filmből a musicalekre oly jellemző stilizált sterilitást, és élővé, átélhetővé tették az élményt. Miközben nézzük a Hairt, a színpadiasság még csak egészen véletlenül sem jut eszünkbe, annyira filmszerű az egész megvalósítás, Forman gyakorlatilag teljesen kiirtotta belőle a színházat, és megteremtette az igazi mozivarázslatot. Egy olyan filmet, ami önmagában is tökéletesen megállja a helyét, senkinek sem kell azt mondani, hogy „azért nem érted, mert nem láttad/olvastad az eredetit”.

Így vált a Hair minden idők legjobb musicalévé. Persze mindebben a MacDermot, Ragni, Rado trió szenzációsan jó dalainak is hatalmas szerepe van, még ha John Lennon valaha úgy is nyilatkozott a kész zenéről, hogy unalmas. De bármennyire is tisztelem Lennont, ennek kb annyi létjogultsága van, mintha a Beatlesre azt mondaná valaki, hogy idejétmúltnak számított a hatvanas években. A Hair dalai amellett, hogy fülbemászó melódiák, melyek sokáig megmaradnak bennünk, még a szövegük is remek, és a tartalmi mondanivaló felett sem lehet szemet hunyni, egy szóval hatalmas erejük van.

A Hair filmváltozata az USA-ban szolid sikert aratott, bár a kritikák többnyire kedvezően nyilatkoztak róla, de többeknek bántotta a szemét a sok változtatás. Odakint nem is vált időtlen kultfilmmé, de ezzel kapcsolatban ne felejtsük el, hogy a Hair sokkal inkább egy európai hangulatú, európai nézőpont Amerikáról. Forman a darab szellemiségével ellentétes módon egyáltalán nem idealizálta a hippi életformát, nem zengett róla pátoszos dicshimnuszt, hanem kissé elnézően vázolt fel róluk egy ironikus képet, melyben egyáltalán nem hallgatta el az árnyoldalakat sem. Mindemellett az is igaz, hogy utólag, 12 évvel később már könnyebb volt okosnak lenni a hippikkel kapcsolatban, és már kevésbé számított bátor tettnek kiállni a vietnami háború ellen. Viszont a Hair még így is az egyik legjobb háborúellenes film, ami valaha készült, annak ellenére, hogy egyetlen percig sem játszódik Vietnamban, hatásosságában mégis felülmúlja a legtöbb vértől csöpögő alkotást.

Magyarországon valószínűleg emiatt a háborúellenesség miatt az akkori forgalmazási gyakorlattól eltérően, meglepően korán, az amerikai bemutató után 1 éves késéssel, 1980. január 17-én mutatták be a Hair-t. Nálunk az év legsikeresebb filmjévé vált, 1 millió 366 ezer nézőjével. A hatalmas siker oka egyértelműen abban keresendő, hogy ez a fajta hippi életforma errefelé pont ekkoriban kezdett kibontakozni, csak itt „csöveseknek” hívták őket, és Edda, illetve P.Mobil koncertekre jártak, továbbá nem a vietnami háború, hanem a szocialista rendszer ellen lázadtak, de a lényeg, hogy itthon a Hair-nek tökéletesen sikerült megragadnia a korszellemet. De nem csak ezekben a szubkultúrákban, és a fiatal generáció számára volt meghatározó élmény, a többi korosztályt is magával ragadták a szenzációs dalok, a hatalom elleni lázadás és a szabadság eszménye. Itthon azóta is kultfilm a Hair, nincs olyan, aki ne ismerné, vagy ne tudná felidézni a legemlékezetesebb jeleneteket, Amerikában pedig gyakorlatilag teljesen elfelejtették azóta a filmet, azonban az iraki háború hatására a Broadway-n újra feldolgozták színpadon a történetet. És ott még mindig Bukowski hal meg, és még mindig elmarad a katarzis, a siker azonban még így is garantált. Itthon először 1985-ben játszották a Budai Parkszínpadon Nagy Feró és Kaszás Attila főszereplésével.

Én a Fiatalok Színháza előadásában láthattam annakidején 2002 környékén, és egy életre meghatározó élmény volt számomra, bár mai szemmel újranézve már kétségtelenül nem hatott olyan elemi erővel ez a fajta előadás. Nagyrészt a film alapján készült a szövegkönyv, de gyakorlatilag egy vígjátékot csináltak a Hair-ből, amitől tényleg nagyon szórakoztatóvá vált, ugyanis jó poénokat írtak hozzá, és ebben a könnyed hangvételben eléggé ütősen hatottak a háborúellenes dalok, illetve a tragikus befejezés. Bár a néhol rasszista, máshol homofób humor szöges ellentétben áll az eredeti darab szellemiségével, Magyarországon, az évezred elején ez pont nem érdekelt senkit sem, a fiataloknak pedig tényleg nagy élmény volt ilyen formában megismerkedni ezzel a történettel.

Mit jelent számomra a Hair?

Nem pusztán minden idők legjobb musicale, és egyik legjobb háborúellenes mozi valaha.

A Hair nem porosodott be az idő múlásával, sőt túlmutat az egyszerű filmélményeken. Olyan mindenkor örök emberi értékeket képvisel, mint amilyenek a szabadság szeretete, a béke iránti olthatatlan vágy, és az emberek közti szeretet fontossága. Mindezt rendkívül ízlésesen, mindenki számára érthetően és egyértelműen, néhol nagyon humorosan, máshol csontig hatolóan drámaian, de mindig csodálatos dalok által közvetítve, míg a film végén eljutunk mindennek a kvintesszenciájáig, az elképesztően erős katarzisig. Ez a vitathatatlanul magas színvonal teszi a Hair-t korokon átívelő, klasszikus alkotássá.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!