Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

FIELD TOPLISTÁI 4: A KEDVENC FILMDALOK

2015. február 01. - Field64

Popzenei blogomban többször is írtam már olyan előadókról, akik nemcsak énekesként, hanem filmszínészként is közismertek, így idővel eszembe jutott, mi lenne, ha toplistába rendezném a legkedvesebb filmdalaimat. Kíméletlen szelektálásba fogtam, de egy ponton túl képtelen voltam tovább rostálni. Úgy éreztem, bármelyik dalt hagynám ki, az olyan, mintha önként vágnám le valamelyik végtagomat. Ezért ez a toplista nem tíz, nem is tizenkettő vagy tizenkettő plusz egy, hanem tizenöt kedvencemet tartalmazza. Néhány szó a szelektálás szempontjairól. Csakis olyan dalokat vettem figyelembe, amelyeket kifejezetten filmekhez írtak, vagy Magyarországon filmek által váltak népszerűvé. A James Bond-dalok megérnének egy külön toplistát (egyszer talán azt is megírom), így közülük most csak a legnagyobb kedvencemet választottam ki ehhez az összeállításhoz. Mellőztem a Disney-dalokat is, hiszen azokról Santino89 barátom részletesen megemlékezett a blog egyik ékkövének számító sorozatában, és ugyancsak ő írt nemrég a Hairről is, ezért abból sem választottam, ámbár lett volna mit. Ha részletesen nem is, de felsorolás szintjén íme, néhány azon kedvencek közül, amelyek nem fértek be ebbe a Top 15-be: Do Not Forsake Me, O My Darlin' (Délidő, 1952), I Wanna Be Loved by You (Van, aki forrón szereti, 1959), A Time for Us (Rómeó és Júlia, 1968), The Morning After (A Poszeidón katasztrófa, 1972), Tomorrow Belongs to Me (Kabaré, 1972), Emmanuelle (Emmanuelle, 1974), Dune Buggy (Különben dühbe jövünk, 1974), Sandokan (A maláji tigris, 1976), Stayin' Alive (Szombat esti láz, 1977), Can't Stop the Music (Zenebolondok, 1980), Call Me (Amerikai dzsigoló, 1980), 9 to 5 (Kilenctől ötig, 1980), Endless Love (Végtelen szerelem, 1981), Eye of the Tiger (Rocky III, 1982), Paradise (Sivatagi paradicsom, 1982), What a Feeling (Flashdance, 1983), Neverending Story (Végtelen történet, 1984), Ghostbusters (Szellemirtók, 1984), (I've Had) Time of My Life (Dirty Dancing, 1987) stb., stb. És most lássuk a győzteseket, kezdődjék a Slágermúzeum! A sorrend semmiképpen nem értékrend, hiszen különböző korú és műfajú dalokról van szó, mégis kifejez valamit abból, melyik mennyire áll közel hozzám. A dalcímek linkjeire kattintva a kapcsolódó YouTube-videókat tudod megtekinteni, a szövegben elhelyezett linkek pedig az adott előadó részletes életrajzához vagy a téma bővebb kifejtéséhez vezetnek.

hernadijudit.jpg

15. Sohase mondd (Döme Zsolt – Verebes István)

Előadó: Hernádi Judit. Film: Örökség (1980)

Kevésbé köztudott, hogy a magyar könnyűzene egyik legismertebb és „legagyonjátszottabb” slágere valójában egy filmdal: Mészáros Márta Örökség című magyar–francia koprodukciós filmjéhez írta Döme Zsolt és Verebes István. Eredetileg Kovács Katinak szánták, aki Mészáros első két játékfilmjének női főszereplője volt, de ő visszautasította a felkérést. Egy régi interjúban valami olyasmit olvastam tőle, hogy a dal mondanivalója távol áll tőle, Döme szerint viszont nekik azt mondta, ez nem az ő stílusa. Ez utóbbi magyarázat számomra különösen meglepő, hiszen Kati stílusa szerintem éppen hogy a sokoldalúság, vagyis rejtély, hogy abba miért pont a Sohase mondd nem fért be. 1979 késő őszén zajlott a forgatás, amikor a szóba jöhető előadók más munkákban már mind foglaltak voltak. A gyártásvezető javasolta Hernádi Juditot, aki egyik nap délután esett be egy színházi próbáról a felvételre. Azonnal felénekelte a demót, amelyen ugyan lehetett volna még javítani, de Döme úgy ítélte meg, hogy nem érdemes, mert ez pontosan úgy jó, ahogy van. Hernádi néhány évvel később így idézte fel a körülményeket: „Akkor erre a mély hangra megérett a helyzet. Külföldön is megérett, ami onnan bejött hozzánk kazettán, lemezen, az csupa új, mély hang volt. Itt meg már a Karádyra kezdtek volna vadul emlékezni, de akkor még nem jött ki a lemeze, úgyhogy hirtelen fontos lett, hogy itt valaki ugyanolyan mély hangon nyomja. Én elénekeltem azt a dalt, nagyon előkészített terepen, de teljesen váratlanul.” A Sohase mondd egy csapásra sztárrá tette Magyarországon az 1974 óta filmező Hernádit, akinek 1982-ben megjelent első albuma szerintem az egyik legjobb hazai színészlemez. (Sajnos nem találtam róla jó minőségű on-line fotót, így a fenti illusztráción a művésznő második albumának borítóképe látható.) És a film? Mint szinte mindegyik Mészáros Márta-alkotást, külföldön jól fogadták (különösen az 1980-as cannes-i filmfesztiválon), Magyarországon azonban fanyalogtak a kritikusok: jelen sorok írójának véleménye szerint talán kissé túlzásokba esve, de nem minden ok nélkül.

donnasummer19.jpg

14. Last Dance (Paul Jabara)

Előadó: Donna Summer. Film: Végre péntek van! (Thank God It's Friday, 1978)

Megfordult a fejemben, hogy a diszkókorszakot esetleg a Bee Gees Stayin' Alive című slágerével reprezentáljam, hiszen több sikeres filmben is elhangzik, ám számomra a Last Dance sokkal emblematikusabb dal, már csak az előadója miatt is. Donna Summer egyike kamaszkorom nagy kedvenceinek, az igazi diszkókirálynő, akit legnagyobb riválisai – például Gloria Gaynor, Claudja Barry, Grace Jones vagy Amanda Lear – legfeljebb csak megközelíteni tudtak, de felülmúlni nem. 1975-ben vált világhírűvé az erotikus sóhajokra és nyögésekre épülő Love to Love You Baby című dallal, amely bombaként robbant a diszkókban. 1977-ben ő énekelte A mélység című kalandfilm betétdalát (Down Deep Inside). A következő évben színészi feladatot is kapott a Végre péntek van! című produkcióban, amely – mint az összes diszkófilm – elkerülte a magyar mozikat. Summer egy törekvő és tehetséges énekesnőt játszott, aki sokáig hasztalan próbálja rávenni egy divatos disco lemezlovasát, hogy játssza le egy nála lévő dal zenei alapjait, hogy arra Donna (filmbeli neve: Nicole Sims) élőben énekelhessen. A végén persze sor kerül a debütálásra, amely nagy sikert arat. Ez a bizonyos dal a Last Dance, amely úgy indul, mint egy ballada, aztán felgyorsul a tempó, és egy fergeteges diszkósláger bontakozik ki. (A soundtrack albumon hosszabb változatban hallható, a felvétel közepén még egy lassú résszel.) Paul Jabara, a szerző állítólag annak idején szabályosan bezárta Donnát egy Puerto Ricó-i hotel fürdőszobájába, hogy így vegye rá arra, hallgassa meg a Last Dance Jabara-féle demóját. Summernek megtetszett a dal, és hajlandó volt elénekelni. Állandó szerzője, Giorgio Moroder viszont nem volt elragadtatva, mindazonáltal Bob Estyvel együtt vállalta a produceri teendőket. A Last Dance 1979-ben Golden Globe- és Oscar-díjat kapott, hogy csak ezt a kettőt ragadjam ki a díjözönből. Csak az Egyesült Államokban több mint egymillió példányban kelt el, hetekig vezette a Billboard Hot Dance Club Play slágerlistáját. És a film? A szakirodalom szerint „a legrosszabb film, amely valaha Oscar-díjat kapott”. Donna Summer színésznői karrierje véget is ért ezzel az opusszal, énekesnőként viszont 2012-ben bekövetkezett haláláig a közkedvelt előadók közé tartozott. Teljesen megérdemelten.

pi01.jpg

13. Let's Dance Tonight (Jack White – Mark Spiro)

Előadó: Pia Zadora. Film: Voyage of the Rock Aliens (1984)

Viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy zenés film betétdalai jóval ismertebbek, mint maga a film. A ritka kivételek egyike, a Voyage of the Rock Aliens nem jutott el a hazai mozikba, sőt meglepő módon – tudomásom szerint – a magyar VHS- és DVD-forgalmazók sem láttak benne fantáziát. Nincs miért hibáztatnunk őket, mert a film nem különösebben jó, és nem aratott számottevő sikert sem. Egyik betétdala, a When the Rain Begins to Fall – a női főszereplő, Pia Zadora és az egyik mellékszereplő, Jermaine Jackson előadásában – azonban világslágerré vált, és az 1980-as évek emlékezetes popörökzöldjei közé emelkedett. Hogy most mégsem ezt, hanem egy másik népszerű dalt emeltem ki a soundtrackből, annak az az oka, hogy nekem az a nagyobb kedvencem. Pia igazi neve: Pia Alfreda Schipani, a Zadora lengyel származású édesanyja lánykori nevének (Zadorowski) rövidítése. Ígéretes gyerekszínészként kezdte pályáját, s valószínűleg megmaradt volna lokális hírességnek, ha 18 éves korában nem megy feleségül a nálánál harminc évvel idősebb izraeli milliomoshoz, Meshulam Riklishez. A derék férj egyik életcéljának tekintette, hogy ambiciózus asszonykájából szupersztárt faragjon, ezért nem csupán lemezeit és (többnyire pocsék) filmjeit finanszírozta, hanem megvásárolta számára a Golden Globe-díjakat odaítélő bizottság jóindulatát is. Ennek köszönhetően általános megrökönyödésre 1983-ban Pia kapta a legígéretesebb új filmszínésznőnek járó Golden Globe-díjat az előző évben bemutatott Pillangó című fércműben nyújtott harmatos alakításáért. A sztárcsinálás gépezetének terméke a Voyage of the Rock Aliens is. Ebben hősnőnk megcsillogtathatta tánctudását, amelyet igazságtalanság lenne elvitatni tőle. A filmben egyébként nem csupán ő énekel, ámbár az tény, hogy az általa előadott dalok voltak a legsikeresebbek, főleg Európában. A Let's Dance Tonight szerzői a német Jack White alias Horst Nußbaum és az amerikai Mark Spiro, akik ugyan előadóként is ténykedtek, de producerként több eredményt értek el. A film bukása ellenére Zadora az 1980-as években még jelen volt a könnyűzenei életben, Frank Sinatrával is turnézott, az 1990-es évek közepétől azonban kikopott a show-businessből. Közben elvált milliomos férjétől, és jelenleg élete harmadik párjával, egy magánnyomozóval él.

towering21.jpg

12. We May Never Love Like This Again (Al Kasha – Joel Hirschhorn)

Előadó: Maureen McGovern. Film: Pokoli torony (The Towering Inferno, 1974)

A Poszeidón katasztrófa (1972) világsikere után a producer, Irwin Allen egy újabb katasztrófafilm előkészítésébe fogott. A Pokoli torony forgatókönyve két népszerű bestseller kombinálásával született meg, maga a film pedig két nagy cég, a 20th Century Fox és a Warner Bros. együttműködésének köszönhetően valósult meg. Az ideiglenes fúzió lehetővé tette, hogy sztárokat szerződtessenek a főszerepekre Steve McQueen, Paul Newman, William Holden, Faye Dunaway, Richard Chamberlain, Fred Astaire, Jennifer Jones, Robert Wagner, Robert Vaughn, Susan Blakely és O. J. Simpson személyében. A Poszeidón katasztrófa sikeréhez hozzájárult a The Morning After című betétdal is, amely lemezen nem az eredeti előadó, hanem egy pályakezdő énekesnő, Maureen McGovern előadásában jelent meg, és került az amerikai toplista élére. A Pokoli torony kísérőzenéjét – akárcsak az előző filmét – John Williams írta, ám Allen ezúttal tőle várta a betétdalt is. A The Morning After szerzői, Al Kasha és Joel Hirschhorn azonban újra megpróbálták. Hirschhorn demót készített a Kashával közösen írt We May Never Love Like This Again című szerzeményéből, és bevitte Allen irodájába. A producer habozott, tanácsot kért a titkárától, akinek tetszett a dal. Végül Allen is beadta a derekát. John Williams nemcsak hogy nem sértődött meg, hanem még be is építette a We May Never Love Like This Again motívumait az általa komponált filmzenébe. A We May Never Love Like This Again előadására az időközben befutott énekesnővé lett Maureent kérték fel, aki látható is a filmben a nyitóünnepség elején. Mellesleg a film egyik mellékszereplője, a legendás Fred Astaire is hozott egy dalt, amely Hirschhorn szerint annyira ódivatú volt, mintha az 1930-as években írták volna. A Pokoli toronyt 1975-ben nyolc kategóriában jelölték Oscar-díjra, köztük a dalt is. Három kategóriában győzött, az egyik Oscart Al Kasha és Joel Hirschhorn vehette át. A rangos díj ellenére a We May Never Love Like This Again nem lett igazán nagy sláger, hiszen a hivatalos amerikai toplistán csupán a 83. helyig jutott. Vicces érdekesség, hogy az Oscar-versenyben Maureen egyik vetélytársa saját maga volt: az Aranybánya (Gold) című brit filmben előadott Wherever Love Takes Me című dalát ugyanis szintén jelölték az Amerikai Filmakadémia aranyszobrocskájára.

hazel5.jpg

11. Eighth Day (Hazel O'Connor)

Előadó: Hazel O'Connor. Film: Üvegtörők (Breaking Glass, 1980)

A popzene iránti őrületem gimnazista koromban alakult ki, amikor megkaptam életem első magnóját, egy MK–27-est. Nem volt a technika csodája, még a korabeli viszonyok közepette sem: adaptere hamar felforrósodott, és egy idő után zabálta a szalagot. Mindenesetre rettenetesen boldog voltam, hogy magnóra vehetem a kedvenc dalaimat, és nem kell örökösen azt lesnem, hogy mikor játsszák le azokat a rádióban. Addig főleg a magyar könnyűzenét ismertem és hallgattam, az MK–27-essel felfegyverkezve azonban felfedeztem magamnak a külföldi könnyűzenét is, és nem csak az akkoriban agyonjátszott szupersztárokat, mint az ABBA vagy a Boney M. Egyik osztálytársnőmnek, Györgyinek is ugyanilyen magnója volt, szóval időnként zenés szeánszokat is tartottunk. Györgyi hívta fel a figyelmemet egy vadonatúj énekesnőre, Hazel O'Connorra, akitől Komjáthy György a Nyolc nap című filmdalt játszotta le egyik vasárnap délelőtti műsorában. (A dal angol címe: Eighth Day, vagyis a pontos fordítás Nyolcadik nap lenne.) Akkoriban már kifulladóban volt az eurodisco, nekem viszont nem igazán jött be se a punk, se a new wave, se a ska, se a heavy metal, de ez a dal nagyon megtetszett. Megtudtam, hogy az O'Connor főszereplésével forgatott Breaking Glass című filmben hangzik el, melynek valamennyi betétdalát az énekesnő írta és adta elő. Igencsak meglepődtem, hogy az opusz milyen gyorsan, már a következő évben eljutott Magyarországra, ahol Üvegtörők címmel mutatták be. A Vörösmarty Kertmoziban néztem meg. A történet egy underground punk énekesnőről, Kate-ről szól, akit egy rámenős menedzser felfedez, és sztárt csinál belőle, aminek eredményeként az ösztönös tehetségből gondosan megtervezett üzleti termék válik. Látványos szuperkoncertje tetőpontjaként énekli el az Eighth Dayt, majd amikor összezavarodva elrohan az éjszakába, önmaga klónjaival találkozik a metrón. A dal a bibliai teremtés mintájára arról szól, hogy az ember miként pusztította el apránként a világot, miközben azt hitte, jobbá teszi: a nyolcadik napon a gépek fellázadtak, és bekövetkezett a világvége. Az Eighth Day mellett nagyon megtetszett a többi dal is, mindenekelőtt a Will You? és a Big Brother. Hazel egyébként többször is koncertezett Magyarországon, a KFT-vel még kislemezt is készített, nemzetközi viszonylatban azonban a nyolcvanas évek második felétől már nem nagyon jegyzik.

richardsanderson.jpg

10. Reality (Vladimir Cosma – Jeff Jordan)

Előadó: Richard Sanderson. Film: Házibuli (La boum, 1980)

1979-et írunk. A neves francia zeneszerző, Vladimir Cosma visszautasította a Gaumont filmgyár felkérését, hogy írjon zenét egy kis költségvetésű új filmhez, a Házibulihoz, mert éppen két másik filmzenén dolgozott. Alain Poiré producer azonban meggyőzte arról, hogy olykor el kell vállalni egy-egy kisebb produkciót is. Cosma nem volt járatos a bulizenékben, ezért végighallgatta az előző két évtized összes nagy slágerét, és eljutott a lassú számok kvintesszenciájáig. Miután megkomponálta a dallamot, amelyhez Jeff Jordan írt szöveget, hozzálátott, hogy megfelelő előadót találjon. Nagy meglepetésére egyetlen sztár sem vállalta, hogy egy kis költségvetésű filmben énekeljen. Egy napon az egyik lemezcég ajánlására jelentkezett nála egy bizonyos Richard Sanderson. A fiatalember néhány hangpróba után megkapta a munkát. Ám hiába számított nagy névnek Cosma, egyetlen lemezcég sem volt hajlandó arra, hogy stúdiót biztosítson a dal rögzítéséhez, illetve megjelentesse a lemezt. Végül baráti alapon az RTL rádióállomás egyik műsorvezetője hajlandó volt lejátszani a Reality címre keresztelt dalt. Másnap délelőtt Cosma lakásán és az RTL-nél szünet nélkül csengett a telefon. A lemeztársaságok és a lemezboltok képviselői tudni akarták, mi ez a dal, hiszen a vásárlók megrohanták miatta a szaküzleteket. A Házibuli világsikert aratott, női főszereplője, a tizennégy éves Sophie Marceau egy csapásra sztárrá vált. Richard Sanderson slágere minden nagyobb lemezpiacon vezette a slágerlistát. A film 1985-ben jutott el Magyarországra, a dal hazai változatát Kovács Kati énekelte. Addigra már elkészült a folytatás is, A házibuli folytatódik (1982). A győztes csapaton senki nem akart változtatni, vagyis az új betétdalt Your Eyes címmel ismét Cosma írta, és eléneklését Richardnak ajánlották fel. A sztárrá vált énekes karrierjét azonban hirtelen mindenki szívügyének érezte, röpködtek a „baráti jó tanácsok”, és addig ment a huzavona, amíg Sandersont ejtették, és a Cook da Books együttest szerződtették helyette. Richard karrierje egyébként hamar megfeneklett: ha romantikus dalokkal állt elő, azzal vádolták, hogy még mindig a Reality sikerét próbálja meglovagolni, ha egyéb műfajjal próbálkozott, azt mondták, az nem az ő stílusa. Mivel a Házibuli úgyis a tizenéveseknek szólt, gondolta, megpróbálkozik a még kisebbekkel is: gyereklemeze jelent meg, producerként pedig a világzenébe is belekóstolt. Ma már beletörődött abba, hogy egyslágeres előadó maradt, és büszke arra, hogy például a német tehetségkutatók versenyzői gyakran választják a Realityt, hogy elnyerjék vele a zsűri és a közönség jóindulatát.

sheenaeaston03a.jpg

9. For Your Eyes Only (Bill Conti – Mick Leeson)

Előadó: Sheena Easton. Film: Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only, 1981)

Nem titok, hogy nagy rajongója vagyok a James Bond-sorozatnak, amelyről itt a Filmbookon is olvashatók írások. Mindazonáltal magam is látok minőségi különbségeket az egyes filmek és filmdalok között. Az 1981-es Szigorúan bizalmas a kedvencem úgy a történetet, mint a főcímdalt illetően. A filmet 1980 őszén kezdték forgatni. A széria állandó zeneszerzője, John Barry valamilyen adóprobléma miatt nem tudott részt venni ebben a produkcióban, ezért Bill Contit javasolta maga helyett. A Mick Leeson által írt eredeti dalszövegben a cím afféle konklúzióként csak a szöveg végén hangzott el. A főcím megtervezésekor azonban ez problémákat okozott, ezért Conti rávette Leesont, hogy a dalszöveg mindjárt a címmel kezdődjön. A Bond-team szerette volna, ha a szerzeményt a Blondie együttes énekli, amely akkoriban jelentős szakmai és közönségsikert aratott az Amerikai dzsigoló (1980) című erotikus filmdrámához írt dallal, a Call Me-vel, amely Debbie Harry és Giorgio Moroder közös szerzeménye. Ám a Blondie nem volt hajlandó előadni Conti szerzeményét, inkább írt egy saját dalt, amely viszont nem nyerte el a produkció illetékeseinek a tetszését. Ezután Conti olyan előadót keresett, akinek előadásmódja illik a Bond-széria zenei hagyományaihoz. Donna Summer és Dusty Springfield voltak a legesélyesebb jelöltjei. A gyártó stúdió, a United Artists viszont egy pályakezdő skót énekesnőt javasolt, Sheena Eastont. Conti meghallgatta az énekesnő debütáló albumát, amelytől nem volt maradéktalanul elragadtatva, ezért egy személyes találkozástól tette függővé a közös munkát. Nos, ez oly ragyogóan sikerült, hogy a dekoratív Sheena nemcsak megkapta a munkát, de még a film főcímében is látható: sem azelőtt, sem azután nem volt példa arra, hogy egy Bond-kaland főcímében maga az előadó is megjelent volna a filmvásznon. Ne szaporítsuk a szót: a filmdal minden nagyobb lemezpiacon bejutott a Top 10-be (kivétel Írország és Spanyolország), néhány országban meg sem állt a csúcsig. 1982-ben a For Your Eyes Only esélyes volt a legjobb filmdalnak járó Golden Globe- és Oscar-díjra is, ám mindkét esetben alulmaradt az Arthur című vígjáték betétdalával szemben. (Emlékszik még arra valaki így séróból?) Mondani sem kéne, hogy maga a film is kiugró sikert aratott, Sheena Easton pedig az 1980-as évek egyik legnépszerűbb popsztárjává nőtte ki magát.

bjthomas.jpg

8. Raindrops Keep Fallin' on My Head (Burt Bacharach – Hal David)

Előadó: B. J. Thomas. Film: Butch Cassidy és a Sundance kölyök (Butch Cassidy and the Sundance Kid, 1969)

A hatvanas évek végére a hagyományos – vagyis a látványos és patetikus – amerikai westernek kimentek a divatból, de a műfaj megújítására több figyelemre méltó kísérlet is történt. Például Sam Peckinpah meglepően erőszakos alkotása, A vad banda (1969), Arthur Penn szatirikus regényadaptációja, a Kis nagy ember (1970) és George Roy Hill romantikus húrokat pengető „buddy film”-je, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök (1969). Bár mindhárom opusz általában jó kritikákat kapott, és a bevételekre sem lehetett panasz, a western reneszánszára még két évtizedet várni kellett. A Butch Cassidy... forgatókönyvírója, William Goldman éveket töltött a két címszereplő életútjának tanulmányozásával, és miközben a szkriptet írta, Paul Newmanre gondolt Sundance Kid szerepében. Goldman nevéhez fűződik Newman egyik kasszasikere, a Célpontban (1966) forgatókönyve is, és a hálás színész emiatt hajlandó volt elolvasni a Butch Cassidy... szkriptjét, amelytől viszont egyáltalán nem volt elragadtatva. Úgy gondolta, egy vígjáték van készülőben, és ez a műfaj neki nem az erőssége. Goldman Jack Lemmont akarta Butch Cassidy szerepére, ám George Roy Hill rendező ezzel nem értett egyet. Ő úgy gondolta, Paulhoz inkább Butch figurája illik, Sundance Kidet pedig az új sztárjelöltnek, Robert Redfordnak kéne eljátszania. A 20th Century Fox hallani sem akart Redfordról, inkább Marlon Brandót vagy Warren Beattyt próbálta megnyerni, de sikertelenül. Hill ekkor Newmanhez fordult támogatásért. Paul élt sztárstátusa kiváltságával, és kerek perec közölte a Fox illetékeseivel: ragaszkodik ahhoz, hogy Redford legyen a partnere. Katharine Rosshoz már nem ragaszkodott annyira, szerinte a színésznő által játszott Etta Place figurája tulajdonképpen felesleges, mindazonáltal erről véleménye volt ugyan, de követelést már nem fogalmazott meg. A betétdal, a Raindrops Keep Fallin' on My Head eléneklését Ray Stevensnek és Bob Dylannek is felajánlották, de mindketten visszautasították. Végül a Magyarországon nem túl ismert B. J. Thomas lett a befutó. Hétszer vették fel vele a dalt, mert az első hattal a zeneszerző Burt Bacharach elégedetlen volt. A felvételek idején Thomas éppen egy gégegyulladásból lábadozott, ezért a filmben a hangja rekedtebb, mint a később kiadott kislemezen. A Raindrops Keep Fallin' on My Head 1970-ben megkapta a legjobb eredeti filmdalnak járó Oscar-díjat, és az évek múlásával örökzölddé vált, akárcsak a film, amely hatmillióból készült, de több mint százmilliót jövedelmezett. Thomas a hatvanas-hetvenes években néha felbukkant a tengerentúli toplistákon, de ma már inkább csak egyslágeres előadóként emlékeznek rá. George Roy Hill, Paul Newman és Robert Redford viszont 1973-ban sikerre vitte A nagy balhét is.

judygarland.jpg

7. Over the Rainbow (Harold Arlen – E. Y. Harburg)

Előadó: Judy Garland. Film: Óz, a csodák csodája (The Wizzard of Oz, 1939)

1977-ben három hétig voltam a röjtökmuzsaji gyermeküdülőben. Mivel már akkor sem voltam egy partiarc, nekem az a három hét azzal a rengeteg ismeretlen kölökkel nem feltétlenül jelentett önfeledt üdülést: erős honvágyam volt, de azért csak elszállt az idő. Persze mire megszoktam volna, és lett volna egy-két haverom, haza kellett jönni. Na de nem ez a lényeg, hanem hogy két filmes élményem is kapcsolódik ahhoz a helyhez. Először is mint megtudtam, az üdülő kertjében forgatták egyik kedvenc magyar kalandfilmem, a Kísértet Lublón (1976) egyik rövid jelenetét, másrészt Röjtökmuzsajon láttam először az Óz, a csodák csodája című mesefilmet. Különcségem abban is megnyilvánult, hogy amíg a velem egykorúak többsége cinikus röhögéssel nézte, mert „gyerekes hülyeség”-nek tartotta, amiből már rég kinőtt, addig nekem nagyon tetszett Dorothy története. Megvalósítása Arthur Freed dalszerzőnek köszönhető, aki a múlt század harmincas éveiben produceri ábrándokat is dédelgetett. Az MGM megígérte neki, hogy ha talál egy megfilmesíthető történetet, amelyhez ütős szereposztási javaslata is lenne, akkor lehet a dologból valami. Freed belevetette magát a cég archívumába: megvásárolt, de fel nem használt forgatókönyveket keresett. Így talált rá L. Frank Baum 1900-ban kiadott meséjére, az Óz, a nagy varázslóra. Alig kezdte el olvasni, máris tudta, hogy Dorothy szerepére nincs ideálisabb jelölt, mint Judy Garland. Előadta ötletét a nagyfőnöknek, Louis B. Mayernek, aki mindenbe belement – két dolgot kivéve. Freed csak társproducer lehetett Mervyn LeRoy mellett, a női főszerepre pedig a közönség nagy kedvencét, Shirley Temple-t kellett szerződtetni. Temple azonban a Fox sztárja volt, a konkurens cég pedig szépen beintett Mayernek, szóval a szerepet mégis Judy kapta. A filmmogul a forgatás megkezdése előtt rádörrent a lánykára, hogy mindenben köteles alávetni magát az ő akaratának, merthogy Judy tizenhat évesen túl öreg a tizenegy éves Dorothy eljátszására, szóval a legkevesebb, hogy zokszó nélkül engedelmeskedik. Ez így is történt. Szinte hihetetlen, de a dalt, amely azóta összefonódott Garland nevével, és egyike a múlt század legismertebb zeneszámainak, eredetileg ki akarták hagyni a filmből, mert úgy gondolták, túlságosan lelassítja a cselekményt. Ez elég furcsa érv, ha arra gondolunk, hogy milyen hamar, körülbelül öt perccel a főcím után már el is hangzik. Szerencsére Freed nem hagyta, hogy Mayer és LeRoy elkövesse ezt a kapitális baklövést. Érdemes még azt is megjegyezni, hogy bár a film főcímén Victor Fleming neve olvasható rendezőként, a kansasi képsorokat – melyekhez az Over the Rainbow is hozzátartozik – valójában King Vidor rendezte. Az Óz, a csodák csodája egyike lett Hollywood időtlen klasszikusainak, rendszeresen felújítják, és 2014-ig már több mint 247 millió dollárt jövedelmezett, miközben forgatása még hárommillióba se került. Az Over the Rainbow-t az eltelt évtizedek alatt világsztárok sokasága énekelte el. Judy Garland sohasem tudta megismételni ezzel a filmmel elért sikerét: számos szakmai és magánéleti csalódás után 1969-ben véget vetett az életének.

lizaminelli.jpg

6. Cabaret (John Kander – Fred Ebb)

Előadó: Liza Minelli. Film: Kabaré (Cabaret, 1972)

Sokan úgy tudják, hogy John Kander és Fred Ebb legendás musicalje, a Kabaré alapjául Christopher Isherwood 1939-es kisregénye, a magyarul is megjelent Isten veled, Berlin szolgált, ám ez így nem teljesen igaz. A tényleges kiindulópontot ugyanis John Van Druten 1951-es darabja, a Kamera vagyok jelentette, és valójában ez a színmű készült Isherwood kisregényének felhasználásával. Azt sem árt megemlíteni, hogy Kander és Ebb csak a dalokat írták, a szövegkönyv már Joe Masteroff nevéhez fűződik. És Masteroff volt az, aki hallani sem akart arról, hogy az 1966-os Broadway-premieren Judy Garland lánya, a húszesztendős Liza Minelli játssza a főszerepet, az álmodozó, naiv és temperamentumos Sally Bowlest. Az ő akarata győzött, és a szerepben Jill Haworth lépett színpadra. Liza azonban nem keseredett el, és mivel saját műsorával különféle éjszakai klubokban turnézott, repertoárjába felvette a Kabaré dalait is. Ezek a fellépések alkalmat adtak arra, hogy csiszolja a musicaldalok előadásmódját. Így amikor szóba került a filmváltozat elkészítése, eséllyel pályázott a főszerepre, amelyet meg is kapott. Édesapja, a neves filmrendező, Vincente Minelli segítségével Liza komoly előtanulmányokat folytatott, hogy felkészüljön a forgatásra. Könyvtárnyi irodalmat elolvasott a harmincas évek Berlinjéről, számtalan lemezt meghallgatott azokból az évekből, és természetesen megnézte a korszak híres német filmjeit is, mígnem úgy találta, tökéletesen érzi a figurát. Annyira szakértő lett a témában, hogy kijelentette, a számára eredetileg tervezett kosztümök nem hitelesek. Barátnőjével, Gwen Verdonnal – a filmet rendező Bob Fosse harmadik feleségével – együtt kiment a párizsi bolhapiacra, és személyesen válogatta össze a szerinte megfelelő öltözékeket. A forgatás 1971 februárjában kezdődött Münchenben, és hat hónapig tartott. A stábtagok között nemcsak tökéletes összhang alakult ki, hanem mély barátságok is szövődtek. A film egyébként számos ponton eltér a színdarabtól, hiszen abban például Sally angol, és szerelme amerikai, a filmben viszont fordított a helyzet, hogy csak egyet említsek az eltérések közül. Fosse több dalt kihagyott a filmváltozatból, hogy ezáltal a megmaradtak még nagyobb dramaturgiai funkciót kapjanak. A címadó dal mind a színműben, mind a filmben a történet végén hangzik el, Sally örök optimizmusának egyfajta zenés lenyomataként. A Kabaré nyolc Oscar-díjat kapott, és mindmáig ez az egyetlen olyan alkotás, amely ennyi Oscart kapott anélkül, hogy a legjobb filmért járót is neki ítélték volna. Kell-e mondani, hogy az egyik Oscart Liza Minelli vehette át, aki egy interjúban így beszélt a szerepről: „Eleinte, amikor az eredeti Isherwood-könyvet olvastam, kicsit féltem, mert ő azt írja, hogy Sally szép, kicsi, finom feje van, fekete haja, nagy szemei. Minden stimmelt, a szép kivételével, de aztán rájöttem, hogy nem ez Sally lényege. Azt hiszem, sikerült megfognom, hogy mi a lényege.” Úgy gondolom, aki látta a filmet, egyetért velem abban, hogy Lizának valóban sikerült megragadnia a lényeget.

audreyhepburn.jpg

5. Moon River (Henry Mancini – Johnny Mercer)

Előadó: Audrey Hepburn. Film: Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's, 1961)

Amikor Hollywoodban elhatározták, hogy megfilmesítik Truman Capote 1958-as kisregényét, amely hazánkban Álom luxuskivitelben címmel ismert, kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a prűd amerikai cenzúra miatt jelentős változtatásokra lesz szükség. A filmvásznon például szó sem lehetett arról, hogy a hősnő, Holly Golightly biszexuális hajlamaira célozgassanak, és finomítani kellett a könyv csípős nyelvezetén is. Maga Capote azt szerette volna, ha Marilyn Monroe játszaná Hollyt, ám a szőke szexbomba éppúgy visszautasította a kockázatos szerepet, mint Kim Novak. A Paramount ekkor Audrey Hepburnnél próbálkozott, akinek ugyan szintén voltak fenntartásai, de annyira szeretett volna kiszabadulni az „édes, ártatlan lány” skatulyájából, hogy igent mondott a felkérésre. A színésznő nem jött ki az eredeti rendezővel, John Frankenheimerrel, és úgy tűnt, hogy annak utódja, Blake Edwards sem kedvére való. A direktor viszont Audrey értésére adta, hogy a színésznő vagy aláveti magát az ő elképzeléseinek, vagy jöhet a következő rendezőjelölt. Hepburn engedett, és ettől fogva harmonikus volt a munkakapcsolatuk. Henry Mancini zeneszerző kifejezetten Audrey számára komponálta a Moon River című dalt, amelyhez Johnny Mercer írt szöveget. Az 1957-es Édes pofa című filmben Hepburn már énekelt néhány dalt, ezért Mancini tisztában volt a sztár énekhangjának korlátaival. Egyetlen oktáv hangterjedelemre írta meg a melódiát, hiszen a szoros forgatási menetrend egyébként sem tette lehetővé, hogy Hepburn előzetes énekleckéket vegyen. Egy belső elővetítést követően a Paramount egyik illetékese állítólag ezt mondta: „Nos, remélem, az első dolog, amit teszünk, hogy kivágjuk azt a bugyuta dalt.” A legenda szerint Audrey ingerülten felpattanva kijelentette: „Csak a holttestemen keresztül!” A színésznő akarata győzött, és neki lett igaza: a Moon River Oscar-díjat kapott, örökzöld slágerré vált, ám Mancini szerint soha senki, még a legnagyobb sztárok sem tudták olyan varázslatosan elénekelni, mint Audrey Hepburn. Ennek ellenére a dal egészen Hepburn haláláig az ő előadásában nem jelent meg hivatalos kiadású hanglemezen. A legismertebb magyar változat Cserháti Zsuzsa nevéhez fűződik.

genekelly.jpg

4. Singin' in the Rain (Nacio Herb Brown – Arthur Freed)

Előadó: Gene Kelly. Film: Ének az esőben (Singin' in the Rain, 1952)

Az Ének az esőben az Amerikai Filmintézet 2007-es toplistáján minden idők ötödik legjobb hazai filmje. Az ezzel a címmel járó fokozott védelem rá is fér, hiszen eredeti kópiája sajnos már nem létezik, mert egy tűzvészben megsemmisült. A címadó dalt valószínűleg azok is ismerik, akik magát a filmet még sosem látták – gyorsan pótolják ezt a mulasztást, megéri! De arról már kevesebben tudnak, hogy az Ének az esőben betétdalai – két kivételt leszámítva – korábbi filmekből származnak, ráadásul a két kivétel egyikével kapcsolatban plágiumgyanú merült fel. Erre a témára most nem térünk ki bővebben, nézzük magát a címadó dalt! Ezt Nacio Herb Brown és Arthur Freed állítólag már 1927-ben megírta, és 1929-ben hallhatta először a közönség Doris Eaton Travis előadásában a The Hollywood Music Box Revue című Broadway-show-ban. Ugyanabban az évben a The Hollywood Revue of 1929 című filmben is elhangzott Cliff Edwards előadásában. Hamar slágerré vált, számos előadó tűzte műsorára, és 1950-ig nem kevesebb, mint tizenegy filmben használták fel, így például az 1940-es Little Nellie Kellyben Judy Garland énekelte. A dal Stanley Donen Ének az esőben című filmje által vált igazi klasszikussá, köszönhetően mindenekelőtt a főszereplő Gene Kellynek, aki szellemes és bravúros tánckoreográfiát adott elő, miközben elénekelte – a történetnek és a címnek megfelelően – szakadó esőben. Kellynek magas láza volt, amikor ezt a jelenetet vették fel, ennek ellenére nem mondta le a forgatást. Egyébként nem igazi esőben énekelt, mivel az nem érvényesült volna a filmvásznon. A szakemberek víz és tej keverékéből állították elő az esőt, a különleges elegynek köszönhetően azonban a felvétel végére Kelly gyapjúöltönye összement. A maximalista színész nem volt megelégedve azzal, ahogyan cipője kopog az esős aszfalton, ezért a hangot utószinkronizálta két koreográfus-asszisztense, Carol Haney és Gwen Verdon közreműködésével. (Egyikőjük neve sem szerepel a stáblistán.) A hölgyek bokáig álltak egy vízzel teli „dob”-ban, és a jelenetnek megfelelően kopogtak a cipőjükkel a vízben. A Singin' in the Rain a 70-es években újra divatba jött. Stanley Kubrick híres-hírhedt filmje, a Mechanikus narancs egyik erőszakos jelenetében a főszereplő ezt a dallamot fütyüli. 1977-ben a francia Sheila B. Devotion, 1983-ban pedig a holland Taco feldolgozása vált népszerűvé a poprajongók körében, Mint Royale house-verziója pedig 2008-ban vezette a brit toplistát.

olivia_and_john.jpg

3. You're the One That I Want (John Farrar)

Előadó: Olivia Newton-John és John Travolta. Film: Pomádé (Grease, 1978)

A hetvenes évek elején hallottam a rádióban egy hangulatos countrydalt, az volt a címe, hogy Banks of the Ohio. (Na jó, azért ennyire nem szépítem meg a múltat: azt a szót, hogy „country” igazából csak később ismertem meg.) Egy számomra ismeretlen, szép hangú énekesnő adta elő, akit Olivia Newton-Johnnak hívtak. Nem emlékszem már, hol láttam először (újságban vagy tévében), de megállapítottam, hogy nem csak a hangja szép. Sajnos a dalt hamar felkapták a polbeat előadók, akik agitprop célzattal ott voltak egy szál gitárral minden iskolai táborban és gyerekrendezvényen, és a Banks of the Ohio mellett sikeresen utáltatták meg a gyerkőcökkel a Guantanamerát is. Visszatérve Oliviára, hébe-hóba később is hallottam őt, például a Long Live Love című dala, amellyel az 1974-es Eurovíziós Dalfesztiválon versenyzett, nagyon tetszett. De hát nem ő nyert, hanem az ABBA, sőt Olivia a dobogóról is leszorult az olasz Gigliola Cinquetti és a holland Mouth & MacNeal duó miatt. Aztán gimnazista koromban a rádió új dalokat kezdett nyomni tőle, melyekben egy John Travolta nevű, Magyarországon akkor csak hírből ismert színésszel énekelt. Ezek a dalok a Grease című filmhez készültek, és nem igazán ragadtak magukkal, mert a film sajnos nem jutott el a magyar mozikba. Néhány évvel később a tévé mutatta be Pomádé címmel a Zenélő filmkockák című sorozatában. Én is épp abban az évben érettségiztem, szóval szó szerint úgy éreztem, hozzám szól ez a film. Oliviát gyönyörűnek találtam (főleg a fináléban!), Travolta pedig pontosan olyan volt, amilyen én nem, de a lelkem mélyén szívesen lettem volna: a menő vagány, aki végül felvállalja a világ és önmaga előtt, hogy képes a mély érzelmekre is. Fokozatosan kupálódtam ki a Grease-ből, és megtudtam, hogy egy 1971-es musical alapján készült, a csúcspontját jelentő You're the One That I Want című dalt pedig John Farrar kifejezetten a filmhez írta. (Évekkel később magyar változata is készült Zoltán Erika és Kiki előadásában. És azt tudtad-e, hogy a Travolta által játszott szerepet 1973-ban a londoni előadásokon a tizenkilenc éves Patrick Swayze alakította?) A Grease a húszéves jubileum alkalmából újra a mozikba került, immár Magyarországon is, és egy új nemzedéket is meghódított. Travolta egy hosszú ideig tartó mélyrepülés után a kilencvenes években visszakerült a filmes szupersztárok közé, Olivia pedig a könnyűzene történetének egyik legsikeresebb énekesnőjévé avanzsált, vitrinjében a munkásságáért kapott Grammy-díjak, valamint platina- és aranylemezek sokasága található. Azt még említsük meg, hogy 1983-ban John és Olivia újabb közös zenés filmet forgatott, de a Two of a Kind csúnyán megbukott a mozipénztáraknál, ámbár a zenéje sikert aratott.

cwmccall01.jpg

2. Convoy (Bill Fries – Chip Davis)

Előadó: C. W. McCall. Film: Konvoj (Convoy, 1978)

A lista második helyezettje tulajdonképpen kakukktojás, mert nem a filmhez írták a dalt, hanem egy sikeres dalhoz forgattak egy filmet. Ilyesmire a hatvanas-hetvenes években több példa is akadt, főleg Olaszországban, de hát azokban az években a slágerek jóval hosszabb életűek voltak, mint manapság, szóval nem klipekben, hanem akár teljes játékfilmben is lehetett gondolkodni. A Konvoj eredeti változata 1975 novemberében jelent meg a reklámszakmából ismert C. W. McCall (eredeti neve: William Dale Fries Jr.) előadásában. A dal egy Gumikacsa (Rubber Duck) nevű kamionosról szól, aki egy kamionos lázadás vezéralakjává válik. A megmozdulás jegyében a kamionok megállás nélkül mennek előre az Egyesült Államok területén nyugatról kelet felé. Zenei szempontból a felvétel három részből áll: a CB-rádión folytatott, szlenggel tarkított beszélgetésekből, a narrációból (amikor C. W. McCall a zene ritmusára elmondja a történéseket) és a kórusból, amely a refrénben a konvoj növekedéséről énekel. A felvétel hetekig vezette az amerikai slágerlistát, valóságos kamion- és CB-őrület alakult ki. Erre figyeltek fel a filmesek, és sztorit kanyarítottak a sláger köré. McCall ekkor egy új változatot készített, melynek szövege jobban illett a film cselekményéhez. Kezdetben úgy volt, hogy Hal Needham rendezi a filmet, és Burt Reynolds lesz a főszereplő, aztán szóba került, hogy a népszerű filmsztár, Gene Hackman rendezői debütálása lesz a Konvoj. Végül az akkoriban komoly szakmai és emberi válságban lévő kiváló alkotó, Sam Peckinpah ült a rendezői székbe, aki ragaszkodott ahhoz, hogy színes bőrű szereplői is legyenek a történetnek. Mivel nem volt elégedett a forgatókönyvvel, improvizálásra buzdította a színészeit (Kris Kristofferson, Ali McGraw, Ernest Borgnine, Burt Young), akik ennek nem igazán örültek, pedig korábban már mindnyájan dolgoztak a direktorral, ismerték a módszereit. Úgy a film, mint a dal világsikert aratott, sőt a vasfüggönyön belül talán még nagyobb tetszéssel fogadták, mint Nyugaton, alighanem a fennálló rendszerrel való szembefordulás, a lázadás motívuma miatt. Érdekes módon nem a filmhez, hanem a dalhoz született folytatás ('Round the World with the Rubber Duck), amely csupán szerényebb érdeklődést keltett. C. W. McCall világviszonylatban idővel feledésbe merült, lakóhelyén, a Colorado állambeli Ouray-ben viszont polgármesternek is megválasztották.

josefeliciano.jpg

1. Old Turkey Buzzard (Quincy Jones – Freddie Douglas)

Előadó: José Feliciano. Film: Mackenna aranya (Mackenna's Gold, 1969)

Gyerekkorom egyik kedvenc filmje, a Mackenna aranya (1969) már nem először kerül szóba általam itt a Filmbookon: rajta van az egyik toplistámon, az egyik női főszereplő, Julie Newmar pedig nagy filmes szerelmeim rangsorában a harmadik helyen áll. És ezt a témát még mindig nem merítettem ki! Remake-sorozatomban ugyanis bővebben meg fogok majd emlékezni a filmről, de addig is most ejtsünk néhány szót a betétdalról! A zenét Quincy Jones írta, aki 1964-ben kezdett intenzíven foglalkozni a filmzeneírással: Sidney Lumet A zálogos (1964) című drámájához írt nagy hatású zenéje óriási áttörést jelentett a szakmában, hiszen ez a terület addig zárva volt az afroamerikai zeneszerzők előtt. Ezt követően viszont Jones egymás után kapta a felkéréseket, 1967-ben például a Mackenna aranyára. (Bizony, bizony, ezt a filmet 1967-ben forgatták, de csak két év múlva mutatták be, jelentősen megcsonkítva az eredetileg felvett anyagot.) A film főcíme közben gyönyörű természeti képeket láthatunk madárperspektívából, és közben fölcsendül a Jones által írt dal, az Old Turkey Buzzard (Öreg pulykakeselyű) Freddie Douglas szövegével. Ez az öreg keselyű a magasban szálldosva azt várja, mikor jön el az ő ideje, és közben alant látja a hangyának tűnő embereket, akik ábrándokat szőnek a gazdagságról, és mindent megtesznek azért, hogy megkaparintsák az aranyat, ami azonban az életükbe kerül. A betétdal előadására a világtalan Puerto Ricó-i gitáros-énekest, José Felicianót kérték fel. Sosem felejtem el, kisfiúként milyen mély benyomást tett rám, amint nyolcéves koromban a Május 1. mozi első sorainak egyikében ülve elkezdődött a film, a vásznon megjelentek az általam addig még sosem látott csodálatos tájak, és felcsendült Feliciano szenvedélyes érzelmekkel teli hangja. Számomra a MOZI első és mindmáig egyik legnagyobb csodáját jelentette a film, és ezt az érzést szerintem minden komoly filmbarát átélte egyszer a saját nagy kedvencével. Nem mondom, hogy érettebb fejjel újranézve a Mackenna aranyát, ne találnék fogást rajta, de úgy érzem, lelkem mélyén ugyanaz a kisfiú maradtam, aki voltam, és nem visz rá a lélek, hogy utólag kötözködjem azzal a filmmel, amely oly nagy lökést adott máig tartó filmimádatomnak. Felicianóról még annyit, hogy ő volt az első latin származású énekes, aki tartós világhírnévre tett szert, és pályafutása során többször is Grammy-díjat kapott. Szerény véleményem szerint egyiket sem érdemtelenül.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.