Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A Párnaember

2015. február 04. - Santino89

„Visszavontam az engedélyt, hogy baszogasson.”

Az Erőszakik és A hét pszichopata című filmek író-rendezője, Martin McDonagh eredetileg a ’90-es évek második felében futott be Angliában színpadi szerzőként. Darabjait nálunk is rendre bemutatják különböző színtársulatok, legutóbb a Vaknyugat című egészen zseniális előadáshoz volt szerencsém, amit jelen cikkünk alanya követett.

1269761_494054444035476_2071159274_o.png

Míg a Vaknyugat minden drámai mélysége ellenére elképesztően vicces volt, addig A Párnaember elsősorban más téren jeleskedik. Nem mintha különösebb hiányt szenvednénk poénok terén, az előadás rendezője, Molnár Kristóf saját bevallása szerint igyekezett erősíteni a McDonagh mű humorosabb vonásait, ami sikerült neki. Ilyen téren a szintén a rendező által alakított Tupolski rendőrtiszt kis sztorija a csúcspont, de McDonagh remek dialógusainak hála azért nem mondható ez sem egyedi esetnek.

1502349_706517962789122_6381841814103689479_o.jpg

A darab alaphelyzete egy a Tarantino filmekben rendre előforduló sémára épít (ami nem csoda, tekintve, hogy McDonagh bevallottan sokat merített az őrült videotékás filmjeiből); valakivel rendkívül alárendelt helyzetben fölényeskednek, és lazáskodnak a nála jóval erősebbek. Ebben az esetben egy elképzelt totális diktatúrában járunk, ahol egy értelmiségit vetnek alá kihallgatásnak a rendszer éber rendőrei. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért kellett pont egy totális diktatúrába helyezni a cselekményt. Kezdetben ennek a célja pusztán a néző félrevezetése, de ahogy telik az idő, egyértelművé válik, hogy McDonagh ezzel tudta igazán megnövelni a tétet, hiszen itt nem pusztán börtönbüntetésről van szó, hanem azonnali élet-halál kérdésekről.

10644953_706518186122433_4908254769135639521_n.jpg

És a darab rendőreit nem kell félteni, itt nem a szokásos jó zsaru-rossz zsaru felállásról van szó, hanem a rossz zsaru-még rosszabb zsaru minősített esetével állunk szemben. A brutális Ariel - Jánosi Ferenc előadásában - egy frusztrált, brutális állat, aki alig várja már, hogy mikor ugorhat rá a magatehetetlen, író főhősre. Tupolski pedig leginkább Hans Landára emlékeztetett a Becstelen brigantykból (bár a Tarantino film jóval később született, mint a darab), hasonlóan hízelgő modorból képes átváltani kegyetlenkedésbe. Míg Ariel a fizikai erejével, addig Tupolski inkább pszichológiailag próbál nyomást gyakorolni főhősünkre. A két zsaru háttértörténetébe később bepillantást nyerhetünk, amivel sikerül némileg változtatni ezen az egyszerű képleten, a karakterek megkapják a maguk mélységét, amelyet az őket alakító színészek hitelesen ábrázolnak.

1956969_706518079455777_3734219708480156415_o.jpg

Mégsem rájuk fogunk emlékezni elsősorban, hanem a testvérpárra. A főszereplő író az azonosulásra szánt karakter, és neki sokkal finomabb eszköztárral kell alakítania a szerepét, illetve az érzelmek szélesebb skáláját mutatja be. Kathy Zsolt tökéletesen oldotta meg a feladatot, miközben benne rejlik az a fajta titokzatosság, ami megfelelően előkészíti a darab fordulatait. A testvérét, Michal-t játszó Pál Tamásnak jutott a legnehezebb feladat, fogyatékost játszani ugyanis nem könnyű, ha eltúlozza, akkor könnyen nevetségessé válhat, a színházban pedig minden ilyen szerepben pengeélen kell egyensúlyozni. Pál Tamás nem vallott kudarcot, de nem is sikerült velem 100%-osan elhitetnie, hogy valóban értelmi fogyatékos, ennek ellenére nem zökkentett ki a darabból.

„A szüleim vicces emberek voltak.”

10382049_706518146122437_608655125815057623_o.jpg

McDonagh alaphelyzetéből aztán fordulatok sokasága bontakozik ki, amelyeket az író tökéletesen előkészített, egy pillanatra sem válnak öncélúvá, mégis úgy játszik a nézőjével, mint az ördög a templomi orgonán. A történet fő témája talán a legérzékenyebb téma mind közül. A gyerekgyilkosság. De nem csak szimpla gyerekgyilkosság, hanem elképesztően kegyetlen kínzások. Gyerekekkel. Éppen ezért érzékeny lelkületűeknek semmiképpen sem tudnám javasolni ezt a darabot, bármilyen erős, sőt szórakoztató, egyszerűen annyira kegyetlen, annyira nyomasztó, hogy sokaknak megfeküdné a gyomrát. Jómagam is még december közepén láthattam, de időt kellett hagynom magamnak, hogy feldolgozzam az élményt, ami felért egy keményebb gyomorrúgással. Olyan keménnyel, amit nem felejtünk el talán életünk végéig. McDonagh életművében egyébként jellemző téma a gyerekgyilkosság (elég, ha az Erőszakikra gondolunk), vagy a finoman fogalmazva is ellentmondásos szülő-gyermek viszonyok (lásd még: Vaknyugat, A kripli). Azt inkább nem szeretném tudni, hogy miből meríti az ihletet, de furcsamód első ránézésre teljesen rendben van a fickó.

1490803_706517999455785_2091925821402900020_o.jpg

A darab nyomasztó hatásának megalkotásában elévülhetetlen érdemei vannak Pető Katának, aki a darab animációját készítette. McDonagh eredetileg úgy írta meg a darabot, hogy a benne elhangzó történetet színészek játsszák el. A Holdongolf Projekt előadásában viszont mindezt animációval helyettesítették, ami bizonyos szempontból még hatásosabb. Az egyszerűségében nagyszerű animáció ugyanis sokkal több teret ad a fantáziánknak, ami még elborzasztóbbá teszi az összképet. Így nekünk kell elképzelnünk, az elképzelhetetlen horrort, avagy mi történt a Kis Jézus lánnyal. Ezzel a rendkívül hatásos eszközzel, ha lehet, még kegyetlenebbé válik az összkép.

10321628_706518099455775_3437647339327333374_o.jpg

A nyomasztó thriller és a poénok mellett McDonagh a művészetről is komoly kérdéseket tesz fel. Meddig terjed az író felelőssége? Hol vannak a művészet határai? Mi a fontosabb a művész, vagy a munkáinak túlélése? Hogyan reflektál egymásra a művészet és a valóság? Nem mondanám, hogy mindenre egyértelmű választ kapunk, de az biztos, hogy utána bőven lesz min gondolkodnunk. A darab végkifejlete mindezeknek összességeként mondható katartikusnak. McDonagh és a Holdongolf Projekt pedig bebizonyította, hogy ehhez az élményhez nem kell több, mint négy ember, és két szoba, no meg egy lehengerlő, földbe döngölő, ám mégis szórakoztató történet.

1017157_706518256122426_1167680972556714245_n.jpg

Végezetül pedig, ahogy a Vaknyugat esetében, úgy ezúttal is rinyálnék egy sort, amiért ezekből nem készítenek filmeket, mert erősebb, komolyabb alkotásokat kapnánk, mint amit Hollywood és a világ többi része letett elénk az elmúlt 5 évben. Az ’50-es- ’60-as- ’70-es években a kor legnagyobb rendezői folyamatosan filmesítették meg a legnagyobb kortárs drámaírók, Tennesse Williams, vagy Edward Albee műveit. McDonagh simán egy lapon említhető velük, sőt bizonyos szempontból még az őket inspiráló filmeseken, Quentin Tarantinon, vagy David Lynchen is túltesz, még sincs még csak tervbe véve sem bármelyik darabjának a megfilmesítése. És ez bizony nagyon szomorú, mert ezek a történetek a mozivásznon keresztül is működnének, és sokkal több emberhez eljuthatnának.

fotó: Brindza Csaba

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.