A horrorfilmekkel nevet szerzett, a fénykorától évtizedekre lévő Hammer stúdió feltámasztása óta mindössze egyetlen produkciójával tudott elismeréseket begyűjteni. A Susan Hill regényét másodjára feldolgozó A fekete ruhás nő régimódi, de hatásos kísértetfilm volt. Mivel csavarral végződött és a bevételt is szépen termelte, nem volt egy percig se kérdés, hogy a folytatás érkezni fog. A stúdió a vártnál is gyorsabban hozta tető alá a második részt. A nagy sietségben kihullott az eredeti alkotógárda két meghatározó tagja, James Watkins rendező és a forgatókönyvet író Jane Goldman. Helyetteseiknek ez volt az első munkájuk a műfajban, ami meg is látszik a végeredményen.
A történet 40 évvel az első rész után játszódik, a II. világháború idején. London állandó bombázása miatt a gyerekeket vidékre költöztetik. Az egyik csoportot egy hosszú ideje elhagyatottan álló, romos kúriában szállásolják el, melynek a környékén se él már senki. A csemetékre vigyázó Eve (Phoebe Fox) nemsokára gyanakodni kezd, hogy még sincsenek egyedül. A szülei elvesztése óta némaságba burkolózó Edward lesz a házban lakozó szellem fő célpontja, azonban a többi gyermek sincs biztonságban tőle. Eve egy fiatal pilóta (Jeremy Irvine) segítségével próbálja megoldani a kastélyt övező rejtélyt mielőtt a felügyelete alatt állók a fekete ruhás nő áldozatává válnának.
A jó újrafeldolgozásoknál csak a hozzájuk készült jó folytatások a ritkábbak, az előzetes alapján mégis azt reméltem, hogy megvan az esély rá, hogy a film a kivételeket gyarapítsa. A világháborús háttér érdekes, friss elem volt. Úgy tűnt megőrizték az eredeti film stílusát, elővezettek pár meggyőző ijesztést és ránézésre az új főszereplők is szimpatikusak voltak. Mindez puszta beetetés volt, ugyanis A fekete ruhás nő 2 se más, mint egyike a fogd a pénzt és fuss típusú, kizárólag a profitszerzés céljából létrejött folytatásoknak. Nem tesz hozzá semmit az első részhez, csupán más körítéssel újratálalja.
A képi világot ügyesen lekopírozták, de az atmoszférát már nem tudták annál az egyszerű oknál fogva, hogy a tévéből érkező rendező, Tom Harper, és a nála is szerényebb tapasztalatokkal rendelkező író, Jon Croker nem értenek a rémisztgetéshez. A fekete ruhás nő 2 csak a legdirektebb módon, hirtelen zajokkal és bevillanásokkal tud hatást elérni. Még ezekért is hálásak lehetünk, mert egyébként többnyire abból állnak a jelenetek, hogy a potenciális áldozatok a házban kóvályognak. Mintha csak egy poros kézikönyvből nézték volna ki, hogyan kell kísértettörténetet alkotni. Nincs egyetlen perc se, ami ne lenne jó előre kiszámítható, ezért még azok az ijesztések se mind működnek, amik az előzetesben igen. A filmben konkrétan egyetlen félelmetes rész van: amikor a szereplők kört állva próbálnak védekezni a rájuk vadászó szellem ellen.
Míg az első film rögtön bevont, érzelmi alapot adott, hogy aggódjunk a karakterekért, a folytatásnak ez túl nagy falat. A készítőket egyszerűen nem érdeklik a saját szereplőik. Azt hiszik, hogy elég egy traumával ellátni őket, hogy szerethetőek legyenek, pedig ez önmagában édeskevés. Náluk is rosszabbul jártak a mellékalakok, akik szerencsésnek mondhatják magukat, ha egy jelenetre normális ember módjára viselkedhetnek. Az alkotók csökött agyukkal még a gyerekeket is képesek ellenszenvessé tenni csak azért, hogy szellemüknek legyen oka végezniük vele. Vajon azt akarták, hogy érezzünk együtt az alig látott fekete ruhás nővel? Meglehet, viszont ahhoz többet kellett volna tenni annál, hogy sietve újra összefoglalják, amit korábban megtudtunk róla, valamint a közte és a néma fiú közti kapocsnak is vezetnie kellet volna valahová.
A súlytalan drámai szálakról messzire lerí, hogy csak azért vannak, hogy egy megadott funkciót betöltsenek. Eve rémálma a gyereke elvesztéséről, melyet újra és újra előhoznak, se rejt semmi izgalmas titkot, csupán egy faék egyszerűségű motivációt. A történet hanyagul van összerakva, ennek megfelelően A halál angyala alcím se nyeri el értelmét. A fekete ruhás nő kedvelői akkor járnak a legjobban, ha újranézik az első részt. A színészek megteszik a tőlük telhetőt, de ez csak arra elég, hogy ne őket okoljuk a folytatás kudarcáért. A filmben pont annyi élvezhető pillanat van, ami elég egy előzetesre. Aki tehát azt látta, annak a teljes alkotást nem is érdemes megnéznie. A Hammer stúdióról egyre biztosabban mondható el, hogy múltja ugyan van a horror műfajban, de jövője az nincs.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
