SPOILERES!

Vallási fanatizmus. Foglalkozik ezzel bárki manapság? Persze, ha a muszlim terroristák géppisztollyal francia karikaturistákat gyilkolásznak. Pedig van egy legalább ennyire veszélyes, bár kevésbé látványos vonatkozása is ennek a témának, például hogy mit művelnek a vallási fanatikusok a gyerekeikkel. Ez biztos komoly társadalmi probléma lehetne, ha egyáltalán bárki foglalkozna vele, de hát a vallás ugye magánügy, mindenki azt hisz, amit akar, legyen szó a történelmi egyházakról vagy szektákról. Csak engem hagyjanak békén! A gyereknek viszont nincs választása, a családtagok a legritkább esetben sem segítenek, mert mindenkinek így a legkényelmesebb, hogy hány gyerek él folyamatos terrorban, és törik szét a lelkük talán örökre, az senkit sem érdekel. Legfeljebb akkor, ha sorozatgyilkosok lesznek, akkor ellamentálhatunk, hogy hát igen, szörnyű gyerekkora volt, hogy aztán ugyanúgy elfordítsuk a fejünket legközelebb is.

A vallást ma már hajlamosak vagyunk lebecsülni. Úgy gondoljuk, hogy kiürült felettünk az ég, nem ítélkezhet semmi fölöttünk, az elmúlt 100 év tudományos és információs diadalai okkal ölték ki az átlagemberből a korábbi hitvilágot. Pedig sajnos az a helyzet, hogy még egy értelmes, ámde elkeseredett ember is könnyen találhatja magát a fanatizmus illatos pöcegödrében, ahova önként és dalolva sétált, ráadásul esze ágában sincs otthagyni, mert ez jelenti élete az utolsó reménysugarát. Vagy legalábbis ezt hiszi, és akkor az már bőven elég. Biztos kevesen vannak, gondolhatod, de kapcsolj csak oda az ATV-re, és nézd meg, hány tízezren énekelgetnek a Hit Gyülekezetében, és lesik áhítattal telve minden szavát az ordítva uszító prédikátornak, akinek hűséges ebei a kamerán kívül gyűjtögetik zsákszám a lét. Kevesen vannak, mi? És mi lesz azzal a gyerekkel, aki ilyen közegben születik, vagy ebben kénytelen felnőni? Akinek nincs választása. Az már nem a te dolgod, mi?

Mint kitalálhattad, a Keresztút a vallási fanatizmust választja témájául, ezen belül pedig a gyerekek helyzetét. A film 14 jelenetből áll, minden egyes jelenet vágás nélkül mutat be egy-egy szituációt, ahogy egy bigott, anyja által elnyomott, mélyen keresztény kislány próbál megfelelni elveinek és erkölcseinek modern világunkban. A konfliktus pedig - nagyon helyesen - véletlenül sem a világunk és a vallás közti feloldhatatlan ellentétre épül, hiszen csúfolják ugyan az iskolában, de ez nem kap sok szerepet. A valódi konfliktus az anya és a kislány között van, ráadásul úgy, hogy a szerencsétlen gyerek mindenben próbál maximálisan megfelelni az anyjának nevezett, álszent szörnyetegnek, aki – hogy finoman fogalmazzak – ezt nem méltányolja kellőképpen.

A film legfőbb erénye, a szokatlan témaválasztás mellett, elsősorban a színészi játék. A kis Mariát alakító Lea van Acken elképesztő átalakuláson megy végbe a film során, annak ellenére válik azonosulhatóvá, hogy egyszer sem tennénk azt, amit ő tesz. Az anyukát játszó Franziska Weisz félelmetesen jó, az utolsó gesztusig hitelesen, hibátlanul építette fel a karakterét. A figurát egyébként remekül írták meg, felejthetetlenül igazi az a pillanat, amikor összecsapnak az orvossal. Mert a dokinak a gyerek egészsége a fontos, az anyukának pedig az, hogy önérzeteskedjen. Az anya figurája pedig nemcsak a gesztusok szintjén működik kiválóan, hanem a nagyjelenetekben is, például a családi vacsoránál, ahol az utolsó hazug pillanatáig zsigereli és kínozza a lányát az eszméi nevében. Amelyek mindennél fontosabbak. Úgy tűnik, még azután is, hogy a lánya meghalt. A koporsókészítőnek magyaráz, de valójában saját magát akarja meggyőzni. Az egyetlen helyes igaz útról és az ő szentté vált lányáról. Egészen addig, míg a sok hazugság után egyszer csak lehull a kemény, merev álarc, és zokogni kezd. Egyfajta katarzis ez a filmben, de túlságosan sötét, kegyetlen, lelombozó, és egyszerűen kevés ahhoz, hogy megigazulva állhassunk fel. Egyesek számára akár túlzónak, sőt karikatúrának tűnhet az anya személyisége, de csak azon szerencsések számára, akik még sosem találkoztak ilyen emberrel.

Mint említettem, a film minden jelenete vágás nélküli, de általában a kamera sem mozog. A rendező, Dietrich Brüggemann talán ezzel próbált meg a főszereplőkhöz hasonló puritánságot kölcsönözni a látottaknak. Nem mondanám egy csírájában elvetélt ötletnek, mert illik a látottakhoz, sőt stílusnak sem utolsó, és szép dolog, ha valaki következetesen végigviszi a koncepcióját. De ami jól működik a gyóntatófülkében, az iskolapadban vagy egy autóban, az kínosan feszengővé tesz mondjuk egy családi fotózással egybekötött sétát, ahol a színészek szemmel láthatóan görcsösen próbálnak a kamera képén belül maradni. Vagy ott a már említett vacsorajelenet, amely sokkal hatásosabb lehetett volna, ha nem ragaszkodik a rendező mindenáron az egy jelenet/egy beállítás gondolatához. Így sajnos ugyanolyan távolságtartással kezelhetjük a felmerült problémákat, ahogyan a társadalmunk is félrenéz a szerencsétlen kölyköket látva.

Alapvetően a Keresztút erényeként említik a kritikák, hogy a film nem didaktikus, és nem foglal igazán állást, ami furcsának tűnhet mindazok után, amiket írtam. Valóban remek, hogy nem didaktikus a mozi, hanem egy értő-gondolkodó nézőnek készült, de minden egyértelmű erénye ellenére komoly fenntartásaim vannak vele kapcsolatban. Itt van egy olyan téma, amelyről még nem sok film készült, a Keresztút pedig egy komoly kritika után a végére egy olcsó, kiszámítható és várható fordulattal elüti az egészet. Történik ugyanis, hogy Maria kisöccse nem szólal meg a film során egyszer sem, Maria pedig abban a reményben áldozza életét Istennek, hogy a kissrác elkezdjen beszélni. És abban a pillanatban, amikor Maria meghal, Johannes megszólal. Az anyuka és az általa jelképezett, végletekig pusztító, agyatlan vallási fanatizmus igazolására. Most akkor kérem szépen, tessék eldönteni, hogy kritizáljuk a vallási fanatizmust, vagy éppen ellenkezőleg, kőkeményen állást foglalunk mellette, mert a kettő együtt nem megy. A rendező részéről ez nem több tiszta trollkodásnál. És akkor a vallási fanatikus néző, aki amúgy tiltakozna a film ellen (akár látatlanul is, vagy leginkább úgy), önigazolást nyer. Ugyanígy nyitott a film vége is. A kamera végre, nagy nehezen megmozdul, és az eget láthatjuk. Egyesek odaképzelhetik mögé a jóságos Istent, vagy a szent kis Mariát a mennyekben, én csak szomorú felhőket láttam.

Ha meg egy film ilyen súlyosan elcseszi saját magát egyetlen apró gesztussal (persze, világi magyarázatot is lehet gyártani, mégha erőltetett lenne is), akkor már említsük meg, hogy a játékidő lehetett volna sokkal rövidebb, például úgy, ha nem kéne hosszú percekig misét hallgatnunk, és akkor talán még hatásosabb lenne az összkép. Vagy azt az apróságot se felejtsük el, hogy a katolikus egyház mélyen elítéli az öngyilkosságot, és a történet alapján teljesen lehetetlen, hogy ezt Maria nem tudja. Meg azért egy kórházban viszonylag nehezen tudunk szándékosan éhhalálba pusztulni.

Mindent összevetve egy nagyon kemény, megrázó, nagyrészt hiteles, de a végén kissé megbicsakló alkotás a Keresztút, amely könnyen gerjeszthet vitákat, és a végső trollkodással valószínűleg ez is volt a rendező célja. Kár érte, nem sok választotta el attól, hogy egy remekmű lehessen.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!