Nem nagyon találni aktuálisabb témát manapság, mint az egyre jobban aktivizálódó radikális muszlim csoportok egyre brutálisabb, egyre elvakultabb tevékenysége. Bárhol tartózkodunk a világban, ha beletekintünk egy ottani híradóba, egészen biztosan lesz benne hír az Iszlám Államról (ISIS), a Boko Haramról, vagy valamilyen más csoportról, hogy már megint nyilvánosan lefejeztek egy újságírót, egy segélyszervezeti aktivistát, egy papot, hogy amerre terjeszkednek, ott napirenden van a vallási és etnikai indíttatású népirtás. Indokaik természetesen vannak embertelen tetteikre, amiket azonban nem igazol sem az iszlám, sem a Korán, sem semmilyen egyetemes emberi törvény. Kivételes bátorságról és szinte emberfeletti eltökéltségről tesz tanúbizonyságot az, aki ezeket a magukat “szent harcosoknak” tartó csoportokat kritikai megjegyzésekkel illeti, s egyenesen szentnek (illetve annak muszlim megfelelőjének, sidinek) kell tekinteni azt, aki ezt “belülről”, a szembenállást nyíltan felvállalva teszi. A mauritániai származású Abderrahmane Sissako részben egy néhány éve megtörtént, halálra kövezéssel végződő esetet felhasználva, mégis ezt teszi Timbuktu című Oscar-díjra is jelölt filmjében.
A címadó híres város Mali északnyugati részén fekszik, néhány kilométerre a Niger folyótól, mégis a Szahara szívében. Timbuktu Afrika egyik arca, ősidők óta lakott település, a Világörökség része, elsősorban a világ legnagyobb sárból tapasztott temploma, a Djinguereber mecset okán, de központja a világhírű mali zenének, a “mali bluesnak” is, valamint a környéken él az a dogon törzs is, melyek azokat a híres, különös szépségű maszkokat csinálják, melyek mintha egy másik univerzum lényeit idéznék meg delejes erővel.
Egyszóval, az egész világ szellemi hagyatékának egyik fontos területén járunk – ahol a kezdőképekben épp az elébb említett maszkokon gyakorol valaki célba lövést. Tetőtől talpig lepedőkbe, sálakba és kendőkbe burkolózó, Kalasnyikovokat lóbáló, sötéten villanó tekintetű férfiak, a dzsipjükön a híradókból jól ismert fekete, arab feliratos zászló. Utánanéztem, onnan tudom, hogy az Ansar Dine nevű szervezet katonái ezek, akik magukat a “hit védelmezőinek”, vagy az “iszlám vallás segítőinek” nevezik, valójában ugyanazok a militáns, vakhitű, nemzetközi brigád, mint a többi efféle.
Sissako finoman, de tévedhetetlen pontossággal jellemzi őket azzal, hogy néha egymás között is többszörös tolmácsolással beszélnek, annyira szedett-vedett, soknemzetiségű és még több nyelvű bagázs. Viszont dzsihádot, vagyis vallási szabadságharcot folytatnak, minek köszönhetően - a helyi vallási elöljáró minden tiltakozása ellenére Timbuktuban betiltották a dalt, a táncot és a zenét, a dohányzást, sőt a focit (a focit!) is, a nőket pedig nemcsak a teljes csador, hanem kesztyű és zokni viselésére is kötelezték. Szerintük Allahnak így tetszik, a nép, a timbuktuiak szerint viszont ez hülyeség – a milícia azonban a saríára, vagyis az iszlám törvényekre való hivatkozással minden kihágást megtorol, egyre brutálisabb erővel.
A történet főalakja egy fiatal marhapásztor, aki feleségével és kislányával éldegél békésen a dűnék között, legelteti néhány gebe marháját azon a ritkás kórókon, amik megteremnek a sivatagban. Egy nap azonban, amikor a szomszéd gyerek itatni vitte a marhákat, az egyik vemhes állat - a GPS nevű - kitört és széttaposta a túloldalon halászó másik férfi hálóját, amiért a halász rögtön elégtételt is vett egy lándzsával és megölte szegény GPS-t. A marhákért felelős gyerek sírva rohant az állatok gazdájához, aki fogta fegyverét (fegyvere és mobiltelefonja mindenkinek van) és elment számon kérni a dolgot a halászon, de dulakodni kezdtek, a fegyver elsült s a halász halva maradt a folyóparton. Értelemszerűen, ahol halk gitározásért is simán halálra köveznek bárkit, még Allah igazhitű gyermekét is, ott nincs kegyelem egy gyilkos számára sem.
A történet tényleg ilyen balladisztikusan sűrű sorstragédia, a filmet alkotó Sissako számára érezhetően apropóként szolgált arra, hogy hiteles környezetben, hiteles módon bemutathassa egy jellegzetes iszlám fanatikus csoport tevékenységét és jellemző figuráit, természetesen nem kisebbítve a pásztor és felesége, valamint a történetben szereplő többi ártatlan áldozat tragédiájának súlyát. A bűnös dzsihadisták alól viszont finom mozdulatokkal húzza ki a szőnyeget. Egyikük rejtve dohányzik, és nyíltan vágyakozik más feleségére, a másik látványosan zavarba jön, amikor éjszakai járőrözés közben zenét és éneket hall, ami tiltott, viszont az ének Allahot dicsőíti – mi ilyenkor a teendő? Kétségbeesetten telefonál fűhöz-fához. Szép pillanat, amikor a gyerekek labda nélkül játszanak focimeccset, hiszen a labda nélküli futkosás nincs betiltva, csak a foci, amihez tudvalevőleg labda szükséges… A lázadás szép motívuma ez, melyben Antonioni Nagyításának híres teniszmeccse köszön vissza.
Fantasztikusan szép képekben látjuk a címadó várost, annak lakóit és a sivatagot, a film alatt pedig csodaszép a zene, ami szól. Nincs kétségünk afelől, hogy Isten, Allah, nevezzük akárhogyan, hol s kinek az oldalán áll.
A cikket efes írta a https://efesasanisimasa.wordpress.com/-ról.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
