"To see the world, things dangerous to come to, to see behind walls, to draw closer, to find each other, and to feel. That is the Purpose of LIFE."

Ezzel a filmmel, megint csak sikerült megtalálnunk egymást. Napok óta néztem kényszeredetten hol ezt, hol azt, és ez beütött. No persze sejthettem volna, amikor a stáblistán feltűnt, hogy a filmben nem csupán a főszerepet, de a rendezést is magára vállalta Ben Stiller. És ez az ürge olyan mint a jó bor, minél idősebb annál zamatosabb, élvezetesebb lesz. Eastwood és Affleck mellett a harmadik olyan színész, aki rendezőként még talán jobb is. Aki pedig követi mit is alkotott az elmúlt tíz évben az nyilván egyetért abban is, hogy P. Róbert - nem vagyok hajlandó leírni a nevét - mekkora böszmeségeket képes mondani, amikor Stillert egy lapon emlegeti nem csak Adam Sandlerrel, de még Rob Schneiderrel is - egész pontosan ugyanazon ember négy arcaként hivatkozik rájuk - a negyedik Owen Wilson lenne, no hát ő sem a Sandler-Schneider vonalon halad már jó ideje. Egyszer megírom a listát, hogy aszongya: A tíz legnagyobb baromság, ami elhagyta Robika száját, akkor Stiller totális félreértelmezése előkelő helyen fog szerepelni.

No de hagyjuk ezt, hiszen egy egészen különleges filmes élményről beszélhetünk, akitől mindenki valami mennyei mannát várt, és olvasva a kritikákat megint csak kiderült, hogy - jézus mária mennyi savanyú, begyöpösödött baromállattal osztozok ezen a hivatáson... Bár lehet csak azért nem érezték magukénak, mert velem ellentétben ők soha az életben nem képzelegtek. Anno ugyanis rengetegszer gondoltam tovább a valóságban megtörtént jeleneteket, haveri körben erről híres voltam, és néha jobbakat röhögtek rajta mint a valós történeteimen. És nagyon sokszor akartam csinálni egy ilyen filmet, de mindig be kellett lássam, hogy ehhez sajnos rengeteg pénz kellene, ÉS ha még meg is lenne, hazánk nem alkalmas arra, hogy mindezt úgy kivitelezze, hogy az nekem is tetsszen. Épp ezért jó, hogy van egy Ben, aki mindezt megcsinálta helyettem, méghozzá közel úgy, ahogy én akartam.

Még úgy is, hogy az eredeti novella 1939-es, és 1947-ben már készült belőle egy film - tehát ez akár szegről végről remake? Még úgy is, hogy jelentős átdolgozásokon esett át - istennek hála, hogy nem Jim Carrey, vagy Mike Myers kapta meg a címszerepet, ahogy eredetileg akarták. Ennyi felvezetés után pedig nézzük is miről szól.

Hősünk a totál átlagember, sőt, az átlag alatti. Van egy munkája, amiben jó, hisz benne, keresi a dellát hónapról hónapra, de semmi extra nem történik vele. Még a társkereső oldalon is remegve jelöli be a neki tetsző nőt, hogy aztán kiderüljön, meg se kapta a hőn áhított kacsintást. Hősünk munkahelyét, a LIFE magazint felvásárolják, hogy online haladjanak tovább, és az utolsó borítóra a magazin sztárfotósának 25-ös számú negatívja kellene, mely állítása szerint A Kvintesszencia, csakhogy az nincs a beérkező dobozban. Minthogy ezen áll vagy bukik hősünk munkahelye, így az egyetlen megoldásnak az ígérkezik, ha levadássza az analóg eszközökkel dolgozó, és mobil telefont hírből sem ismerő fényképészt. Csakhogy ez nem egyszerű feladat, tekintve, hogy az illető mindig mozgásban van, és szinte rajong az egzotikus, veszélyes helyekért. Így lehetséges az, hogy a New Yorkból életében ki nem mozdult kisember útra kel, hogy Grönlandot, Izlandot, és Afganisztánt megjárva fellelje a misztikus negatív képkockát. Mindeközben vicces, és/vagy fantasztikus kalandokat él át, és ki tudja, talán még a szerelem is rátalál.

A filmet elsősorban azért ütötték, mert hamis üzenetet hordoz. Kb., hogy hagyj a csudába minden nyűgöt, és utazz, és költsd el minden pénzed amit addig spóroltál. Azonban ezzel nekem több gondom is van. Nem hinném ugyanis, hogy hősünk - aki egyetlen zongora miatt képes anyjának egy hatszor nagyobb lakást kibérelni - amerikai lévén annyira szegény lenne. Elvégre a LIFE-nál dolgozik. Másrészt, Grönland, Izland, meg főleg Afganisztán nem éppen egy drága hely, négy repülőgép jegybe még senki nem hal bele. Nem is azért utazik ez az ember, mert elege van a szürke hétköznapokból - neki nagyon is megfelel a munkája, pláne, hogy a vágy titokzatos tárgya is ott dolgozik a szomszédos részlegen -, és talán nem is azért, mert félti a munkáját. Hanem mert tizenhat év alatt egyetlen negatívot sem vesztett el. És ez NEKI igenis számít. Tudnia kell hol a negatív, és mit ábrázol.

Hogy eközben olyan kalandok esnek meg vele, amelyek igen csak eltérnek a hétköznapi rutintól, az egy plusz az egészhez. Persze itt jön a csavar a filmben, hogy lassan elmosódik a határ fantasztikum, és realitás közt. A néző pedig szabadon eldöntheti, hogy mindez megtörténik Walterral, vagy csak kiszínezi a dolgokat, ahogy a telefonos csávó állítja. Az meg, hogy mindeközben nem veszi észre, hogy legalább annyira bejön a nőnek, amennyire ő szeretné, olyan banális, hogy épp ettől működik. Ahogy az is, hogy egy pillanatra se esik túlzásba a film. Igazából nem szuperhőssé válik hősünk, csak ÉL végre egy kicsit. És bár a film végén rendeltetés szerűen elbukik, a morális dicsőség az övé. Ezzel Walter Mitty görög eposzok és drámák hősének nyomába lép, és bár a film véget ért, ahogy mondani szokás hátralévő életének csak most kezdődik első napja.

Mindezen felül a film még mindig vicces, de visszafogott módon, és ez sokkal jobban áll Stillernek, mint amikor Carrey nyomdokaiba akart lépni. Kristen Wiiget mindig jó látni, kettejük közt működik az összhang, hatékony csapatot alkotnak nyomozásuk során. Adam Scottot pedig annyira jó gyűlölni, ebben a nagyon is ismerős piperkőc, tudatlan, pöcsfej szerepben, hogy már rég éreztem ennyire az utálat minden egyes szintjét. És egye fene, még Sean Pennt is el lehetett viselni abban a három percben, amíg szerepelt. A fantasztikus színészgárdán kívül bűn lenne nem kitérni a zseniális zenére - David Bowie betétdalával együtt -, és Stuart Dryburgh csodálatos fényképezésére, amely mintha csak a LIFE magazinnak állítana mementót.

Ahogy ez a film is egy jobb korszaknak, amikor az internet még nem ölt meg filmet, fényképet, zenét, irodalmat, kapcsolatokat, munkahelyeket, az őszinteséget, a tiszteletet, a szépséget... egyszóval mindent.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!