Leszögezném, hogy nem vagyok szakértője a BDSM, szado-mazo és egyéb frivol játékokat bemutató filmeknek. Még akkor sem, ha ezen álca alatt úgymond a rendezőnek valami magasztosabb célja van, amit aztán a kritikusok úgy szoktak megfogalmazni, hogy „vizuálisan elkápráztatja a nézőt az a látens transzcendens tér, amely lágyan körülöleli, s mintegy atavisztikus vágyódásba kergeti a nézőtér ortodox közönségét.” Egyszóval, ilyen mondatokat nem fogok leírni egy olyan filmről, amelynek mondandója kvázi húsz percbe sűríthető és pozitívumát nagyrészt a légkörből nyeri, amelyet megteremt maga körül.

Mi magyarok mindig nagyon büszkék vagyunk arra, ha egy nemzetközi produkció szolid sikert arat és abban mi is közreműködtünk. Imigyen szólva az adott műre már nem nagyon illik semmiféle negatív jelzőt ráaggatni, lévén akkor magunkat (is) gyalázzuk és mégis, hogy nézne az ki. Nos, mindenki engedelmével én nem követném ezt a kanonizált hagyományt, áttöröm az ehhez kapcsolódó mégoly blaszfémikusnak vélt határt és nem fogok ódákat zengeni. Miért is? A „Burgundia hercege” igencsak rétegfilm. Az első negyed órában kibontakozik egy meglehetősen kétes játék két nő, egy negyvenes éveit taposó endomológus (név) és a nála szolgálóként dolgozó fiatal nő között. Az első pillanatokban azt lehetne hinni, hogy az idősebb nő jellemrajzával egyenesen „in medias res” lesz a történet, ám nem így van. Lassan azt látjuk, hogy a szerepek megfordulnak a történetben, akit eddig úrnőnek hittünk és az egész játék irányítójának, valójában ő a szolga és nem fordítva.

Cynthia (Sidse Babett Knudsen) és Evelyn (Chiara D'Anna) története számomra nem két leszbikus szerető sztorija, amelyben az egyik fél lelki sérültként abban leli örömét, ha megalázzák. Még csak a megalázás kellékei, bezárás egy ládában megkötözve és az ominózus száj-WC sem fontosak. Kvázi érdektelen ebben a szituációban. Ami fontos, hogy mi mindent is képes valaki megtenni egy kis szeretetért és szerelemért, még akkor is, ha annak külsőségeitől viszolyog. Az önértékelés kap nagy szerepet, amely Cynthia esetében gyakorlatilag zéró, hiszen öregedő nőként fél elveszíteni egy nála sokkal fiatalabb szeretőt. Mert mi lesz, ha nem találok másikat, mi lesz, ha már senkinek sem kellek?

Mivel leszbikus endomológusunk számára alapvetően kellemetlen Evelyn szeszélyeit kiszolgálni, a konfliktus elkerülhetetlenné válik. Hiszen ő csupán élni szeretné visszavonult vidéki életét csendesen és szerelemmel telve. Ehelyett gépiesen minden nap részt kell vennie egy szerepjátékban, amelyet csakis azért nem rúg fel, mert különben a kutya sem nyitná rá az ajtót. Legalábbis ezt gondolja. (Szegény Cynthia tanulhatna a mai negyvenes, többször elvált nők kivagyiságától, akik a világ felé mutatva szinte kegyet gyakorolnak, midőn egy náluk akár húsz évvel fiatalabb szeretőt fogadnak magukhoz.) Az összetűzés talán legerősebb jelenete, amikor Cynthia meghúzza a derekát és elvárna némi gyengédséget és ápolást Evelyn-től, mire ő flegmán és hanyagul megjegyzi, hogy nem valami épületes látvány és nem is valami kívánatos így, elesetten és betegnek tűnve.

Az alkotás itt megy át a valószerűtlen idillből a középső rész konfliktusos jeleneteibe, amelyben úgy tűnik, hogy Cynthia veszi át a tényleges irányítást Evelyn fölött és ha nem is a szado-mazo értelmében, de megbünteti azért, amit vele tett eddig. Endomológusunknak azonban fontosabb saját félelme és kiszolgáltatottsága, ezért a film vége szánalmas bohózatba fullad. Az úrnő-alávetett szerep szisztematikusan ismétlődik, hogy a végén Cynthia teljesen alárendelje egyéniségét annak, amit ő szerelemnek hív. Valóban az az ő részéről? Vagy egy öregedő nő magányos kiáltása a semmibe?

A film teljesen eliminálja a férfi szereplőket, egyet sem látunk közülük, még statisztaként sem. Úgy látszik a rendező Peter Strickland fordítva tette magáévá Hemingway mondását, miszerint „a férfinek nem kell nő, csak ha rágondol.” Ami egyáltalán nem probléma, hiszen ebben a sztoriban nem jut hely egy hímnemű számára sem, bár ha jobban belegondolunk, akkor a kapcsolati háló finom szövetét, amely itt bemutatásra kerül, rá lehet vetíteni akármilyen románcra. Nagy erőssége a filmnek a környezet megteremtése, azon atmoszféra, amelyben gyakorlatilag időtlenként játszódik le minden kapcsolat alaphelyzete, függetlenül a BDSM beütéstől. A két női főszereplő pedig éppen telitalálat a szerepére. Miért is volt akkor a fanyalgás tőlem a cikk elején?

Jean-Paul Sartre-nak van egy színdarabja, a címe, „Az altonai foglyok”. Anno több kritikusa is a szemére vetette, hogy sokkal többet foglalkozik benne két testvér nemi aberrációjával, mint a valóságos konfliktussal, ami miatt a darab íródott. A „Burgundia hercege” szép életkép, remekül fényképezve, hatásos színvilággal és környezettel megspékelve, ám ha lehántjuk róla az érdeklődést a - népszerű nevén - domina-jelleg iránt, akkor az marad, amit fentebb leírtam. Olyan ez, mint amikor azt mondja a producer az írónak, hogy találjon ki még valami „nagyobbat”, bombasztikusabbat, mert az alaptörténet senkit sem fog érdekelni. (Nem mintha a szájba vizelés olyan esztétikai kategória lenne, amelyre egy filmet lehet alapozni.) Érdekes lehet-e jelen esetben egy idősödő és egy fiatal nő szexuális kapcsolata? Bizonyára, megfelelő tálalásban igen. Mint ahogyan John Schlesinger „Éjféli cowboy”-a kendőzetlenül szólt egy férfi prostiról, ahogyan Michael Haneke „A zongoratanárnő” műve kifejezetten a szado-mazochista vágyakra helyezte a hangsúlyt (és nem kívánt még „elmondani” valamit), vagy az „Adéle élete” (La vie d'Adèle), amely egy leszbikus szerelem története. Ennek ellenére nincs igazi hiányérzetem, végül is, mindenki megkapja, amit vár. Ami pedig a címadó herceget illeti, valójában nem herceg és még a fehér lova is hiányzik.