Szóljatok rám, ha ismerős lenne a szöveg, de ennél a filmnél keresve se találhatnék aktuálisabbat, hogy elsüssem. Szóval. Léteznek úgymond UTOLSÓ szerepek. Amikor a színész már réges rég túljutott a legendás évein, általában megszánják még egy szereppel, ami az UTOLSÓ szerepe is lehetne... hiszen utána vagy nem foglalkoznak vele, vagy lesüllyed, vagy meghal. Persze ez nem jelenti azt, hogy utána ne lennének még filmjei - de ezekre a nézők kollektív tudata érdekes módon soha nem emlékezik -, pláne mivel idős, haveri alapon elhívják ide meg oda alibizni, vagy összeállnak többen, és készítenek egy filmet. Na ilyen volt a Marigold Hotel első része, hat kiöregedett színész utolsó szerepe. Ordított ez folytatásért? Na ugye, hogy nem. 

Igazság szerint szemét vagyok, tudom, de erre minden okom meg van. Hat kriptaszökevény ordítozik a filmben, hogy itt vagyok még, akik közül egyedül Bill Nighyt bírom. De ő is csak azért van, hogy még inkább vért köpjek, mert úgy elnyomták szegényt, bár igazából senkire nincs itt elég idő. Mindenki megkapja a maga érdekesnek szánt - valójában dögunalom - szálát, aztán szép lassan - öregesen - csak eltelik ez a két óra. Ronald Pickup és Diana Hardcastle története egy az egyben ki is maradhatott volna, annyira banális és semmitmondó, bár hozzáteszem, némi humort sikerült csempészni a filmbe a kettősük által, de a geg nagyon hamar önismétlővé válik.

Celia Imrie - aki a filmben megkapta Hardcastle vezetéknevét (???) - viszonylag fiatal csirke a többiekhez képest, ezért ő egy bonyolult - jaj istenem - szerelmi szálat kapott, két rádzsa lángolva lobogó szenvedélye közül képtelen választani, és lassan ráébred, hogy valójában ki is az igazi kincs... Judi Dench szintén tojik Nighy fejére, bizonyítván ahhoz, hogy hülyét csináljunk magunkból nem feltétlenül kell húsz évesnek lennünk. Egyébként marha szarul néz ki, rossz nyelvek szerint csak azért ölték meg karakterét a Skyfallban, mert a producerek attól tartottak, a következő részt nem éli meg - vagy a legrosszabb, bekrepál forgatás közben.

De a legrosszabbul Maggie Smith tartja magát, akinek testhezálló karaktert adtak - bár a filmben nem említik, de nyilvánvalóan rákos lett, és érzi, hogy közel a vég. Az ő szála lenne a központi, lévén az ifjú managert próbálja nevelni, akinek szerepében - az ügyeletes idióta - Dev Patel tetszeleg, aki egyszerre próbálja túlélni közelgő esküvőjét - erőltetve -, és beindítani a szálloda franchiset - mesterkélten. Szarvashiba, hogy már az első szálloda is kong az ürességtől, nagyon erőltetett ötlet volt ez a készítők részéről. De hát valami kellett, hogy legyen értelme a folytatásnak. De nincs.

Vendég színészkedik Richard - beleöregedtem a szerepbe - Gere, de semmi különlegeset nem csinál, azon kívül, hogy unottan néz, és hát tényleg kurvára elvesztette minden sármját. Félre értés ne essék, Gere az utóbbi időben magára talált, de ez itt most totális alibizés minden szempontból. Persze nem akarok ennyire szemét lenni, azért egy jó mondatot sikerült találnom a filmben, miszerint ha feldobsz egy érmét is, titkon reméled melyik felére esik.

De ennyitől még nem lesz jó a film. Mindegy is, hiszen itt az volt a lényeg, hogy hat angol színész hülyéskedjen Indiában. Hiszen Anglia és az indiák mindig is misztikus kapcsolatot ápolt egymással. Mai napig szeretnek kiruccanni oda, és felidézni, hogy emlékeztek mennyi jót hoztunk mi ide nektek. A film végén meg legyen tánc - legyen nektek ott Bollywoodban basszátok meg. Meg mindenki gyorsan béküljön ki, és máris a szőnyeg alá seperhetjük a gondokat, nagy mosolyt kérek. The End.

És véleményem szerint ez az egész kihat az egész filmre is. Csak azért, mert telepakoljuk tisztességben megöregedett színészekkel, akik ANGOLOK, már más lenne, mintha Amerikaiakkal vagy spanyolokkal, vagy franciákkal tennénk ugyanezt? De hát ők angolok! Jaaaaaa, hát úgy már más. Nem az, mert unalmas, közhelyes, hömpölygő, amiből nyugodt érzéssel és bőkezűséggel kiszedhetett volna a vágó minimum egy félórát. És akkor ilyeneket kell hallgassak kifele jövet a moziból, hogy "Ezek az angolok tudnak méltósággal megöregedni." Persze, hiszen gazdagok, meg híresek, meg úgy gondolják, ha állnak és néznek azt is lenyelik már tőlük egy filmben. Mégis miféle barmokkal járok én sajtóvetítésre?

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!