A film nem kapott fényes kritikákat amikor megjelent, és teljesen megértem aki unalmas, felesleges, vagy éppen semmitmondó filmnek tartja. Mert lényegében az is. De ti is értsetek meg, hogy egész egyszerűen nem tudok haragudni rá mégsem, mert bár látom a hibáit, és azt is elfogadom, hogy ez kevés, mégis baromira élveztem, és szórakoztam, meglehet azért mert kicsit magamra, az életvitelemre ismertem benne. Elvégre egy időben teljes komolysággal készültem az írói pályára, és igazából mai napig nem tettem le róla, hogy egyszer majd én leszek a huszonnegyedik tétel a magyar érettségin.

A film a tíz éve halott Hunter S. Thomsonnak állít emléket, meglehetősen komolyabban mint azt tette Terry Gilliam a Félelem és Reszketés Las Vegasban esetében. Hunter önéletrajzi - és állítólag még ennél is unalmasabb - regényéből készítették, amely korai éveit idézi fel, amikor a 60-as években Puerto Ricoban próbálkozott egy helyi lapnál firkászkodni. Nem egy kellemes környék, és igazából nem is sokat foglalkozik vele a film, hogy miért pont az isten háta mögé ment ez a jól szituált, tanult, művelt ember. Ugyanis ebben a filmben a kemény drogos hírében álló Thomson még egy kiscserkész a kollégáihoz képest, akik éjjel nappal be van állva, csakhogy el tudják viselni azt a határtalan nyomort ami körülveszi őket.

Hunter a valóságban az egyik - ha nem A - legjelentősebb amerikai újságíró, aki az úgynevezett gonzó stílus megteremtője - talán kitaláltátok már, én nagy kedvelője, és gyakorlója is vagyok :D -, aki jobb dolga nem lévén mégis egész életében alig tudott magáról, aztán egy szép februári napon fejbe lőtte magát a saját farmján. Szókimondásban és intelligenciában csak George Carlint tudnám hozzá hasonlítani, és ugye már ő sem él. Az itteni karaktere azonban sokkal inkább hasonlít a Bill Murray által megformáltéra - ha valaki látta - az Ahol a bölény dübörög című filmben. Bár Kemp - Hunter alteregója - masszívan piál, de a drogokat még nem ismeri, és hisz abban, hogy az újságírás egy hivatás, ami elméletileg azért létezik, hogy tájékoztassa a népet az ellen készülő disznóságokról.

Aztán persze elmagyarázzák neki, hogy maradjon a seggén, mert az újságírás haldoklik - már akkor is ezt hazudták? - és mint minden lap, ők is elsősorban a reklámokból élnek, amiket néha muszáj megszakítani egy két hírblokkal is, éppen ezért Kemp ne üsse bele az orrát semmibe, ahol szenzációt orront, maradjon csak a horoszkópok farigcsálásánál. Minthogy azonban az elsőre látszik, hogy Kemp kilóg a sok tehetségtelen, és ambíciótól mentes zsurnaliszta közül, a helyi kiskirály hamar felfigyel rá, és szeretné, ha hirdetné a következő vállalkozását: szállodaláncot akar építeni egy hamarosan üressé váló szigeten. Kemp azonban ebben a kapitalizmus netovábbját látja, és a helyi lakosok védelmében elhatározza, hogy majd ő megmutatja mi fán terem az újságírás.

Ez lenne a nagy történet, ami lényegévben az utolsó félórában teljesül be, addig meg valahogy csak eljutunk. Most mit mondjak erre? Kemp lenne a nem megvehető újságíró, amikor Aaron Eckhart pénzéből él, autójával furikázik, és csorgatja a nyálát a nőjére - Amber Heard. Pláne, hogy az általa sajnált őslakosok az első adandó alkalommal agyonvernék, csak azért mert amerikai, a kocsijukat egy éjszaka alatt kibélelik, és a korrupt rendőrség is őket kasztlizná be. De jön Eckhart szól pár jó szót, és máris megint minden rendben. Szóval így azért nehéz valakit hátba szúrni. És most komolyan, egy szállodaépítés 1960-ban ekkora botrány lett volna? Tényleg nem lett volna valami ennél is galádabb és kapitalistább story?

Johnny Deppnek nagyon jól áll ez a tétova karakter, aki csak sodródik az árral, miközben várja a kitörési lehetőséget. Azt is mondhatnám évek óta nem volt ilyen jó, de igazából erről csak ő, vagy ügynökei tehetnek. Nála is jobb azonban a két - látszólag mellék karakter -, Michael Rispoli, Sala szerepében, aki ott segít Kempnek ahol csak tud, még ha ehhez lépten nyomon hazudnia is kell. Aki viszont szó szerint ellopja a showt az Giovanni Ribisi, aki kb. azt a szerepet játssza, amit Benicio del Toro Gilliam filmjében. A mindent megkavaró, mindent leszaró, nihilista, alkoholista gecit, aki katonai egyenruhában, Hitler beszédeit hallgatja, és egy tiszta pillanat nincs - mégse rúghatják ki az újságtól, mert zsarolja a főnököt. Mondhatnánk azt is, hogy ő Kemp mentora, ő avatja be a durvább tudatmódosító szerek használatába.

Szóval ezért érdemes nézni ezt a filmet, a hangulat, az életérzés; ahogy Kemp lavirozik a felső tízezer társaságában, hogy aztán a saját koszlott ágyában aludjon, a legnagyobb csóróságban. A zenei betétek, a színek, a remek színészi alakítások, és persze a gyönyörűséges Heard miatt, aki bármit vesz fel a filmben olyan mint egy istennő. Akit mindenki más is meg akarna szerezni magának, még akkor is, ha előtte féltucat nigger partiba vágta.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!