Vannak olyan filmek a filmtörténelemben, amelyeket többféle módon is lehet értelmezni. Ha csak az egyszerű fegyveres konfliktust látjuk meg benne, akkor nem fogunk sokat lamentálni azon, vajon, mi is lehetett a mélyebb jelentése. Ha a történelmi tényeket nézzük, akkor beleláthatjuk, hogy - jelen esetben - a Nyugatot lassan meghódították és a civilizáció vette át az uralmat a vadon felett, amelyben a fegyverek szavának és a párbajhősöknek már vajmi kevés hely jutott. Ha pedig személyes tragédiaként nézzük, akkor máig tartó értelmet nyer. Ez a "Shane". 

George Stevens nagy ember volt. A szó minden értelmében. rendezőként, íróként, operatőrként. Nem kis bátorság kellett például ahhoz, hogy egy Theodore Dreiser regény (az "Amerikai tragédia") főszereplőjének a nevét megváltoztassa a sajátjára. A "Shane" valószínűleg egyik legjobb alkotása és rendezése. A zene, a fényképezés, a színészi játék, minden egybe vág ahhoz, hogy emlékezetes alkotás szülessen. A Jack Schaefer regényéből készült film (Schaefer másik cowboy témájú alapműve a kétszer is vászonra álmodott Monte Walsh volt, egyszer Lee Marvin-al, másodszor Tom Selleck-el) többféle értelmezésre kínál lehetőséget, én most az előszóban emlegetett harmadik verziót vázolnám, mert a legdrámaibb és máig hatóan eleven. 

Vannak emberek, időtől és tértől függetlenül, akik nem érhetnek révbe, mint a társadalom hasznos tagjai - bármit is jelentsen ez az elcsépelt közhely - nem lehet gyermekük, aki rájuk mosolyogna, nem érezhetik egy nő gondoskodását, amint egy munkával eltöltött nap után fáradtan a szeretett lény ölébe hajtják a fejüket egy kis biztatásra és szeretetre vágyva. Egyszerűen a sors mintha nem ezt szánná nekik, bármennyit is próbálkoznak, visszalöki őket abba a közegbe, amelyből leginkább szabadulni szeretnének. Shane (Alan Ladd), a revolverhős, megérkezik Starrett-ék farmjára, hogy induljon tovább és magával vigye nyomorúságos életét is, de valami megállítja. Néhány helybéli banditának, Rufus Ryker vezetésével, Starrették farmjára fáj a foga és persze minden, a környéken lakó farmerére. Shane kiáll a Starrett család mellett és ezzel gyakorlatilag megpecsételi saját sorsát. Kiáll egy álom mellett, amely soha nem lehet az övé. Soha nem lehet rendes ember, bármennyire is vágyik a másfajta életre. Mintha valami mindig visszahúzná és csak az lehet, aki. 

Shane munkát vállal a családfőnél Joe Starrett-nél (Van Heflin), de közben romantikus vágyódással figyeli annak feleségét, mintha távolról, valamilyen üvegfal mögül nézné, a plátói kapcsolatok megszokott egykedvűségével és lemondásával. Szája sarkában mindig ott bujkál egyfajta kis kacifántos vigyor, ami inkább önmaga tehetetlenségének szól és a világnak, mert nem tud kitörni. Nem is igazán a  feleség motiválja, hanem a gyermek, Joey (Brandon De Wilde), aki úgy tekint a világra, mintha egyfajta nagy játszótér lenne. Számára minden fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Emlékezetes jelenete például a filmnek, amikor Ryker találkozóra hívja Starrett-et, aki belemegy, hogy elmenjen, de közben vívódik önmagával és a feleségével, mert tudja, hogy alighanem egy csapdába sétál bele. Eközben Joey valóságos őrült módjára ugrándozik az udvaron és egy fából készült pisztollyal pufogtat, majd ugyanezt műveli odabent is. Starrett felesége Marian (Jean Arthur), elborzadva kéri, hogy hagyja abba és hallgasson. Ami a gyermeki világban hősiesség, az a valóságban szenvedés, ami egy gyermeknek remek csíny, az a valóságban egy ember életébe is kerülhet. Shane a fiút mindig is gyermekként kezeli, mintha az övé volna. Persze nem az és ezt ő is jól tudja, de néhány percig, óráig jó azt hinni, hogy van valakid, aki fontos neked és akinek fontos vagy. Az ő világában olyasmik fontosak, hogy az apja le tudná-e győzni Shane-t egy ökölharcban, pedig ezek a legkevésbé számítanak az életben. Ám a gyermek csak fekete-fehérben lát...

A filmben Shane feláldozza magát a semmiért. Egy álomért, hogy neki is lehetett volna az, ami Tom Starrett-nek. Sír utána valaki? Gyászolja majd bárki is? Nem számít senkinek és ezt ő is tudja. Amikor az utolsó harcba indul Marian megkérdezi tőle, hogy ugye nem látják soha többé? Shane azt feleli, hogy a soha többé nagyon hosszú idő. Ami neki egyáltalán nem fontos, hiszen nincs miért élnie. Egyetlen dolgot tud, fegyvert kezelni. Joey-nak is elmondja ugyanezt: megpróbált kitörni, de nem sikerült. Tudja, hová tartozik, s ez nem az úgynevezett tisztességes, családos emberek világa. 

A film nagy kérdése, hogy Shane meghal-e a végén. Kap ugyan egy súlyosnak látszó sebet, hiszen a bal karját nem tudja mozgatni, s útja a dombtetőn, a helyi temetőn keresztül vezet a napfényben, s az utolsó kockákon furcsán a lovára rogyva lovagol, bal kezét lógatva, mintha már az utolsókat rúgná. Bármi is legyen a végén, azt mondom, ez annyira nem fontos, hiszen érvek és ellenérvek találhatók mindkét teóriára. Shane így is, úgy is vesztes marad a végére. Ha életben marad, még csak keserűbb lesz, ha meghal, akkor csak beteljesítette azt, ahová a sorsa mutatott. 

Az alkotásban parádés a rövid életű, tragikus sorsú Alan Ladd és Van Heflin. A már akkor is 53 éves Jean Arthur kissé színpadiasan hozza figuráját, míg a mindössze 30 évesen, autóbalesetben elhunyt Brandon De Wilde gyermekként hihető, bár eléggé irritáló alakítást nyújt. Mindent egybevetve a Shane egy remek film, s bár a magyar címe (Idegen a vadnyugaton) egy katasztrofális melléfogás, mindenkinek ajánlom, aki bele tudja magát élni egy elveszett, reménytelen ember figurájába.